Hála a balfaszoknak

A tegnap az emberiségnek lehetősége lett volna eloszlatni bennem azt, hogy az emberek rosszak. Egy gesztussal szebbé tehették volna a világot.Az arra hivatottak nem segítettek. Jó, hogy megoldottam magam a gondomat, de valamiért jól esett volna, ha az emberi empátiát megtapasztalom. Jól mondta valaki, hogy az emberből eltűnt az empátia. Nem tudtam tegnapig ennek a súlyosságát felfogni. De most már értem.
Mondanám költői sóhajjal, hogy Óh, ezek a mai fiatalok, de ezek a mai fiatalok élére sorakoztak az ugyancsak magam és öregek generációja.
Olyan időket élünk, mint “A gyermekek apja” filmben, ahol nem születik több gyerek a Világon és azért boldogtalan az ember, a mai film címe “A bolondokházába szorult empátia” lehetne, ahol az emberből eltűnt az empátia, de itt már nem lehet tudni mitől boldogtalan az ember, mert elvesztette azt a készségét is, hogy tudná mi a boldogság.
Szerintem nem dramatizálom túl a helyzetet, tegnaptól lecsillapodtam és volt időm reflektálni felette. Aludtam rá. És amire alszok és ugyanúgy gondolom, az nálam már bizonyosságnak számít, akkor is, ha közben kiderül tévedek. Akkor majd az új bizonyítékok fényében újra átértékelem a dolgokat.
Azaz, a tegnapi rossz hozott egy új bizonyítékot, ami jó, és ezt akarom leírni. Ha ez az új jó nem lett volna, csupán a rosszért nem írok. Engem olvasni és érteni tudni kell, ha rosszat írok, abban is a jóért teszem, hogy íme, így ne csináljuk.
Reggel elindultam dolgomra, szokásosan köhincsélt az autóm induláskor, már régóta tervezem a szerelőhöz menést, de oda gyomor kell menni. Mióta Misu a román tákoló szerelő meghalt, irtózok bármiféle szerelőhöz menni. Misu szerette a régi kocsikat. Soha nem utasított vissza senkit. Lassan dolgozott mert öreg volt, beteges, így is a kórház mosdójában esett össze, pedig kiutalták aznap. Anti bácsi, aki szintén tákoló, ahhoz is szívesen mentem volna, de autómnak most valami kacifántos baja lehetett. Szerintem. A motorházba nézve, jó hogy több húszévesnél az autóm, de sokkal bonyolultabb mint voltak a Dácsiáim, amiket egy fogóval s csavarhúzóval bármikor megjavítottam. Éreztem, hogy a mostani Golfom bonyolultabb. Több benne a drót, cső, meg minden. Hagyom a szakemberre, így okoskodtam.
Behajtottam az első benzinkúthoz, mert eszembe jutott, hogy az útadóm lejárt, gondoltam megújítom. Hirtelen bekeményedett a kormány s a fék, még jó, hogy nem mentem neki a benzinkút üzletének. Leállt a motor. És pár kulcs után rájöttem, eddig várt rám, itt beadta a derekát, bármi legyen az. Nagy nehezen betoltam az autót a benzinkút szélére, ahol még állt egy autó, tudom, hogy törvényileg nem lehet benzinkútban autót javítgatni. Túlzottan nem estem kétségbe, mert a benzinkút mindkét oldalán autó szerviz van és az út másik oldalán ott van az autó villanyszerelő, akinél még jártam régebben a Passatommal. Felhívtam két szerelő ismerősömet, mindkettő három percre lakott autóval, gondoltam valamelyik csak kijön és seperc alatt felélesztik az autómat fizetek oszt mindenki megy dolgára.
Valószínű más Világban élek, magamból kiindulva.
Mielőtt a leírásnak fogtam, magamban azt mondtam, na állj meg Muzsi, először adj magadról egy olyan példát, amikor hívtak hogy baj van és rögtön mentél. Pár szempislogásnyit zavarban voltam, mert azt hittem, nem tudok példákat felhozni, de aztán mégis, csoda mód eszembe jutott nem is egy, több, és amióta ezen töröm a fejem, egyre több ilyen példám jut eszembe. Például felhívott egy ismerősöm, egy este, hogy kiment a házban a biztosíték, hiába emeli fel őket, mégsincs árama. Nincs kihez forduljon, rólam tudja, hogy a villanyhoz is értek. Bementem faluról Dévára. Negyed óra alatt megkaptam egy régi biztosítékot a kapu alatt, amiről azt hitték, hogy a szerelők mikor átalakították, kivették a rendszerből, de ezek szerint nem. Az egész ház fogyasztása egy sima 10 ampernyi ilyen szálas biztosítékon át ment. Új szálakat dugtam át, lett áram. Eszembe nem jutott volna pénzt kérni érte.
Más. A négytagú család, két szülő, két gyerek, mentek az állomás fele. Kérdeztem őket, merre? Nem tudják, mondták. Mondtam nekik, pár napra míg találnak valamit a csarnokban elhelyezkedhetnek. Pár évig ott éltek, aztán a gyerekek szárnyra kaptak és külföldre mentek dolgozni, majd a szülőket is kivitték.
És szerénységem miatt nem folytatgatom itt sűrgösségi beavatkozásaimat, legtöbbször a magán vagyonom illetve a családom ellen komplottálva.
Bementem a szervizekbe, gondoltam ha az ismerős szerelőim nem akarnak kijönni, sőt immel ámmal, mint egy vesztett ügyben tanácsot sem igen akartak adni, hogy de ez autó villanyszerelő dolga, az egyik valamit akart mondani a benzincsővel kapcsolatban, hogy szedjem le nézzem meg ha jön benzin, csak félszájjal kérdeztem vissza, de hol nézzem, azt mondta reménytelen és lecsapta a telefont. Az egyik szervizes kinézett az ajtón, oda látszott az autóm, láttam a képén, hogy hazudik, azt mondta hogy nem foglalkoznak ilyesmivel. De mivel? Bementem a másik szervizbe, ott egy fiatal, kirühelődött rumunromaféle srác volt, szarkasztikus iróniával megveregette a hátamat és azt mondta, hogy nem pickolja kezeit az én autóm zsíros drótjaival. Az autó villanyszerelő szabadságon van, így az egyik alkatrészes üzlet. Egymás mellett kettő van.
Közben annyira jutottam míg mindezeket lejártam, hogy kikutattam, szikra megy a gyertyákra. A benzin kutasok nem szoltak semmit, de sűrűn figyeltek. Két alkalommal rendör kocsi is megfordult, gondoltam azt hazudom nekik, hogy várom a vontatót. De nem csesztettek. De aztán kimerült a tudomány, tanácstalanságomban valóban vontató után kerestem az okostelefonomon. De hova vontassam? Felhívtam a szerelőket, oda ne vigyem, előbb villanyszerelő nézze meg. Na akkor haza vontatom, mondtam magamban.
Elkeseredésemben, csalódottságomban elkezdtem a guglival keresni. Találtam egy 2007-es román fórumot, ahol éppen golf indítását diskurálták. Rengeteg hozzászólást olvastam, és elkezdtem azok szerint nézegetni, fejtegetni. Megkaptam a benzin csöveket, lecsavartam őket, kulcsra nem jött a benzin. Olvastam. Közben gyötört a 33 fok meleg a pléh autóban. Folyt rólam a víz. Már öt óra eltelt a krízishelyzet beállta után. Nem pörgettem eszetlenül a motort, mert tudtam, hogy az aksi lemerülhet. Ezt már rég megtanultam. Kibogarásztam, hogy az autónak villany pumpája van és a csomagtérből közelíthető meg. Megtaláltam, leszereltem a fedelét, improvizáltam egy kontroll lámpát a tartalék égővel és nyugtáztam, hogy áram megy a pumpához, de benzint nem lök. A fórumos utasítások és tapasztalati leírások alapján ki tudtam operálni a tartályból a pumpa egységet. Másfél óra alatt elhozták a megrendelt új benzin pumpát, bonyolultsága ellenére elég könnyen összeszereltem, és negyed kulcsfordításra berobbant a motor, dorombolt mint egy elégedett nagy cica.
Amíg vártam az új pumpát, a régit bizeráltam és próbáltam megfejteni, hogy miként lehetséges, az erőtelen, hidegen indulás, majd ha felmelegszik a motor normálisan megy, viszont motorfékkel köpködött a motor? Olvastam, hogy motorféknél valamit csinál a benzinpumpával a relé, de nem értettem mit. Mikor újra áram alá tettem a motort, beindult, forgott a turbina is, ezek szerint valamitől hol ment, hol nem ment. A fórumosok azt írták, hogy kiöregszik a pumpa. Ezek szerint hidegen a benzinpumpa köpködött, nem mindig ugyanúgy, volt mikor ment, volt mikor nehezebben.
A napokban okosabb leszek, többet fogok dokumentálódni és most már magam fogom rendezni az autót, mert megfogadtam, a szakemberi tiltó listámra helyezem az autó szerelőkét is, a víz és villanyszerelők, ácsok s festő mázolók s ki tudja még kik mellé.
Nyolc órámba telt az egész akció, amíg egy szakembernek a probléma felfedezésétől a pumpa cseréléséig max 30 perc lett volna, de annak is borzasztóan örültem volna, ha kijön valamelyik és legalább megtalálja a hibát, ilyenkor az ember a részvétet értékeli, a szakmai tudást, ezért is hajlandó lettem volna fizetni, de a kényelem, a valószínű könnyen élés kiszívta az emberekből az empátiát. Ez fájt nekem, hogy rongyba néztek engem.
Minden esetre, nekem jól jött ez az ingyen iskola, levontam a magam részére a tanulságokat. Megtört az autóm iránti idegenkedés, ezentúl nem tekintek a sűrű drótokra mint megannyi misztikumra. Előre oda figyelek. Mert nem bízhatok a szerelőkben. Bíztam bennük. Rájöttem, hogy mégis van remény. Az a sok önzetlen fórumozó tanácsa vitt lépésről lépésre a boldogulásomban. Ha van számomra, blogomra, gondolataimra “piaci” rés, akkor ez az a rés, amiért érdemes tovább írni. Nem tudhatom, hogy majd tíz év múlva egy gondolatom, tapasztalatom nem e menti meg valakinek az életét? Vagy az emberben vetett hitét, mint bennem ezek a balfasz fórumozók. Mert elvégre ugyanolyan balfaszok mint én, akik kényszer vállalkozókká lettek a körülmények kilátástalansága miatt. Elakadtak egy nem található csavar miatt, egy másik körülírta, hogy ne csavart keressen, hanem van egy pöcök amit meg kell nyomni. Jól esett nekem ez a fórumozás.
Közben az is megfordult a fejemben, hogy lehetne egy ilyen aplikációt létrehozni, hogy az úton bajbajutott emberen önkéntes emberek akár messenger formájában, képekkel, tanácsokkal segítsenek.

Piac van rá, lehetőségek adottak, csak némi empátia kell hozzá, meg egy befogadó balfaszság.

"Felszedték az út közepét"

A pletyka sem veszélyesebb mint a médiák szánt szándékos félrevezetése. Az ember ha csak fészbukkozik, onnan meríti tapasztalnivaló világképét, ott minden szép, napsütéses, tele minden pozitív energiával, el nem tudja képzelni, hogy mennyi aljasság össze tud gyűlni a média csatornáiba, legyen az híres tévék, mindenféle oldalak, blogok, etcetera.
Hogy a Világ emberei alapjában jók. Egy frászt.
Mondhatnám, kétségbeesetten kerestem az elmúlt években egy valakit a mindenféle médiákban, akit követhetnék, imádhatnék, tanulhatnék tőle, akitől úgy érzem a keresése őszinte. Nem az atyaúristenes követnivalót kerestem, hanem az őszintét.
Hamar kiderült mindegyikről, hogy konkrétan honnan kapja a fizetését, vagy közvetett előnyökért miért képvisel valakiket. Undorító, amikor tehetséges emberek, akik egyébként független pályán is meg tudnának élni, behódolnak irányzatoknak vagy embereknek. Hosszú a lista, de ez az Andrei Plesu az egyik toll és szóbérenc. Eszméletlen jól ír az ember, minek kell neki bizonyos embereket leszopni? Hol máshol, mint a köztévében beszéltették, nagyon is átlátszó forgatókönyv szerint, undorító, ahogy rendelésre lehányatták vele a jelen kormányt alakító, vezető párt vezérét. Félreértés ne essék, egy fing aprópénz nem sok, annyit se ér nekem az illető, meg a pártja sem, de ez az Andrei Plesu ez egy közönséges szopógép aki belőlem nyilvánosan hülyét akar csináltatni, azt hiszi, hogy műveltsége és szókincse engem térdre fog kényszeríteni és a kezeiből fogom enni az igét, míg ő lágy, alázatos hangon pimaszkodik.
Amilyen gazdag fantáziával meg tudja írni a semmit is, ugyanígy körül tudja szopni és szopatni a közönséggel isteneit. Megy neki, mert szépen, művelten, kimérten beszél, az embernek az az érzése, hogy dokumentáltan, tudatosan beszél, de értem én azt a gonosz cinizmust, amit mint a papok, a kenetteljes, áhítatos beszédeikbe foglalnak.
Aszongya, rövidre testelve a dolgot, hogy tulajdonképpen ő ezt a Dan Voiculescut (lényegtelen a személy) mint entellektuel ember nem is kéne ismerje, mert teljes valója, intellektusa meg miliője más világban él. Hogy mekkora pofátlan egy fasszopó ez az ember. Amikor ezt a Beszeszkut évekig dicsőítette, gyakorlatilag az udvari írója volt, szócsöve a balfasz intelektuál világ fele, aki nyakalta a spermát ezektől, most ártatlan képpel képes a nézők szemébe hazudni, hogy ő a mindenkori szentszűz, aki nem avatkozik a politikába, mert az egy aljas dolog, egy vele nem kompatibilis világ. És kérem szépen, másfél órán keresztül osztotta a politikát. Persze az ékes beszéd fegyverével, ami számomra még undorítóbbá tette ezt az embert.
Komolyan. Én már rettegek, undorodok kinyitni a tévét, internetet. Még arra a pár percre is. De annyira lekurvult minden, annyira áttetszőek a játszmák, hogy már nincsenek is kulissza titkok. Minden on face megy.
Nincs már irónia, vicc, utalás, hanem igazszág erőltető álmessiások vannak.
Nincs amiből válogatni lehetne, se a hazai, se a magyarországi médiában, pedig onnan elvártam volna egy szemernyi józan eszet, de onnan is csak kiguvadt szemek ontják a rémhíreket és harmadik világháborús apokalipszisre készítik a mindenkori balfasz médiafüggő zabagépeket.
Már többször megfordult a fejemben, hogy ki kéne szálljak a blogommal ebből a média dologból, talán okosabbra fordíthatnám azt a másfél két órámat, amit pihenés ürügyével rajta csüngök.
Nincs rendben ez így a világban.
Egyrészt ömlik az áloptimizmus, a jogásan gerjesztett lepkepozitívizmus, másrészt a szándékos, eszközökben nem válogató félrevezetés.

Mint a V'Moto Rock énekelte: “Nincs középút”.

Imretalk.2

Kényelmesebb most nekem Imre bejegyzéséből kialakuló párbeszédből kialakítanom a napi gondolatot. Párbeszéd, mely már évek óta folyik. Nem mindenben értünk egyet, de szeretem, hogy kulturáltan meg tudjuk osztani gondolatainkat. Mert így tudok meg néha olyan dolgokat is, amik nem hívták fel a figyelmemet eddig, vagy más tollából nem tudtam elfogadni.
A zenében is olyan együttesre vágyok, ahol mindegyik leteszi azt amije van és örvendjünk annak, amit kihozunk egymásból, nem szeretnék egy kész repertoáros csapatba beilleszkedni és mint jövevény állandóan megfelelni.

Imrénél ezt hagytam:
"Azt tapasztalom, ha csak a magam életét veszem, talán boldog vagyok, de fene tudja miért érdekel a többi ember sorsa is. Sokszor eldöntöm, ne foglalkozzam a mások dolgaival, csak azzal ami engem érint, de ezt a bölcsességet nem tudom a minden napjaimba illeszteni. Irigykedve nézek el másokat, amilyen native képesek csak a saját problémájukkal foglalkozni, semmit nem vetítve sehova, senkire, teszik ezt teljesen megbékélt lelkiismerettel.
A tehenész elment szabadságra, annak a testvére helyettesíti, az idehozott valami rokonjait, van köztük egy fiammal egyidős forma leányka, elnéztem amint a tehenek egy részét felügyeli amíg a kerítés mentén legelnek, ő addig egy téglarakáson üldögél és gondjaiba merülve lusta mozdulatokkal hajtogatja magáról a legyeket. Szemmel láthatóan kényszer neki ez a helyzet, buksijában messze van valahol, de engedelmeskednie kell. Mert közben az unokabácsi valahol alkoholizál és szívja a félnapi bér értékét szivar által. De a családi struktúra tehénpásztorságra ítéli a leánykát. Ebből az alázatból nem fog tudni kinőni a leányka, hiába fiatalon tudja mi a munka, mert nem fogja semmire se vinni, amíg nem áll talpára.
Figyelem gondolataiba elmerült buksiját, és elgondolkodtam, hogy vajon hány generáció kellene ahhoz, hogy ez a lány az lehessen aki tudna és akarna lenni? Miért tűr el a hazafiság alkoholista fatalistákat és miért nem szereti a fejlődést?
Lám, megint más foglalkoztatja az agyamat, mint a magam dolga.
De hát ott van, ingerel, nem tudom azt mondani hogy nem látom, nem érdekel. Kiéheztetett kutyáiknak lejárt cukormentes kekszeket pottyantok (amit nem adhatok embereknek, bár én is azt szopogatom néha, mert még baj lehet belőle a patikában), borzasztóan szeretnek emiatt a kutyák, ott szobroznak a műhely ajtóm előtt.
Szülei fejében meg se fordul a kislány akarata, vágya, magára kieresztik, hadd terelje a teheneket. És több tucatjával látom itt az ilyen sorsokat. Ami legjobban fáj, hogy ezekben a gyerekekben sem fogan meg a fejükben, mert  semmi sem ingerli őket, hogy több legyen mint mire szánják. Könnyű elképzelni, hogy mekkora elégtétel nekik 28 lájk a saját szelfiükre. Nem munkájukra, gondolataikra büszkék, hanem egy kifényesített képre, mely véletlenül olyan pózból sikerült, hogy szépnek látszanak.
Ilyesmikkel foglalkozva nekem nagyon távolinak tűnik a Korona dolog."

Fűzfa modell

Imre "Gandikacsa" bejegyzésében megemlített, ahhoz fűztem pár gondolatot.
Azon a kevés helyen ahol megfordultam itthon (Erdélyben), azt láttam, hogy akinek van, az nem tudja megbecsülni, oda sem adná annak aki megbecsülné, de sajnos az elmúlt húsz évben elfogytak azok is, akik ha odaadták volna neki, esetleg megbecsülték volna. Fontos tényező, mert erre megy rá életem, hogy legyen amit megbecsüljek. Mire kifizetem, erőm se lesz a füvet lenyírni róla. Fiam okos, majd valamikor rá fog jönni miről beszéltem és álmodoztam, de őszintén jobban szeretném, ha inkább az anyjára üt és gyógyszerész lesz. Genetikailag megvan hozzá az esélye.
Amikor teljes gőzzel működtettem a műhelyt, három állandó embernek adtam munkát, de nem volt ritka alkalom, amikor öt hat embernek fizettem a reggeli kávét munkakezdés előtt. Az egyik srác, akinek életet adtam a kezébe, mai napig, a nekem ki nem fizetett házában alkoholizál. Rendezni tudtam volna három embernek az életét, ha megértették volna miről beszélek, de nem értették meg és erre sosem lesz esély.
Hirdetem erdélyi netes hirdetőkben, hogy keresem a műhelyemhez méltó asztalos vállalkozót, mert gyengülnek karjaim, és ezentúl sem fog erősödni, szeretném, ha valaki hasznát tudná venni, esetleg majd átvenné, lehetőleg nem kínai vagy koreai, vagy más mezítlábas. Egy nem sok, de egy lájkot sem tudnak megkaparintani hirdetéseim.
Valahogy így csúszik ki fajtánk kezeiből a föld, a lehetőség, a tudás, a gyakorlat.
Most valamennyire lecsapolta Európa a helyi cigány szaporulatunkat, nem itthon kéregetnek, lopnak, csalnak, hanem a fejlettebb országokban. De látom, hogy megelégszenek majd belőlük, és lesz visszaverése a dolognak, s akkor mint özönvíz fog hatalmasabb erővel ránk szakadni a nyomorúság, és mi nem vagyunk felkészülve semmire. Élőben láttam Magyarigen, Sárd sorsát, ahogy napról napra belepték a cigányok, a kihalt magyarok helyébe háromszor annyi idegen jött, gazda portákon nem barackfák ontják illatukat, hanem bömböl a mánele és burrognak a kidrótozott szkutterek. Mi az öreg jóistenből élnek ezek, nem tudom, én szakadok meg és határidőt meghaladva fizetem az áramot s mindent. Ott a történet azzal kezdődött, hogy a kártyás grófok olcsó munkaerőként hoztak egy pár igénytelen cigány illetve oláh családot. Mint a pici rák aztán jó nagyra dagadt pár évtized alatt.
A magyarság politikusai meg börzézik a voksainkat, hol ennek a kormánynak, hol annak, mi polgárok meg megszoktuk, hogy egyedüli hasznunk belőlük, ha a magyar napokra elhozzák az Eddát, vagy Omegát.
Gazdasági koncepciónk nincs. Nép, valahogy élj meg, aztán vasárnap tessék szépen felöltözve templomba menni.
Nézem ezt a hatalmas fűzfámat, valamikor három botot dugott el oda Péter bácsi, mert kérdezte volt, mit hozzon nekem. Mondtam, hogy botot a fűzfájából, mert szeretem a fűzfát. Közben a környék bozót fáit kivágatta az illetékes és az ég madarai az én fűzfámra fanyalódtak. Van itt ezen mindenféle madár, fakopáncstól kezdve amit akarsz. A tető réseibe is beköltöztek, kuvikkol, sípol, csipog ott minden. Nekik ez a hazájuk. Nagyjainknak egy fűzfányi projektjük sincs. Ők az illetékes fakivágók. És mi fanyalódunk kisebb helyekre, vagy költözünk. Ebben a pillanatban teljesen mindegy, hogy régebb ki volt, ki nem volt, nekünk most kellene valamit csinálni. A svájci modell azért nem jó nekünk, mert bennünk nincs ilyen összetartó erő, főleg mi magyarok nagyon undokok vagyunk egymással. Egy olyan meglátásban kéne gondolkodni, ami több ilyen fűzfának adna teret, hogy megtapasztalván annak védelmét és hűsítő hatását, másoknak is kedve legyen oda költözni.

Süket vagyok, nem Beethoven

Mindig későn jövök rá, hogy huzatban dolgozom. Mikor már begyullad a fülem és a fülsár beragad. Normálisan a finom fűrészpor össze szokta galacsinokba gyúrni a fül sarat és néha egyszerűen kigördül a fülemből. Persze tavasszal nyitott ablakokkal dolgozom a műhelyben, így elkerülhetetlen a huzat. Noha az asztalom nem a huzatban van, elkerülhetetlen, hogy ne kerüljek a huzat útjába. Már azt is vehetném előjelnek, hogy nem gördülnek a galacsinok, de nem figyelek oda. Így aztán bedugul a fülem. Sunyin, nem egyik napról a másikra. Tompul a körülöttem levő világ, lassan hozzászokom, amíg egy reggelre bedugul, rendszerint a bal fülem. Persze a másik is félig. Jön aztán a sima étolaj csepegtetés, fülbe vatta, és pár nap alatt, ahogy a gyulladás visszahúzódik, az összegyurmázott fülsarat spéci vízpumpával, meleg vízzel kimosom. És megfogadom, hogy huzatban vattát teszek a fülembe. De mindig elfelejtem.
Ezt minden évben eljátszom. Így kell nekem, ha nem vigyázok magamra.
Az egészben a rossz, hogy így is szoktam mixelni. És későn jövök rá, hogy minek raktam annyi térhatást hangszerekre. Mert nem hallom rendesen. Úgy tűnik jól hallom, de nem. Ezért is kéne vigyázzak a fülemre.
És igen, az autómban nincs klíma, így a hőségben leengedett ablakkal megyek, és biza az is rátesz a gyulladásra. Megoldás: vatta.
Így van, hogy éjjel megébredek, kicsit zúg a fejem, nem tudok visszafeküdni, így írok. Ahhoz nem kell fül.
Igaz, más miatt is zúg a fejem.
Lassan a végére járok a Mollináry regénysorozatnak, az utolsó könyvét egyszerűen nem lehet sehonnan beszerezni, “Az Isten hallgat” a címe. Minden létező antikváriumban többen is előjegyezték, ha megjelenik igény van rá. Érdekelne pedig, mert úgy néz ki ez a sorozat Gizellának az összmunkássága, pár versen kívül. Olyan mint Pillangó, ki két könyvben írta meg történetét. Szeretem ezeket a történeteket, mert többet megértek a kor helyzetéből, mint a történészek elmélkedéseiből.
Gizella is elfogult, persze, hogy az, de nem zavar, olvasok a sorok közt. Őszintesége az, ami hiteles. Nem takarja hibáit. Igaz, hogy könyveinek van egy olyan íze, mintha mosná magát: azért voltam aki voltam, mert a körülmények kényszerítettek rá. Elnézem ezt neki, mert általa bemutatja a kor emberét, aki igen, tette amit tett, mert a körülmények vitték rá.
A körülmények engem is sok mindenre vittek rá, de igaz sosem akartam semmilyen kasztba bekerülni, mint Gizella szerette volna: zsidónak lenni, hogy központi üzlethelyiséghez jusson, vagy valamilyen könnyen élési lehetőségbe furakodni, mint Gizella remélte: álnéven egy eldugott vidéken, kizsarolt pozíciót betölteni, irodakukacként élni. Nekem a körülmények a munka lehetőséget hozták mindig, igen azt amire Gizella nem áhítozott, hogy egy szövődében orrba szájba esve dolgozzon látástól mikulásig. Igen, érthető életútja, ő észrevette, hogy a tanult embernek több esélye van, és azt is észrevette, hogy a zsidó embernek van ideje tanulni, mert először is igénye megvan hozzá. Míg a plebsz magyarnak csak szenvedni és sínylődni van igénye. Ő is belátja, noha benne van a zsidó gyűlölet, legtöbbször a zsidók segítettek rajta és általuk jutott könyvekhez, meg bármilyen más megközelítéshez, ami nem alkohol és prostitúció.
Egyébként nagyon szépen leírja, hogyan jutott a zsidóság mindig hatalomhoz, pénzhez, az én olvasatomban így fejezném ki: mert a magyar a mindenkori balfasz ember, akinek hatalmas, buta, fatalista egoja nem engedi fejlődni semmilyen irányban. A kitanult, intelligens, vállalkozó zsidó egy olyan űrt tölt be, amit a magyar nyitva hagy. A zsidó a kommunizmus szelét is felfogta, mert érdekelt volt minden irányban, a kispolgár magyar ebből is csak a gyűlöletet kaparta ki belőle és azzal is maradt.
Hiába mondom, hogy nekünk üzleteket kell létrehozni, kortársaim mélymagyarjai arról akarnak meggyőzni, hogy nem, hanem a migránsokat kell megölni. Megint egy elvont világban él a magyar érzelem, arra gyúr, hogy mezítlábas legyen, ahelyett, hogy a cirokját a központban árulná és ne a zsidónak semmipénzért, de van neki egy ősrégtől begyepesedett fatalista világnézete, miszerint az ő világának a faluja határával befejeződött, ami persze a Világnak is a határa, de azért felviszi a több szekér cirokját Budapest határába. De nem viszi be pár utcával arrébb, ahol dupláját kapná érte, mert neki van egy otthoni számítása és ahhoz tartja magát.
Hát öcsém, ne várd, hogy jöjjön a zsidó és megveregesse hátad, hogy de fasza gyerek vagy. Persze, hogy egy szemét vagy a szemében. Aki nem képes egy kicsit felülemelkedni saját világából. És röhögve alkudozik veled.
Igen, másrészt nem tudom kikerülni Zsülient, hogy az andorrai szállodásokkal én beszéljek direkt a faházakkal kapcsolatban, mert nekik -szerintem- titkos szolgálati kapcsolataik is vannak együtt, amit miattam nem fognak megkerülni, bármennyire jobban járnának velem.
Gyakorlatilag amikor a csarnokba másztam, amint írtam már, azt hittem, hogy a nagy kutyákkal tudok majd én is vonyítani, de túl becsületes voltam nekik és ezért martak (marnak) ahol tudtak. Alázatom tart meg, igaz nem behódoló, nem nyalós, nem besúgó, de van egy konok, céltudatos alázat, ami az elvetemült ellenségben is némi tiszteletet gerjeszt. Persze, ha el akarnak taposni, semmi vagyok nekik.
Rulettezek, mint Gizella. De biza Gizellának sem ment, mert előbb utóbb kiugrott belőle az igazság szelleme. Elvtársakra az elvtársak közt lelt, teljesen érthető volt a szocialistákkal való kapcsolata. De nekem nincsenek semmilyen potenciális elvtársaim, olyan vagyok mint egy taszító mágnes, mennék, ölelnék, de mindent csak taszítok magamtól. De lehet, hogy csak menekülnek. És megint magamat ostorozom.
Nézem a sok hajó niggert, ahogy jönnek mezítlábasan, éhesen, elfáradva. Most még megtörten néznek ki a fejükből, de amikor megérzik a megdolgozatlan pénz szagát, a társadalmi segélyt nyolc gyerek után, elkezd majd rappolni, elnyomásról, tökét vakarva makogni.
Ezzel szemben látom sorstársaim bulldog kutyás, ártatlan, vizenyős tekintetét, amint nyálas szájjal tekint a nyugatra, de nem attól tanulni akar, hanem annak a megtűrt, szemete lenni, nincs hogy ne lássam, ahogy a sok nigger majd az ő helyüket fogják betölteni.
Jött egy srác, nézte a műhelyemet és áradozott. Mondtam neki, ne áradozzon, mert hatalmas áldozat árán van, még nincs vége és nem rentábilis az asztalosság. Nem adóképes. De áradozott, hogy mégis, nemzetileg ez a jövő. A srác építész mérnök, de feladta, mert rájött, hogy a cégnél nem építész kell, hanem niggerverő, aki ostorozza az alkoholista, tolvaj, lusta niggereket (értsd: szakképzetlen aljanép). Inkább köveket vág és abból él. Persze, mi így látjuk, a gazdaság vakond szintjén, de a való világ nem ez.
Álmodozás ez, mely nem vezet sehova.
Elvtársság nélküli magányos kommunista farkasok vagyunk, már már a nemzetről is lemondunk, de legalább fajközelben legyünk. Világbéke, persze papíron jól mutat, meg parádékon, de ahogy mondta valaki: a cigány akkor boldog, ha rosszat tud nekem csinálni: becsapni engem, lopni tőlem. Amíg én félholtan lesem a hagymáim állapotát, a szőlőm indáit, és válogatom, élezem a fúró száraimat.
Véletlenszerűen élünk egy nagyon is rendezett világban.
Az egységes megnyilvánulások olimpiákon, színes parádékon, műnemzeti álkonferenciákon mutatják torz képüket, így, hogy semmiféle gazdasági, belátható, kézzel fogható vízió nem tud körvonalazódni, csak a gyűlölet az egyetlen motiváló, ebből gálickő nem lesz. Én mondom.
Meg kell előzni a gyűlöletet. Gazdasági fórumot legalább, de nincs. Az sincs. Mert ilyen buták vagyunk. Ha megszólalok egy ilyen csoportosulásban, rögtön leszólnak és kioktatnak a világpénzről és a kondenzcsíkokról. És egy valós érvvel sem méltatják az én feltevésemet, miszerint nem a világot kell megváltoztatni, hanem saját érdekeltségű nemzeti üzleteket kell nyitni. Nyitni kell a világ felé.
Nem dohányboltra gondolok.

Ahogy megjön a hallásom, újrakeverem az Oxygene IV-et. És lehet, mondom csak lehet, hogy zongorára cserélem a pengetőst.