Szökés a képletből

Pistiék szökése a képletből..
Szürreális szökés az irreális világból a realitásba.
Mint gondoltam, Pistikéék nem oldották meg a feladatot. Láttam amint Pisti odaadta a kinyomtatott feladatot Daninak, aki valószínűleg valami elegáns mozdulattal majd a kukába lendítette. Még előbb, amikor Pistinek odaadtam a feladat lapot a félnapi bérével együtt, elolvasta az első sort, hogy “tegyük fel Pistike...” és máris rámondta, hogy ó ezek neki túl magasak. Nem neki valók. “Nem az én világom”, hallom vissza megvilágosultaktól sokszor.
A dologban valójában én sem hittem, hogy a feladat során esetleg Pistike elgondolkodik a számok felett. Szürreális lenne, ha Pistike elgondolkodott volna. Irreális, mert a realitás más.
De azóta is forog a fejemben, hogy vajon az ember miért nem számol utána dolgoknak?
Mikor mondtam Csabinak, hogy ő is csak hajt reggeltől estig, azt felelte, mit csinálhatna mást? Éppen ez az, mondtam neki, és mivel megállapítottuk, hogy minden pénz kérdése, kérdeztem, te Csabi, ha volna egy millió euród, mihez kezdenél? Erre ő azt mondta, hogy venne egy garzont, meg egy állványt és nekiállna magán úton épületeket hőszigetelni. És a többivel, kérdeztem, mit csinálnál? Vágott egy pofát, két szivarfüst között, és tisztán látszott őszinte dilemmáján, hogy nem éri fel sem ésszel, sem számmal, mit jelent egy millió euró. Persze, ez csak egy szürreális gyakorlat volt. Mindketten hamar visszapottyantunk a realitásba. Vár a sok gecimunka. (gecimunka értsd: rengeteg alulfizetett munka).
Megvilágosodásom a Pistike szökési képletének szürreális mivoltára nagyjából az utolsó ágy összeszerelése környékén történt, a huszonötödik emeletes ágy után, miután helyre billentem a fáradság okozta rosszul létből. Elkapott egy rosszul lét, a négy hónapos stressz, a rengeteg kényszermunka, hiába a lélek vergődik és szeretne mint inkább akar, a test szégyen ide meg oda, de nagyon nem akart tovább menni. Pár korty szénsavas víz és két perc pihenő újra összedobott és ettől vígabb lettem és hirtelen megvilágosodtam.
El is mondtam szürrealista beszédemet a fiúknak, kik reálisan irreálisnak vehettek, enyhén ilyedt tekintetükből olvasva.
Fiúk, - kezdtem ünnepélyes beszédemet- mi át voltunk verve és folyamatosan át vagyunk verve. Hogy ez a világ a matematikai képletekre és nyelvtani helyesírás asztrofizikai törvényeire épül, holott nekünk a valóságban teljesen más dolgokkal kell szembesüljünk nap mint nap. És erre nem készít fel senki! Például, hogy szemrebbenés nélkül tudjunk háromszázat kérni százötven helyett! Nem tudjuk mire jó a pénz, azt hogy lehet megkeresni és nem tudjuk kiszámolni a havi szükségleteinket. Nem tanít meg minket senki arra, hogy miként fedezzük fel a saját útjainkat, azt hazudják nekünk, hogy a világ a végtelen lehetőségek tárháza, holott egyértelmű, hogy mindegyikünk sorsa a kezeinkbe, vérünkbe íródott, de azt felfedezni eltitkolják előlünk. Miért? Mert tanítóink mind elméleti emberek, akiket elméleti intézmények tenyésztettek ki, olyan ez, mint a burján virág magjából csak burján kel ki. Ezek az emberek, akik “az Állam” burkában élnek, és akik az állam burkát hivatottak éltetni, könyvelni, fenntartani, másokkal tévedhetetlenségét elhitetni, annyira, hogy ha nem ütöd meg a jó tanuló mércéjét, te vagy a selejt, a társadalmi salak, a bedarált hús a közfasirtban. (idáig a szónoklatom summája, a sípolandó szövegrészeket, a mennyiség rovására öncenzúráztam)
Gondolatban persze tovább fejtegettem a dolgokat, és mélyen a szívemben megértettem a Pistikéék teljes nemtörődömségét az általam feladott egyszerű szöveges példám iránt, hisz nekik az egész sztori, ez a szigerettázás (egyelőre), csak egy szürrealista szökés az irreálisból, azaz az állami, irreális világot leképező rendszerből a realitásba. A realitásba, amit megvet az államközpontú értelmiség, mely realitásnak nincsenek értelmiségi képviselőik.
Közben sündörögtek körülöttünk a gyermekek, rohangásztak, ordítoztak, nevelők is, egy eléggé lepukkant dizájnú anyuka 3-4 éves kislányát hozta az intézetbe és otthagyási feltételeit beszélték a nevelővel. A kislány nyugtalanul izgett-mozgott, láttam rajta, hogy nem egészen érti mi történik, de sejti és tiltakozik. Egyelőre csak nyugtalansággal. Elképzeltem, amint eltelnek az első napok, éjszakák, a cserbenhagyás érzelme, a lemondás, az árulás. Nem kívánom egyik gyermeknek sem. És rohadjon meg minden olyan szülő aki ilyesmire képes! Igaz, hogy talán jobb a gyermeknek, ha nem ilyen szülők nevelik. De milyen szívtelenség!
S akkor nagy nehezen felnőnek ezek a gyerekek és teljes belenyugvással könyveljük el, hogy külföldön boldogulnak. Sőt, mondom, azt tapasztalom, hogy generációm kortársai korszellemet alkotva külföldre buzdítanak minden fiatalt. Ugyanakkor párhuzamosan ugyanez a réteg Sorosozik, migránsozik. Kimegy bazmeg mosogatni, segget nyalni pár fontért, itthonról mindenkit kiküld bazmeg, menjetek itt bajnak vagytok, de közben sorosozik és migránsozik bazmeg. És ha odaszólok neki, hogy egyezteti a kettőt, azzal fizet ki, hogy geci baloldali, neoliberális buzi vagyok.
Sorosozik, migránsozik, de röhej, hogy a magyar és román, nem számít, a Despacito hisztérikus erejével műveli primitívizmusát, és ugyanakkor egymásnak esnek, ha a miccset egyik románul kérdi és magyarul adja a másik, vagy fordítva. NWO-ról fecseg a marhája, összeesküvés tervekkel kápráztatja el a majmokat, de nem veszi észre, hogy pont ő az aki kifundálja és műveli azokat. Nem kell a malomnak egyéb mint víz, hogy forogjon.
Pistikében van némi lángja az ösztönnek, érzi, hogy a dolgok nem kóserek, de a realitásba menekülés leviszi az alsó rétegekbe, ahol tombol a mosdatlan nudizmus, a féktelen, oktalan duhajkodás. Onnan szívja a számára életképes mintákat. Érzi, hogy nincs ez jól, de valószínű azt hiszi, rajta nem fog majd a szivar, az alkohol és a niggerség szelleme (kizárólag karikatúra értelemben), ahogy én viccelődve szoktam mondani.
(a mintiai asztalos szóértelmezésében a “nigger”, illetve a “feka” munka az ami hordás, mennyiségi csiszolás, festés, sok cselekvés kevés értelem, utalva ezzel a rabszolga munka jellegre, egyben ironikusan tiltakozva ezen emberi státus ellen, pontosan az elitkedő, államot fenntartó 'értelmiségi' koncepcióval szemben, mely egyértelműen különbséget tesz a fehérség illetve fekaság között -ezen részletezése most felesleges annak aki úgysem akarja érteni-, … és az “iroda” munka, ami fehér, könnyű munka, amit ülve is el lehet végezni. Továbbá a mintiai asztalos szellemben a feka munkának nagyobb értéke van mint az irodainak, ergo a feka munka az férfiaknak, kemény embereknek való, az irodai az elpuhult, lusta embernek, értéktelen. Viszont az idő teltével az ember öregszik, veszti erejét és fekaságából is veszít, éppen ezért isten őrizzen attól, hogy az öregség fekaságban érjen, mert megvert az isten. Valahogy le kell tudni irodásodni, azaz megöregedni. Tehát ne kapjon az öregedés a fekaságban...)
Pistiék feladata megoldásai:
1.) 38.087 eurót tudott volna megtakarítani.
2.) 2.190 napot dolgozott hiába Pistike az elmúlt 30 évben, azaz kivehetett volna egy 8,5 éves fizetett szabadságot.
3.) 35 alkalommal mehetett volna családjával a román tengerpartra, egyenként 7 napos, all inclusive szolgáltatással. (szálloda, reggeli, ebéd, vacsora önkiszolgáló módon, tenger parton ernyő, nyugágy, kávé, sör, üdítő ingyenesen biztosítva)

4 és 5 kérdésre nincs logikus válasz... mert elfújta a szél... a füsttel együtt.

Pistike vizsgatétele

Ha Pistike 14 évesen elkezd cigerettázni, és napi 1 pakk cigerettát szí el:
  1. 44 éves korára mennyi pénzt tudott volna megtakarítani, ha egy pakk cigi ára 16 lej?
  2. Hány munka napot dolgozott Pistike hiába az elmúlt harminc évben, ha átlagban 80 lejes napibért számolunk?
  3. Hányszor mehetett volna a megtakarított pénzből a családjával a román tengerpartra, ha egy “all inclusive”, 3 személyre szóló, 7 napos tengerjegy ára 5000 lej?
  4. Ha ma Pistikének meg lenne az Első kérdésben megtakarított pénze, mihez kezdene vele? (szabad fogalmazású álmodozás megengedett)
  5. A Pistikék mikor kezdenek el számolni?
(A helyes megfejtő abban a jutalomban fog részesülni, hogy megvilágosodik.)


Pistike egy helyes fiú. Vakációban velem szokott dolgozni. Az a fajta, aki csak a munkából ért. Sok hardver, kevés soft. Egyszerre csak egy parancsot tud végrehajtani. Gondolom világos, hogy ez a parancs kifejezés ez most a számítógépes hasonlat erejéig él, valójában a munka kiosztás nem parancsszerűen megy nálam, hanem inkább felajánlásként. Mindenre bólogat Pistike, akkor is ha nem érti vagy nem tudja megcsinálni, de a körülményekhez képest elég hamar belejön, ha megmutatom neki a mágikus mozdulatot. Ő az, akinél a szorgalom fogja meghozni azt a gyümölcsöt, ami a tehetségeseknél a nem éppen lelkes hozzáállás miatt sosem fog beérni.
Hiába reménykedtem az elmúlt 25 évben, hogy csak kerül majd egy olyan ember, akiből ha nem is jó asztalos, de legalább józan eszű ember válik, hogy ne csak a fát alakítsam, hanem ahogy én alakultam a fa által, úgy ő is alakuljon a fa által.
Sajnos a néző szempontunk mindig eltért egymástól. Alkotásként, projektként kezeltem minden munkát, és ha felemésztett a dolog, az azért volt, mert ha fogcsikorgatva is végeztem egy egy munkát, ami tőlem tellett bele tettem. A Pistikék csupán pénzforrásként tekintettek arra, amire én alkotásként. Mint mellékesen érintett áldozat, amiatt, hogy a Pistikékre mérhető munkákat szerezzek, kénytelen voltam magamat is beőrölni a Pistikék világképébe. Ha láttam volna hasznát, hogy gyarapodó családoknak adtam jövőt, ma nem lennék frusztrált, de egy adott ponton arra ébredtem, hogy vállalkozásom tulajdonképpen a szivar, ital és szerencsejátékok iparának egy biztos pénzforrásává vált. És én ezt néztem mint egy silány hollywoodi filmet.
Nézem ezt a friss, ropogós Pistikét. A múlt évben még voltak tervei, spórolta a dolgozott pénzét, hogy hangfalakat akar venni. Idén látom rendesen szivarozik. A szivar szünetre gyúr. Nemcsak figyelmét köti le ez a dolog, hanem jövedelme egy jó részét is. Arról nem is beszélek, hogy engem mennyire zavar. A füstje.
Idő kérdése az alkoholra térés. A miliő amiben él, tökéletes ezen függőségek elsajátítására, ahol megvan a szülői minta és megvan a kortársiak egyértelmű hozzáállása.
A kérdés, hogy tudom e, akarom e ezt tovább nézni? Akarom e szenvedni a szivar füstöt? Akarom e az egy bites gondolatvilágot tovább elemezni és keresni benne azt a hibás rést, ahova vasat ékelve szét tudnám azt szedni? Egy olyan dolgot, ami mint a giliszta, ha ketté szakítod, kettő lesz belőle?
Tehát summázva a dolgokat, ember nevelésből megbuktam és ettől a közérzetem is romlik.
A Pistikéknek mindegy. Holnap más műhelyben, vagy más futószalag mellett fognak gyúrni a szivarszünetre. Lassan már nekem is mindegy, a Pistikék mire gyúrnak.
Annyit sajnáltam őket, hogy lassan már sajnálni sem tudom őket.

Szíjad Pistike. Ezt a matek feladatot odaadom neked, oszt ha a a fészbukkon érdekesebb videót futtatsz és nincs időd/kedved megoldani és elgondolkodni rajta, idézve Ildikót: “Hajrá”.

Mert rövid az élet

Belefáradva a mindennapos tevékenységekbe, az ember hajlamos megtagadni saját magát. Több forrásból is merítve, idén a find myself csapdájával szembesültem. A find myself csalogató tündér melódiája könnyen elvakítja az embert, ami addig érték volt, könnyen nevetségessé, szánalmassá válhat. Gyakorlatilag az “önmagát megvalósító” címen az ember a vállalt tennivalói alól akar kibújni. Mondván egy kis szabadság nem árt.
Arra a következtetésre jutottam, hogy ez a find myself ez bullsitt filozófia. Mert az ember amikor meghoz egy döntést, azt myself hozza, legalábbis modern korunkban senki nem állt a hátam mögött pisztollyal, hogy miként döntsek.
Persze, az ember belefárad dolgokba. De érdemes átgondolni hatszor, hogy rossz e az, amibe belefáradt?
Asztalos karrierem utóbbi 25-27 éveiben sokszor jutottam gyakorlatilag csődbe. Ismeretlen úton jártam, senki nem tanított, mentorom sem volt, akitől tanulhattam volna. Megérzésből cselekedtem, a helyzet, az alkalom vitt rá döntésekre. Valójában egyszerű volt, igen vagy nemmel kellett válaszoljak. Egyszerre mindig csak egy lehetőség adódott. Nem volt nyolc lehetőség, amiből választhattam volna. Mint egy zsinór mentén mentem, melyeken a bogok mutatták, hogy még egy állomáshoz jutottam. Sem terv, sem ésszerűség nem kísérte utamat. Tipikus esete vagyok a “körülmények vezette” vállalkozásnak. A marketing szakértő azt mondta, nekem kell a körülményeket alakítani, nem azok engem. Ez sosem sikerült nekem. Jött egy munka, két munka között az egyetlen, nem lehetett sokat álmodozni, el kellett vállalni, hogy a két munkát valami összekösse. Ehhez meg tudtam teremteni a körülményeket: fát, ragasztót, facsavart vettem, ha kellet egy szerszámot is vettem vagy kitaláltam.
Ildikó a dizájnjával hozott egy új szelet és víziót asztalos munkáimba, de azt a filozófiát, amit hozott magával, nem tudtam a magam helyzetére átírni. Mint ahogy az évek folyamán több ilyen filozófiával találkoztam és egyik sem volt esetemben használható. Talán azért sem, mert akarva nem akarva, az egész munkásságom egy nagyon meghatározott “myself”-ben működött. A különbség annyi, hogy amíg Ildikó (vagy más) nagyon magabiztosan vallotta filozófiáját, én a magamét mindig alulértékeltem.
Alulértékeltem, mert valójában én szeretek élni, ha valamit akarok, azt el szeretném érni, és ezt szánalmas motivációnak, létezési filónak véltem. Nem tudok éhezni, hogy kikoplaljak egy majdani szitut. Eltartóm sincs, aki a find myself időszakait kifinanszírozza nekem. Inkább az amerikás stílust szeretem, megveszek valamit részletre, de ma élem azt az álmot, nem valamikor sose. Amikor megvettem valamit részletre, hatalmas volt a motivációm, hogy a find myself kategóriába nem tartozó munkákat is bevállaljam. Tehát gyakorlatilag magam alakítottam azt amiben vagyok.
Nem bánom. Az az igazság, ha őszinte akarok lenni magammal, lehet, hogy hülye vagyok, de nem bánom. Mert minden kényszermunka hozott valami érdekest úgy technikailag, mint filóilag.
Sokszor mondtam: soha többé. Aztán a reggeli kávé után, mint az Irakba visszavágyó katona, ki sok borzalmat élt át előbb, gyilkolni vágyik vissza. Eszement dolog. Munka dependencia. Rossz a stressz hatása alatt dolgozni, de olyan mint az adrenalin.


Rájöttem, nincs mit findingoljak a myselfben, mert kőkeményen ez vagyok én. Viselnem kell magamat. Ahhahha.


Megtaláltam a két évvel ezelőtti levelezésünket Pirossal, nagyon tanulságos, ahogy visszaolvasom, mert pontosan a hasfájásáról írogattunk, én mind unszoltam, hogy menjen orvoshoz, Piros mind variált, hogy tudja ő mi a baja és naturista teákkal akarja kezelni magát. Többször is ráírtam, hogy ezek a kézrátételes dolgok nem biztos, hogy megoldják a bajt. Hát nem oldották meg. Ilyenkor olyan dühös vagyok ezekre a naturista sarlatánokra, akik ráveszik az embert, hogy ne menjenek orvoshoz, hanem egyenek murkot és igyanak céklateát. És nemcsak hogy ráveszik ezekre a naturista naivitásokra, de filót is kanyarítanak köréje, hogy az ember ha belebolondul, zavarodjon is meg rendesen.
Ezt mind mondtam Ildikónak is, nekem gyanús ez az állandó fáradsága, gyomorfájdalma, ha meg is haragszik rám ezért, hogy kiírom ide, de most sajnálom, hogy nem csesztem a fejét többet Pirosnak, hagytam a hitében, mert valahol reméltem én is, hogy valami képzelt betegsége van, ki tudja mivel rontja gyomrát. Ildikó mereven elutasít, hogy tudja mi a baja. Az orvosi világ nem az ő világa. Murok s cékla.
Nem tudok ehhez mit szólni. Amikor rosszul voltam egy éve, én is azt hittem, hogy lelki bajok s fáradság, de feleségem parancsára (mert én sem voltam semmiféle vizsgálaton 15 éve) elmentem egy vérvizsgálatra és biza kiderült, hogy nekem egy jó ideje illett volna meghalni. Azóta eltelt egy év, és lényegesen jobban érzem magam, és azon gyúrok, hogy még jobban legyek.
A murok egészséges, ha kiegészítő táplálék, de csak önmagában egyik zöldség sem gyógyítja ki a rákot. A naturistacentrikus gyógyszerész feleségem határozottan állítja, hogy az úgynevezett naturista orvoslás egy adott szintig, mint a vitamin pótlékok hatnak, de betegségeket nem gyógyítanak. Minden amit efölött ígér a naturista, az a sarlatánizmust érintő sámánizmus. Szerintem a bedilizett naturisták noha azt mondják magukról, hogy tudatossá vált lények, valójában egy újabb doktrinával vannak behülyítve.
Naponta mesél nekem Adina emberi esetekről, hogy hanyagolják magukat, itt fáj, ott fáj, elhanyagolják, aztán csak jön a hír, hogy rákban meghaltak. Mindig szidja klienseit és küldi őket orvoshoz. Némely megfogadja, megjelenik pár hónap után, hogy megműtötték és igaza volt, azóta örömmel és hálálkodva hozza a sütiket. Viszont az örökké okoskodók, függőleges tekintetűek, hatalmas önbecsléssel rendelkezők képesek belehalni meglátásukba. Párom klasszikus szidalma között az szokott lenni, hogy (idézem): “ha maga meg akar dögleni, az a maga baja, de gondoljon bele, hogy amíg a rák kinyuvasztja, a családja kénytelen azt végig nézni, sőt forgatni magát hónapokig és a szarát mosni utána, mert maga dicsőségesen akart megdögleni, de el nem tudja képzelni milyen fájdalmat okoz a szeretteinek, hogy nem tudnak segíteni rajta!”. Legtöbbször épeszű embernél ez hat. Durva, faragatlan megszólítás, de amint a feleségem mondja, a rák ennél sokkal durvább.
Én ezeknek a hatására próbálnák másokat is meggyőzni arról, hogy mégis, menjenek orvoshoz. Emellé a cékla and murok kezelés is elfér.
Erre azzal fizet ki mindenki, hogy negatívista vagyok. Dehogy vagyok az. Sőt az a negatívista és fatalista, aki nem tud szembe nézni a realitással.
Felmérni a lehetséges rizikókat, bajokat, mint egy munkánál a vélhető kiadásokat, még nem jelent negatív hozzáállást. Hanem sőt, azt jelenti, hogy meg akarjuk oldani a nehézségeket, akadályokat, mert az élet szép. Bár rövid, de szép.

Boldog új évet minden olvasómnak!

B terv

Nem tudom mi istennek velünk a B terve. Ez nem kérdés, hanem megállapítás. Isten tervét az emberiséggel sokat kerestem, próbáltam megérteni. A hívő ezt a kérdést is isten végtelen bölcsességére bízza. Ne keresd, hanem imádkozz és fogadd el. De mit? Az ima rendben van, érthető, de a válaszok nem mindig egyértelműek. Időt, lelket és csontot koptat az ember keresvén az isteni tervet és benne a rászánt feladatát. Egy megragadt igevers, egy karizmatikus prédikáció, egy félreértett érzelem, mint a piramis kacskaringós útjain hordozza az embert, sokszor a semmibe, magyarán egyik tévútból a másikba, mely utazást sűrű felismerések és megvilágosodások kísérik... tovább a tapogatózós sötétben. Legfeljebb az eltöltött idő kötelez egy fajta megállapodásra, hogy akkor ugye megtaláltad az egyenes utat. És ha nem? Az ami ma egyenesnek tűnik, holnapra kiderül, hogy görbe? Mert új igevers, új karizma, új érzelem hatásába kerülök?
Piroska a lelkét nem a genetikával hozta. A lelke jött közénk húsban. Egy akaratos, konok csontvázban. Mit akart vele az isten nekünk bemutatni? Nem működött valami s lemondta a projektet? Valaha megértjük e ezt? Meg tudjuk tanulni ezt a szeszélyét az istennek, hogy ad és vesz, valamilyen misztikus algoritmus szerint? Mert közös ismerőseink körében nem éreztem a megrettenést Piroska betegsége, halálával kapcsolatban. Mindenki önfeledten továbbra is csipeget a homokban.
Nem volt sosem elég sem Jézus, se Piroskák, se Zöldecskék.
Nem is értem, minek kellenek ezek nekünk? Mire legyünk jobbak?
Úgyis holnap azt csináljuk amire a szükség és a lehetőség visz. Hogy idegesítenek azok a fengshui dumák, hogy az ember dönt a maga életéről. Hogyne, erről negyvenévesen megvilágosodni és hagyni csapot papot, elindulni a find myself magányos, felelősségnélküli parazitaságba... na ezek a dumák idegesítenek. Mint a hívők álpozitív mosolyuk: megkérdezted a zurat? Nem? Kérdezd meg a zurat.
Jó. Nem fárasztom ezzel is a zurat.

Nem akartak jönni a sínek. Harmadik hete rendeltem meg a plafonra szerelhető tolóajtó síneket, és a cég hanyagságból nem érdeklődött a szállítmány sorsáról. Én éreztem, hogy nem fog időben eljönni. Ezért az utolsó héten, noha szerdára megesküdtek, hogy elhozzák a síneket, kedden elkezdtem egy B tervet kiépíteni. Találtam ilyen ipari kábel vezető fém profilt, azt flexel ketté hasítottam, a mutyi raktáramban találtam valami régi, de jó görgőket, melyek fix belepasszoltak, kis nem konvenciós módszerrel ősszedolgoztam az ajtó lapokkal, ilyen kárpítozott keretből kialakított, inkább térelválasztókat és szerdán reggel felszereltem a saját bütykölte síneket. Csütörtökön pedig az ajtókat. Csütörtökre megjöttek a rendelt sínek is. De már mindegy volt, mert nekem csütörök volt a deadline. Így megmaradtam két méregdrága sínrendszerrel, holott nekem jobb megoldásom van harmad árban. A B terv jobb volt.
A stressz megint csúcsokat ért el bennem. Bár cukormentes, de a napi két energia lövedék kellett. Bombáknak neveztem őket. Nesze két bomba. Az utolsó két hónap megint a szokásos vállalkozói stílusban ment le. Nehezen álltak össze a dolgok. Rengeteg akadály, plusz munka, rádolgozás, stressz az ismeretlenek miatt, stressz a stressz miatt... rájöttem, ez már nem az én világom. De akkor melyik az én világom? Azt mondják jó vagyok ebben. Vajon az ég terelt ebbe a mederbe, mert ebben vagyok jó? Egy kiegyensúlyozott, gördülékeny világban nem lennék jo? Mitől jó azon aggódni, hogy mikor adja fel az autó villany vezérelte benzintápot? Lesz e szerencsém benzinkútba befutni mikor leáll? Mi lesz, ha viszem majd az ágyakat és Petrozsény fele félúton leáll az autó? Ehhez brutál jó kell legyél. De most, hogy írom, eszembe jutott, a kamionokkal küldöm majd a srácokat, ha velem valami lesz, azért tudják lepakolni az autókat. Ugye milyen jó vagyok?

Törtem a fejem, hogy miért mikor keverek, renderizálás előtt olyan istenesen szól a keverés? Renderizálás után meg visszahallgatva meg más lejátszókon is mintha elveszne a dinamika, a mélység. A Cubase csoportban azt mondják a tapasztaltabbak, hogy nem kéne másképp szóljon. De másképp szól.
Aztán rájöttem. Én marha. Akkora barom vagyok. Elementáris hibákat követek el. A keverés a Motu hangkártyán zajlik, a visszajátszás viszont a számítógép hangkártyájáról történik. Ez egy. A másik, hogy a monitorozást a mély és magas színezővel használom. A ritka stúdiózás miatt egyszerűen elfelejtettem kikapcsolni a színezőt. Persze, hogy a keverőből is eleve kiélezett dinamikával jövő jelet mint egy energia bomba szólaltatja meg. Mely energia bomba viszont nem megy tovább a renderizált jellel.
Igen, mert két rend hangszórót használtam monitorozásra, az erősítő így legalább négy különböző monitorozásra adott lehetőséget: egyik rend hangszóró, három utasok, egy másik rend hangszóró, két utas, azaz ezek megszólaltatása lehetett line módban, illetve színezve, mély és magasokkal. Egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy maradok a két utas rendszernél, mert azt tapasztaltam, hogy ha azon jól szólt a mix, mindenhol jól szólt. Csak közben hetek teltek el aktivitás nélkül, és elfelejtettem, hogy van egy olyan gomb, hogy szín ki. Egyszerűen elfelejtettem. És kikevertem lassan az első albumom anyagát.
Sebaj. Újra átnézem a mixeket. A dobolások még úgyis hátravannak legtöbb anyaghoz.
De örvendek, hogy megtaláltam az okát a félreértésnek.
Rá fogok szánni legalább két napot az autóra és végig követem a villany részét a benzintápnak. Meg kell találjam mitől szakad meg random egy egy pillanatra az áram. Sejtek egy tippet. Egy egyszerű tippet. Valahol az egerek kirágtak valamit és szakadozik valami. Mert van amikor többet szakadozik, van amikor napokig minden rendben van. Ez nem motor hiba, ez valami szakadozó kábel vagy kapcsolat.
Volt egy érdekes dolog amikor a nyáron feladta a benzin pumpa a szolgálatot. Amíg jött az új pumpa, unalmamban nézegettem a régit, szétszedtem, nem találtam rajta semmilyen látható hibát, összeszereltem újból, csak kíváncsiságból visszakötöttem, rátettem a kontakt kulcsot, és elkezdett forogni. Persze ott kibelezve. Esküszöm, hogy azelőtt mindenfélét kipróbáltam és nem működött. Akkor arra gondoltam, hogy valószínű azért, mert szétszedtem, meg újra összeraktam azért, és ezzel el is intéztem, mert tapasztalatom szerint a régi dolgok hol működnek, hol nem, tehát megbízhatatlanok. De ma ez eszembe jutott, hagy talán mégis valami a rendszerben van és mikor megbolygattam, valami megmozdult, ami most megint vacakol. Még azt kell kiderítsem, hogy mi köze az egésznek a fékhez, a kuplunghoz, illetve a motorfékhez? Persze, ezek mind a szervóval működnek, olvastam valahol, hogy ennek a kocsi típusnak a benzintáp villany vezérlése összefügg a motorfékkel is, ugyanis mikor elengedem a gázt menet közben, néha megszakad egy egy pillanatra a benzin (vagy a gyújtás?), ha rágázolok, helyrejön...
Minden nap elmegyek az autó villanyszerelő előtt, minimum nyolc kocsi áll sorban mindig. De tudom, hogy taknyol. Nem szeretem ahogy dolgozik. De egyedüli. Miért nem foglalkozik mindenki autóval? Hatalmas szakember hiány van.


Piroska emlékére a 2005-ös körösbányai forgácstáborban készült film rövidebb változatát tettem közzé a jutubon. Aztán hogy mi istennek velünk a B terve, ha érdemesnek fog tartani rá, majd kinyilatkoztatja, de én többet nem firtatom. Ha Piroska nem volt elég jó neki, akkor mi el vagyunk veszve mind egy szálig. Ha meg elirigyelte tőlünk, akkor … jobb ha nem mondok semmit.

Piros krisztmesz

Amíg el vagyunk itt foglalva a részletekkel, hogy milyen színű legyen a csempe a majdani drapériához, hogy a padló találkozása a csempével egy szinten legyen és a plafon sarkán ne látszódjon, hogy egyenetlen, hogy az esztergált lábon a véső nyoma teljesen kicsiszolódjon, addig ez a fukar Isten lopkodja közülünk szeretteinket.
Valami marha elképzelés szerint, nekünk örök életünk van és még sokmindenre rá fogunk érni.
Ki gondolta volna, hogy ott azon a nyamvadt tóparton, az a pár perces beszélgetés, miközben néztük az úszkáló kacsákat, hogy milyen figurák, hogy az lesz az egyetlen örökség Tőle, az embertől?
Konokabb és szebb hitet emberben ritkán találni, mint benne.
Hajlandó lett volna fél kézzel istent és másik kezével az embert megragadni, de az ember túlságosan elfoglalt volt. Így maradt az Istennel. Pirosról szólva.

Az életnek sok furcsa vetülete van. Az egyik az, hogy lassan szégyenkezem amiatt, hogy még élek. Lelkem nyugalmának szerencséjére írhatom, hogy sosem kellett szociális segítséget igényelnem a közösből, igaz nem sokkal járultam hozzá, de a vakbél műtéten kívül nem kerültem semmibe az államnak. Mégis ott űzött ahol csak tudott. Nem is ez fáj, hanem az, hogy nálamnál fiatalabbak halnak meg. Itt vagyok nagy állat, alkatom szerint minden betegségre alkalmas, és még mindig élek bazmeg. Pedig isten tanúja füstös lelkemnek, hogy nem is ragaszkodom annyira az élethez. Az a fatalista fajta vagyok, hogy ha hívnak, megyek szó nélkül.
Meg tudom érteni azokat, akik belefáradtak az életbe. És azt hiszik, remélik, odaát majd jobb lesz. Sosem tettem fel úgy a kérdést, hogy minek vesz el isten egyik kezével és a másikkal ad, de mostanában igen megkérdőjelezem ezt. Ki az aki alkot reggel és este szétveri amit alkot? Miféle “better world”-ra gyúr ez az isten, ha a legbetterebb embereket sajnálja el a worldtól? Hogy van az, hogy isten nevében történik ma minden, és pont az istenes emberek vannak irtva? Mi a szöszt nem értek én?
Sokszor keresek egy csavart, tudom, hogy valahol van, de a sok -bár rendezett- kacatban nem találom és fogalmam sincs hol keressem. Vettem négy görgőt, mert a megrendelt tolóajtós rendszer nem jön el időben, egy hónapja mind jön. Vettem egy villany vezető fém sínt, mert annak van egy visszahajtása, amin egy görgő simán tud gördülni. Igaz, flexel hosszába el kell vágnom. Végül a görgők nem jók, kiugorhatnak a visszahajtásból. Kerestem a függőónt, ami egy spárgára van kötve, hogy majd határozzam meg a függő ajtó függőlegesét, de nem találtam sehol. Magam előtt látom, kicsit meszes, a spárga sárga. De nem tudom hova tettem el jól. Keresve az ónt, találtam négy másik görgőt, ami viszont jó. Direkt egy átlátszó flakonba tettem a görgőket, hogy lássam. És így tovább.
És akkor nem értem, minek gyűjtöm a sok szart? Végül egy anyát kötök meg cérnával, az is jó lesz a függőséget megjelölni.
Mert mi is a tovább élésnek a lényege?
A gyerek, hiába főzünk, csak csipeget, végül minden levest én pusztítok el nyolcadnapon is. A párom aszondja, ha csak ő lenne, nem is főzne, de miattunk. Nekem meg aztán tök mindegy mit eszek. Akkor ezek szerint kinek főzünk? Egy család imázsnak? Holott mindhárman három fele szaladunk, és három fele böfögünk. Mi a francnak a nagy ház? A műhely?
Amikor még Piros erőben volt, és akaratos, vasfejű, mint a székely lányok általában, a második forgácstáborban, ott kezdtem rájönni, hogy valami nem stimmel azzal az elképzelésemmel, hogy asztalos tudományom ér valamit és érdemes azt átadni bárkinek is. Piros az isten felől közelítette meg az életet, én pedig a földhöz ragadt állapotomból. Piros korán kelt, hogy tudjon imádkozni, én is korán, hogy többet tudjak dolgozni. Istennel úgyis tudtam perlekedni, hogy dolgozom. Nem értem, hogy istennek miért van szüksége külön audienciákra? Mintha valóban ráérne mindenféle hiábavaló gondolatainkra. Vagy valóban arra a dicsőítésre lenne szüksége, emlékeztetendő, hogy micsa nagy. Úgy rúgnám tökön a nyalós inast, aki csak dicsőít, de nem csiszol, hogy csak na.
De nem, ma már tisztán látom, hogy az amit csinálok, az gyakorlatilag halott buli. Halálommal nyűg minden amit itt hagyok. És nem igaz, hogy nem az én dolgom. Igenis az én dolgom. Ezért, élni szeretnék, hogy hülyeségemnek a kamatait ne a családom szenvedje majd.
Piros azt tervezte, hogy a szülői telken felépített kis házikóban fog megöregedni, valószínű mint egy apáca, egész nap az úrral társalogva. Okulva Piros esetéből, úgy érzem, ilyen luxust nem kérhet magának a ma embere, aki lassan minden második valamilyen rákkal gyógyul ki ebből a világból. Pedig ő erős volt testileg, lelkileg, az a fajta, aki kilencven évesen hajlong a kertben és kiizadva is mosolyog. Most meg azt mondják a halálán van. Én meg hitetlenül állok itt és nem értek semmit ebből az életből.
Még összeszedtem két nagy balkon ajtó termoüveget a kukából. Nem hiszek már benne, de összeszedtem. Azelőtti napon fél füllel hallom amint nevetve mondták, hogy mi legyen a lecserélt üvegekkel, mi legyen, irány a kuka, azt hittem viccelnek, nem is ajánlottam, hogy elviszem én, gondoltam kiröhögnek. Reggel látom, a két nagy még a kuka mellé van ledobva, a kotorászó öreg vigyorogva mondta, hogy a kisebbeket elvitte más. Egyetlen bűnük az üvegeknek az volt, hogy az erkélyt meszelték és meszelés után a möster spaklival kaparta le a meszet az üvegről. Állítólag megkarcolódott. Néztem, nem láttam a karcot. Most vagy hülye vagyok, vagy nem látok jól? Vagy megint mi a faszt nem értek?
Mikor Ildikóval (még) osztottuk a világ dolgait, ő mint friss spiritualista, kerek szemekkel csodálkozott e világra és nézte, amint a megtört napfény kezein végig pásztáz, egy darabig azt akartam hinni, hogy az életnek kell legyen egy globális valami szent faszsága, ami mindent egy kupola alá szervez nagy bölcsen. De asszem a tyúkjaimnak mégis igazuk volt, hogy életük nem más, mint az összekapirgált kavics és minden felkelő napnak az az értelme, hogy újabb kavicsot csipegessünk, hogy legyen mit sittoljunk.
Mert én azokat a nagy összefüggéseket vagy nem találom oktalan barom létemre, vagy azok nincsenek is.
Mégis, én azt mondom, hogy ez a karácsonyi ünnepséges hangulat azért jó találmány. Szól a dzsingezbell, a home for krisztmessz, és jónak könyvelem. Mert a kereskedelmi krisztmeszes hangulaton túl, az ember krisztmeszét nem érzem, nem tapasztalom.

Hajnali fáradságosságaimban kikevertem én is a fehér karácsonyt, ha erőm lesz rádobolni meg azzal kipöckölni a mixet, karácsonyig publikálom is. A lényeg ebben a mixben, hogy a zongora hangjait 12 sávra bontottam és úgy panorámáztam ki, mintha a zongora előtt ülnék, azaz a mélyebb hangok balra, majd jobbra, térben szólalnak meg, ahogy az igazi zongorán hallható. Igaz, hogy fél fülem be van dugulva, így inkább a műszerekre hagyatkoztam. Bár a gitárok meg a dob valószínű kiszívják ezt a panorámázott hanghatást, de kísérletnek mindenképp jó volt és elgondolkoztatóak a továbbiakban.