Az én Hamvasom

Jézus személye, példázatai megérintettek engem fiatalon. És szívesen olvasgatom ma is, elmémben, szívemben forgatom őket. Amit viszont az egyházak produkáltak belőle, az egyenesen undorító számomra. Ismétlem: számomra. Mert sokak számára fontosabb az egyházi intézmény mint maga Jézus személye, üzenete. Nálam az ember a fontos. Nem az intézmény.

Valamikor sokat boncolgattam a bibliai verseket, a vallásfelekezeti különbségeket próbáltam megérteni, legalább magamnak kideríteni, mi az igaz az egészből? A mai kereső ember előbb utóbb eljut Hamvasig. Én is eljutottam. Ami engem érintett tőle, elolvastam. Ha ki is fogtok ábrándulni belőlem a következő megállapítás miatt, előre bocsánatot kérek. Az én úgynevezett Hamvasom mai napig Rejtő Jenő marad.

Nem kétlem, hogy Jézus sokat szenvedett. Apám sokkal többet szenvedett, sokkal többet volt meghurcolva, bebörtönözve, igazságtalanul lejáratva, barátaitól elhagyatva, mint Jézus a Krisztus. Ezért találom undorítónak az önként vállalt kereszthalálára épített vallásokat. Fiatalon meghalni egy eszméért szebb halál, mint ágyhoz ragadva évekig szenvedve kívánd a saját halálod.

A vallások üzenete az, hogy ez a Föld, ez az életünk egy fabatkát sem ér. Lám Jézus is kinyíratta magát, hogy az ó életből átmenjen az új életbe. Azt még nem egészen értettem meg, ha az istenek szemében ez a földi élet megvetendő, akkor minek kínlódtak a megteremtésével? Minek áldozzák fiaikat az istenek, ha ez a földi élet romlandó? És miért követelnek további ember áldozatokat?

Galamb, Rejtőnek egyik főhőse, kevesebbért akart meghalni, mint az emberiség megváltása. Egy életbiztosítást hagyott valami kedves rokonára, aki egy zálogosított házban lakott. Hogy ez a rokona ne maradjon az utcán, mindent elkövetett, hogy a biztosítása szerinti halálban valahogy meghaljon. Nem aranyos ez a Rejtő? Hogy miket ki nem talált? Most én nem azt mondom, hogy Galamb áldozatának van valami köze Jézus áldozatához. Jézus az emberiségért áldozta fel magát, Galamb csak egy zálog miatt. Lehetetlen, hogy Rejtő Galamb által ne parodizálná az emberiség áldozat kultuszát. És nem véletlen, hogy ezekben az időkben Rejtő főhőseiben keresek lelki és szellemi menedéket. Amíg más gondolkodók elmerülnek Hamvas gondolataiba, gondolom táplálékot merítve belőlük, az én pozitív lelki és szellemi forrásom Rejtő regényei.

A mai élet, benne majdnem mindenki és minden úgy össze vissza van kuszálva, hogy egy jó darabig nem lesz itt rend. Ennek a nagy rendetlenségnek a fő gyökere, szerintem a hiúság. Annak is a legrondább faja. Hiányzik az emberekből az alázat. És amikor alázatról beszélek, nem arról az idióta vallásos alázatról beszélek, hanem arról az alázatról, amely képes a másik személyt meghallgatni, odafigyelni, megszeretni.

Nem a bankok a hibásak, a gazdasági összeroppanásért, hanem a mi hiúságunk. Mert semmibe vettük az emberi kapcsolatainkat, felcseréltük a pénzzel. Inkább hiteleket vettünk fel, semmint segítsünk egymáson. Semmint rizikózzunk a becsület, a megadott szó terén. A függetlenség címen elzárkóztunk egymástól. És nagyon úgy néz ki, hogy egyelőre az értelmes szónak nincs hatása.

Ezért az én Hamvasom Rejtő Jenő. Talán ebben a nagy zűrzavarban többünknek kéne Rejtővel foglalkoznunk. Ránk fér egy kis optimizmus, egy kis pozitív szemlélet, és főképpen ideje lenne a nagy eszméket egy kicsit bagatellizálni, a pártoskodásokat, a nemzetieskedéseket, a mindenféle fanatizmusokat. Jobb lenne most ilyen földi, semmi dolgokkal foglalkozni, mint enni, kirándulni, nevetni, zenét hallgatni, összebújni. Netán egymásra figyelni. Habár ez is idiótán hangzik. Manapság.

Cézár

Mindig azt mondom magamban, na ez az utolsó bejegyzésem. Nincs értelme írni. Hülyeség. Hülye vagyok. Töltöm az időm vele. Aztán vagy két napja az agyamon van ez a Cézár dolog. Egy párszor nekifogtam megírni, de úgy vagyok egy pár dologgal az életemből, hogy mikor rájövök mekkora gyógyíthatatlan hülye vagyok, szégyellem azt még le is írni. Most ez a Cézár ügy egy más fényben jelent meg előttem, éspedig olyan fényben, hogy milyen hülyék vagyunk mi azon bloggerek, akik arról álmodozunk, hogy a közösségünk, falunk, városunk, országunk népe egyszer csak egy önálló, szabad ember és szabadsága által boldog lesz.

Fel kéne írjuk egy táblára, hogy „semmilyen jótett nem marad büntetlenül” és melléje azt is írhatjuk, azt az általam is kitalált arany mondást, hogy „kivételek nincsenek, csak aranyszabályok”.

Mikor a húszon valahány éves Cézárt az anyja ott hagyta nálunk a műhelyben, azt hitte megfogta az isten lábát. A srácot a saját apja rendesen kefélte. Azt mondták Cézárról, hogy a srác egy kicsit hibbant, meg van kettyenve. De nem eléggé, hogy intézetbe rakják valahova. Meg aztán egy bivaly erős fickó ez a Cézár. Ingatta magát állandóan, mikor beszélt, folyton bocsánatot kért, és örökké mosolygott. Már az első napok elteltével tudtam, hogy kész, erről a gyerekről lemondtak, ide baszták magyarán és puszi pá, zajlik az élet tovább. Akkoriban Sanyival észrevettük, hogy ez a gyerek nincs meghibbanva, hanem frásza van mindentől és mindenkitől. Szóval, ha valakit az apja gyerek kora óta seggbe baszta, milyen legyen felnőtt korára? Egyszer eljött az apja a srácért, egy kis sötét tekintetű mitugrász figura volt, Sanyival azon tanakodtunk, hogy begyömöszöljük a pasast a pöcegödörbe, hadd rohadjon ott, lenne ideje, de aztán közbelépett a Cézár, aki kérve kérte, hogy engedjük el az apjával. Miért, Cézár, kérdeztük, nem kaptál eleget a seggedbe? Sűrű káromkodások közepette mondtam neki, menj ahova akarsz. Akkor megértettem, hogy a gyereket annyit baszta az apja, hogy homokos lett. Persze, hogy pár hónap múlva megint megjelent Cézár szakadtan, rongyosan, azt mondta, elszökött otthonról, de most már végleg. Nem akarok ebbe a drámába mélyebben belebonyolódni, volt neki több testvére, többjük ugyanebben a sorsban voltak, és ki tudja hogy alakultak volna azok a sorsok, ha nem veszi fedele alá a dévai Szent Ferenc alapítvány még gyerekkorukban őket. Ez a Cézár kilógott valahogy ebből a protekcióból. És meg is lett az eredménye. Ergo morgó, nálam volt a srác vagy két évet azután. A srác abbahagyta az ingadozásokat, normálisan beszélt, állandóan azt fújtam neki, hogy Cézár, nincs más kiutad, mint a saját talpadon megállnod, erős vagy, van magadhoz való eszed, tiszta vagy, nem vagy te hülye. Elhitte, hogy nem hülye. Bármilyen munkára be lehetett fogni. A legjobban a seprést, takarítást szerette. Ha sok takarítani való volt, azt mondta, „yes, van munka!” Adtam neki kaját, szállást, és minden héten költő pénzt. Elindult a srácban egy gyógyuló folyamat, ami szemmel látható volt. Persze a testvérei nem látogatták. Ő szokta őket meglátogatni, minden pénzét nekik adni. Az ő szemükben csak az a buta Cézár volt. Nem volt ő buta, csak nem engedték iskolába, hanem apja erőszakolta rendesen és küldte kéregetni. Praktik a srác analfabéta. Ilyen körülmények közt bárki buta lenne. Utólagosan felhányni neki, hogy hülye, szerintem az igazi butaság. Kihasználni meg a gonoszság.

Tudtam, hogy eljön a nap, amikor majd mások felfedezik a gyermek jóindulatát és erejét. Összejött valami román baptistákkal. Cézár megtért, egy öreg lett a mentora. Egyszer jött ez az öreg hozzám, hogy beszélnivalója van velem. Hogy dolgoztatom a gyereket, se munkakönyv, se biztosítás. Hogy akár fel is jelenthet. Szegény Cézár csak bólogatott mellette. Láttam a szemein azt a fényt, amivel az apjától megszökött. A rabságra született emberek szemfénye. Mégis csak vannak predestinált sorsok, emberek, népek. Mondtam az öregnek, hogy az én véleményem más, én a srácot teljesen ingyen lelki kezelem, etetem, saját szobája van, saját rádiója, meg egyebek. Hogy dolgozik? Hát mit csináljon? Ingassa magát egy intézetben egy ágyhoz láncolva? A munka az ő terápiája. Hogy örökké seper, tesz, vesz, ez neki a gyógyulás, semmi más. Nem tudtunk egyet érteni ebben. Mondtam az öregnek, hogy vigyázzon mit követ el, mivel tömi a gyerek agyát tele, ha valamit bevállal, vigye véghez, ide ne jöjjön többet Cézár, mert nem vagyok intézmény. Munkával keresem a kenyerem, nem adományokból.

Aztán megtalálták a módját a Cézár ügynek. Ügyesek ezek a pókok. Pókoknak nevezem a hívőket. Eljárták, hogy a gyerek lütyü, kap ezért valami segélyt az államtól, egy sokgyermekes család meg bevette, mint szociális gondozottat, kap érte lóvét, és Cézár barátunk ugyancsak az általam kitalált munkaterápiát folytatja, csak tiszta ingyen. Jó ez a szolgaságra született léleknek.

Aztán ezen azóta is gondolkodom. Segítségem, az, hogy ezt a Cézárt valamiért ember számba vettem és emberi rangra akartam emelni, elvégre egy büntetendő illegalitás volt. Akkor úgy éreztem, hogy mindazokon amiken átment, csak úgy tud felemelkedni, ha szembenéz velük. Tévedtem. Egy szociális burokba kellett helyezni őt, hogy hivatalosan is hülye legyen, hogy soha eszébe ne jusson hülyeségéből kitörni.

Na így vagyunk mi bloggerek. Ezek a fajták, akik mind ébreszteni akarunk. Kézzel, lábbal kapálózunk. És végül mi a tanulság? Hogy a nép nem akar ébredni. A nép kábulni akar. Nem ébredni.

A mi megváltásunk egy törvény lesz, amikor betiltják majd a szabad blogolást. És lassan ideje lesz. Mert vagyunk egy páran, akiknek feszt jár a szánk. És meglehet annak a sok Cézároknak is sok már ez a duma. Bólogatnak majd mind Cézár, igen, igazságmentes övezetet kérünk!

Az ajtó előli gaz eltakarítása kötelező. Azaz ki tud infót célba dobni?

Valójában én csak abból tudok kiindulni, amim van. Amiben vagyok. Ami elé nézek. Az én kilátásaimból. És végül a belátásaimból. Most éppen a kilátás és belátás határán lavírozok. Egy kicsit visszakaptam a sorssal való packázás kedvemet. Emberileg a belátásom az lenne, hogy lássam be, csődben vagyok. Jól van, emberileg belátom. Fizetésképtelen vagyok. Adósságaim, mint egy orkán magaslik felém. Kezdem kapni az ideges telefonokat. Olyan ez, mint Frici „felfogás kérdése”. Jó, hogy nem olyanoknak tartózom, akik levágják fél kezemet megfélemlítésképpen. Egyelőre csak idegesek. Én már sok minden variációt bekombináltam, emberileg nincs kiút, erre találták ki azt, hogy csőd. S akkor árvereznek. Igen ám, de ma már az árverezés sem visz sehova, mert senkit nem érdekel az árverezés. Azért mondtam kedves hitelezőimnek, adok a tartózások fejében csarnok parcellákat. Nem kell nekik. Pedig emberileg jól járnának. De ők is tudják, hogy a jelen gazdaságban emberileg nincs lehetőség. És ezen az emberileg ellentmondásokon lavírozok és packázhatnékom van az emberileg lehetetlen helyzetekkel.

Az ember csak olyankor kezd átérezni dolgokat, miután már mindent megpróbált, mert a kizárásos módszerekkel majdnem eljut a problémák gyökeréhez. Legalábbis úgy érzi. Én úgy érzem, hogy az én problémám gyökere nem az emberileg ellehetetlenedett piac vagy gazdaság, hanem az én infóm nem jut el oda, ahova kell. A látszat csal. Hogy kitettem húsz honlapra a hirdetésem, mindenhol megnézték legalább kétszázan. Annyiból lehetetlen, hogy valakit ne érdekelje a dolog. Próbálkoztam olyanokkal, hogy amit mondjuk százért adnák el, kitettem tízért is, meg ezerért is. Ugyanaz a reakció. A hirdető honlapok nem rendelkeznek speciális címekkel, alcímekkel. Az én csarnokom nem egy akármilyen csarnok, mégis csak az ipari létesítmények alcím alatt szerepelhet, mivel csarnok.

Akárhol megfordulok, nemrég hét megyét utaztam át, nézem a külvárosok csarnok negyedeit. Legtöbb helyen lehangolóan néznek ki a bomladozó csarnokok. Egy kis guglizás segítségével, meg is találom a neten a csarnokok állapotának miértjét, az egész hodály egy valakié és horribilis összegekért ajánlja. Viszont meglepett Kolozsvár melletti Apahida kijáratánál egy tök hasonló csarnok negyed, mint aminek részese vagyok itt Déva mellett, átalakítva lakásokká és műhelyekké. Egyes régi csarnokokból tömbházakat alakítottak, látszik, hogy nemrég csinálhatták, a többiek pedig megmaradtak az eredeti állapotukban, kicsit kimeszelve, azokban mindenféle cégecskék működnek.

Lelkesedve mutattam a feleségemnek is, nézd meg, amit Mintiára álmodtam, itt van a modellje, méghozzá nagyobb léptékben. Aha, mondja a feleségem, úgy néz ki, hogy tök ugyanolyanok a csarnokok. Sőt, nemcsak egy emeletesek, hanem még egyet húztak rá.

Igen ám, de ez valószínű nagy tőkével jött létre, valaki megálmodta, belerakta a lóvét, oszt volt mit mutasson. De én hiába mutatom a romos falakat és a lehetőséget, teljességgel hiányzik az emberekből a fantázia. A meglátás. Én látom a fagerendás erkélyeket, lépcsőket, mely körülveszi a csarnokot, az emeleten lakások, a földszinten garázsok, műhelyek.

Volt már nálunk sok földönfutó ismerős. Hiába ecseteltem nekik a lehetőségeket, úgy néztek mindenre, hogy látszott rajtuk, nem jutott el az infó az agyukig. Noha be tudom mutatni én mit és mennyiből csináltam. Ismerőseink, kikre nem néz valami fényes jövő, nem kapkodnak a lehetőségért. Pedig valamikor, amikor nekem felajánlották, amikor itt még hegyekben állt a szemét, fa vastagságú gazok lepték el a csarnokot, felét a tetőnek lefújták a viharok, se egy ajtó, se egy ablak nem volt az épületen, se víz, se csatorna, semmi, előttem az ég világán semmiféle jövő nem állt, sőt azt is láttam, hogy rövidesen egy kiutált, egy űzött figura leszek itt Déván, rögtön elfogadtam az ajánlatot. Eltelt azóta hat-hét év, rengeteg pénzzel és munkával úgymond megszelídítettem a helyet. Akkoriban azt reméltem, hogy majd a Csabi, majd a Gigi mellém állnak, hogy melléjük tudjak állni. Hogy majd közösen alkotunk itt valamit. Hiába fektettem legelőször az ők szobájukba, konyhájukba, fürdőszobájukba, öt év alatt lelakták azokat. Arra nem voltak képesek, hogy az ajtójuk elől a méteres gazt kitépdessék. Szúnyoghálókat is én tettem az ablakaikra, hogy ne lepjék a legyek a mosdatlanságukat. Letépték azokat. Azt mondták magától elszakadt. Aztán rájöttem, hogy nem tudták kidobni a szivarcsikkeket az ablakokon, ha ott vannak a sziták. Azért tépték le őket.

Októberig hagytam őket még lakni, de nem dolgozunk már két három hónapja együtt. Kellett nekem ez a szakadás. Teher volt már rajtam. Lelki, szellemi, testi. Így senkit nem fogok többé felkarolni. Vagy életképes lesz az a valaki, lesz vér a pucájában és belemászik egy megvételi szerződésbe, és persze legyen családos, meg pálinkamentes, vagy menjen a fenébe.

Nem mentem tovább gondolatban, csak azt néztem, hogy mi lenne az az összekötő, amit most egy akárki de vállalkozó szellemű ki tudna használni? Mióta újra vállalok asztalos munkát, kezd megsokasodni a munkám. Egyedül ezt nehezen fogom lebonyolítani. Elgondoltam, hogy valaki létre hozhatna egy lakkozó, festő műhelyt. Egy önálló vállalkozást. Ez olyan, hogy majdnem nulla befektetéssel elkezdheti egy közepes kézügyességű személy. Én a jövőben nem akarok a felület kezeléssel foglalkozni. Bonyolult nekem mindent csinálni. Sok asztalos munkám lesz, a lakkozást, festést csinálhatja más is. Azt külön bevállalhatja más. De nem úgy, hogy én alkalmazom. Nem. Külön műhelyben, önálló személy, a saját elképzelése és ritmusa szerint, a saját díjszabásaival. Ez egy munkahely.

A csarnok hátsó oldalán van egy olyan kétszáz négyzetméternyi kerthelyiség. Nem nagy, de egy családnak elég. Én próbáltam, de sosem volt időm foglalkozni vele, feladom a kertészkedést. Csinálja más. Átmenetileg ki lehetne meszelni a fiúk volt szolgálati lakrészeit, fürdő, konyha, két szoba használható, fakazános központi fűtéssel, aminek a használatát közösen kell bevállaljunk, mert egy nagyobb kazán visz több helyiséget.

Az ajánlat csomagomban lenne egy olyan verzió, hogy szerződésileg eladok mondjuk száz négyzetméter földszinti épületrészt, amihez jár száz négyzetméter emeleti rész. Ennek az ára tízezer juró. De ettől még nem kell beszarni. Ebben a csomagban ajánlok egy olyant, hogy havi háromszáz juró a részlet, kamat mentesen, a decemberi és januári hónapot elhalasszuk, hogy ne legyenek az ünnepekre veszekedési témáink, ami azt jelenti, hogy három és fél év alatt kellene lepengetni ezt az összeget. Ezt szépen szerződésbe foglalva. Vagy ha ez terhelő, akkor ajánlok egy olyant, hogy száz juró havonta, de akkor erre rászámolunk még ötven juró úgynevezett kamatot. Ami azt jelenti, hogy a végár nem tízezer juró, hanem tizenöt ezer. Viszont akkor kinyúlik majdnem tíz évre. S akkor erre bónuszként azt mondom, hogy az ideiglenes lakrész három évig bérmentesen használható, a víz, villany, használt víz, szemét és fűtés költségek arányosan oszlanak. Az ajtó előtti gaz eltakarítása kötelező.

Na. Ez egy agyalás, hirtelen ez jutott eszembe. Lehet ezt még variálni, csak legyen kivel. A gondom az, hogyan jut el ez az infó, oda ahova kell? Ehhez nincs semmiféle ötletem. Ki segít?

Lajos bácsi alkotmánya

Persze, mondhatja bárki, felfordult a világ. Minden takony két perc alatt nyit egy blogot és írhat bármit. Két éve rendszeresen blogolok, ami nemcsak azt jelenti, hogy leírok mindent ami eszembe jut, hanem azt is, hogy keresem az értékes blogokat, bloggereket.

Amikor felfedeztem ezt a lehetőséget, azt hittem öcsém ez egy forradalmi valami, lesz aztán itt változás ne félj. Ahogy Lajos bácsi szokja mondani: „helyrebillen az alkotmány, ne félj..” Arra őszintén nem gondoltam, hogy az értelmiség ennyire, de ennyire fog lapulni. Valószínű ők is olyasféle alkotmány helyrebillenésre gondolnak, mint Lajos bácsi, azaz a pálinka szint helyrebillenésére. Mert Lajos bácsinak az alkotmány helyéből való kibillenése az a pálinka hiánya, aztán ha eleget iszik, akkor szerinte helyrebillen az alkotmány. Lajos bácsit meg tudom érteni. Amit neki meg kellett tennie az életben, megtette. Mióta elment a párja, és lassan a gyermekei is mind elszállnak otthonról, más alkotmánynak nem kell neki helyrebillennie, mint a saját alkotmánya. Sajnálja a földjeit, a gyümölcsösét, a pajtáját, szekerét, lovát, a tehenét, arról már letett, hogy ez a fajta alkotmány még helyre fog billenni. Azt mondta, mutatta nekem, hogy azon a domb oldalon, ott né, ahonnan azt a sok akácot ki kéne vágni, szépen kipucolni, hej de szeretné ott a dió. Szép déli oldal. Hogy ő mondta a vejeinek. Na, de haddelna, majd helyrebillen az alkotmány.

Szóval két éves bloggerségem óta ezt a Lajos bácsit találtam, a legélethűbb bloggert, aki az élet blogjába ír naponta. Hiába lesem, keresem naponta a blogokat, hiába gyűjtöm a fészbukkos skalpokat, értelmiségi és értelmes blogokat nem találok. Azok amik vannak, azok nyilvános veszekedések. Egymást mossák a neten. Már divat a politikusok szájából is, hogy azt mondják, „amint a blogomban is megírtam” S aztán mit írt meg? Semmit. Duma János.

Senki nem áll elő tervekkel. Senkinek nincs elképzelése. Mindenki abból indul ki, hogy a jelen hatalom által, hogyan lehet még hatalmasabb lenni? Nincsenek mozgalmak. Hogy mentsük meg Verespatakot. Vagy szedjük össze a kutyákat. Ezek nem mozgalmak. Nem azok, ahhoz képest, amire szükségünk lenne.

Elnézem ezt az ellenzéki USL mifélét, a szocialisták meg liberálisok gittegyletét. Tiszta egy kacagás az egész. Amit az Rmdsz is lebonyolít ezzel a narancsosokkal, egyenesen undorító. S aztán ezek az összes tévések, újságírók, a nagy erdélyi magyar szánki entelektuel elit, szopik ide vagy oda, az ég adta világon senki de senki, noha sokan írnak, de nem mondanak semmit. Táthatom én a számat itt reggeltől estig, semmi érdemest, semmi követnivalót nem találok az elitjeinkben. El kellett könyveljem magamban nemcsak a gazdasági krízist, hanem az értelmiségi krízist is. A mai értelmiség lapul. Már viccelni is elfelejtett. Még viccből sem mond valamit. Hallgat, mint szar a fűben. Nincs elképzelése sem, mihez kéne nekünk parasztoknak fogni, ha már így alakultak a helyzetek.

Várhatjuk sokáig még az értelmiség ébredését, egyelőre nem jön semmi. A tanult emberek lapulnak.

Én megmondom minek kéne jönnie. Ebben a nagy elkeseredésben, és abban ami még ránk vár, mert ugye azt mondják a krízis mélypontja csak most jön, az asztrológusok is azt mondják, hogy lezárul egy ciklus, jön egy másik, ami majd kiszed a szarból, de ez a másik azt mondja, hogy teljesen új emberekkel, új rendszerben, új megoldásokkal, szóval ebben a helyzetben a megoldás az, ami jelenleg nincs: a szövetkezés és a semmiből való újra építkezés. Ennek kéne jönnie.

Elkomplikált jelen

Elnéztem a vicei Lajos bácsi házát. Nincs rajta semmi extra. Régi típusú ajtók, ablakok, padló, tető. Régi típusú a ház. A pajta, a fásszín. Az udvar, a kert elrendezése. A kerítés, a kapu. Olyan a ház, mint a többi. Nincs megdobva a dizájn, hogy messziről kitűnjön. Az ajtók ablakok zárnak, ahogy zárnak, a padló itt-ott recseg, ahogy mondani szokták, nem sokat fektettek a házba.

Emlékszem arra az időre, amikor kezdtem az asztalosságot. Mármint az önálló asztalosságot. Amikor százalékban dolgoztam Nyikulica bácsi műhelyében. Akkor úgy volt, hogy egyharmad volt az anyag, egyharmad a munkásé és egyharmad a cégé, a tulajdonosé. És mindenki flottul kijött. Fene érti, akkor is nehéz volt az élet, mégis sok munkánk volt. Ma ez az egyharmados dolog nem létezik. Ma a legjobb esetben az anyag a fele, a feléből meg elő kéne állítani a dolgokat, de ez nem minden esetben ilyen szerencsés. Amíg a harmados világban a cég a saját harmadjából, miután kifizette az adóit még jó haszonnal is maradt, ma a ráeső negyedjéből nem tudja kifizetni az adóját. Úgyhogy mikor hallom ezeket a lojáliskodó könyvelőket, marketingeseket, jön hogy mondjak valami csúnyát.

Egyrészt nagyok az adók. De másrészt megváltoztak az igények. Emlékszem Nyikulica bácsinál, az első években az ajtó-ablak megrendeléseket se nem szereltük, se nem festettük, üveget sem tettünk bele, a vasalatot sem vettük meg. Az asztalos dolga volt a famunkát elvégezni. Ennyi. És gépileg kicsiszolni. De már a kézi csiszolás, a szögletek, a falcok kicsiszolása sem volt az asztalos dolga. Olyan volt, hogy sokan hozták az anyagot is, mert volt neki tizenöt éves száraz fája. Aztán sokan szekérrel vitték haza a kész dolgokat. És mivel én mégis kicsiszoltam egy kicsit kézből is a szögleteket, éleket, mindenáron borravalót akartak adni. Ez messze nem jelentette azt, hogy hű de jól élt az asztalos. Mégis, jobban élt, mint ma és mégis olcsóbb volt minden. Amíg ma majdnem lehetetlen elképzelni, hogy az ember csak úgy lecserél három ablakot, bankkölcsön nélkül ez talán lehetetlen, régen ez másképp volt. Régen az ember előre készült. Kivágatta a fát, eltette száradni egy pár évig. Közben fírolta az asztalost, hogy majd melyik tavaszon érne rá? Aztán eljött az a híres tavasz. Elvitték a fát. Aztán őszire meglettek az ablakok. A másik tavaszon kivették a régi ablakokat, betették az újakat. Akkor egy ilyen munka nem jelentett olyan idegbajt és frászt, mint ma, mert mindenki azt nézte a dolgokban, hogy új, szép ablakok lesznek. És örömmel dolgoztak, határidő nélkül. Emlékszem sokszor hónapokig frekáltak egy szobát, mert mellette még dolgozni is kellett. Lassan lefestették, aztán üveget is vágattak belé, aztán egyszer kiseperték a szobát és meglett. Mondhatni türelemmel és munkával lett meg.

Ezzel szemben a mai ember nagyon elkomplikálta az ilyen dolgokat. Hitelt vesz fel, ami startból megduplázza a végárat. Nem akar hónapokig dolgozni a szobán, mindent készen rendel meg, mindenhez szakembert, céget hív. És azt mondja, ha már befektet, akkor az import ajtó-ablak, üveg, zár, festék, ecsetbe fektet, mert az a jó. A hitech nyílászárók háromszor, négyszer annyiba kerülnek, mint a hagyományosak. A végár egy kolosszális összeg, egy vagyon, aminek az árából a régi időkben Lajos bácsi vehetett volna legalább két tehenet, ami azt jelentette, hogy jövedelemre tesz szert.

A mai ember nagyon elkomplikálta a dolgokat. Az úgynevezett kényelemért, nem is veszi észre, hogy tulajdonképpen évekig kell dolgoznia egy banknak.

A mai fiatalok nem látták, hogyan csinálta valamikor Lajos bácsi. Már az én generációm is elurasodott, úgymond. A mai fiatalokkal hogy lesz? Ahogy betölti a tizenhatodik évét, felvesz harminc évre hitelt, hogy le tudjon iskolázni?

Valami nagyon nincsen jól. Én mondom.

Önmegtartóztatás

Mindig ilyen drámai színben jelenteti meg az ember ezt az önmegtartóztatást. És rögtön két lépésből már Jézusnál köt ki, hogy bezzeg az aztán volt a példa az önmegtartóztatásról. S akkor ecsetelik a siratós példákat arról, hogy akié a Fiú, az visz mindent. Mit visz mindent? Jó egy ígéret ez, ilyen formában hasznos dolog ez az önmegtartóztatás. Mert majd mind azok, akik életünkben önmegtartóztattuk magunkat, egy nagy asztalnál fogunk végnélkül vacsorázni és birtokolni a mindent.

Megkért egy ismerős, adjak már egy tölcsért neki, hogy öntsön át valami pálinkát két üvegbe. Maradt egy fél liter az alján a nagy bidonnak, azt mondta, nekem adja. Nem kérem, mondtam az ismerősnek. Hogyhogy nem kérem? Igazi szilvapálinka. Akkor sem. Nem iszom. Hogy semmit? Semmit. Sosem? Sosem. Hogy ez igen ember, maga arany a háznál, mondta az ismerős. Hogy ilyen önmegtartóztatást, még nem látott. Aztán nem volt időm elmondani neki, hogy ez nem önmegtartóztatás, hanem utálat. Utálom a mindenféle italok ízét, mellékhatását. Viszont a gyümölcs leveket innám egyfolytában. És néha azok drágábbak, mint a pálinka. Maga hívő? Kérdezte egyszer tőlem valaki, ugyancsak pálinka ügyben. Hívő vagyok igen, de …és nem tudtam elmagyarázni, hogy nem a hívőségem miatt nem iszom, egyszerűen utálom a pálinkák, borok ízét, szagát. Ez az örökös meg nem hallgatás. Rögtön elkönyvelnek, ide oda, annak látnak, akinek akarnak.

Elgondolkodtam ezen a mesebeli többnapos lakodalmon, amiért hat megyét kocsikáztunk át öt nap alatt és főképpen Lajos bácsin. Lajos bácsi szerintem egy hatalmas példát adott az önmegtartóztatásról. Lajos bácsi katolikus, az apatársa meg baptista. Megkérték szépen Lajos bácsit, hogy amíg a baptista apatárs el nem megy, ne igyon pálinkát. Egész nap Lajos bácsi nem ivott pálinkát. A lánya esküvőjén, Lajos bácsi egész nap nem ivott pálinkát. Alázatosan, félrehúzódva, gyakorolta ki nem plakátolt önmegtartóztatását. Aztán este, miután elmentek a baptista apatársék, ivott pálinkát. De addig egy cseppet sem. Megígérte. És betartotta szavát.

Ezt nevezem én önmegtartóztatásnak.

A falc

Zajlik a menet a világban, én ma mégis úgy döntöttem, hogy nem feszegetem az okos és fontos dolgokat, hanem itt né, leírom az én falcos meglátásomat. Meg aztán Imrének is hátha ér valamit ez a dolog. A blogjában említette, hogy majd megkérdi tőlem ezt a hézag dolgot az ablakoknál, mivel be vannak ragadva az ablakai és sűrűn rángatni kell őket, hogy ki tudja nyitni.

Én az asztalosságot iskolában nem tanultam. A röhej az volt életem egy adott pillanatában, hogy oda kerültem asztalosságot tanítani, szakiskolában, akkoriban mondtam is, hogy úgy érzem magam, mint 13-ik Pác Tivald a Néma revolverek városában. Persze ez senkit nem érdekelt, veregették a vállam, haddelna, legalább emberséget tanulnak tőled a kölkek. De aztán az emberségem is lejárt vala, sőt olyanokat hallottam, hogy miattam kellett bezárni a szakiskolát, meg mindent. Mondom, én tiszta ilyen rejtői figura vagyok. Mint Galamb, mikor bemegy egy bárba, ahol sosem volt verekedés, percek alatt a feje tetejére áll minden. Pedig csak egy szájharmonikán szeretett volna egy dalt eljátszani. Ugye az senkit nem érdekelt, hogy ez a Galamb egy nagyon finom lelkű ember volt.

Ezt a bekezdést azért írtam, hogy senki ne gondolja, hogy most én elkezdek itt asztalos madárnyelven dolgokról írni. Nincs ilyen az én kétszáz szavas szótáramban.

Valamikor hallottam a szakiktól, hogy a falc. A falc az a valami, ahol csukódik az ajtó, ablak. „Milyen falcot csinálsz? Termopánost? Á nem, egyszerűt”. Szóval ez a két fő kategória van az én műhelyemben. És eldöntöttem, makacsul méghozzá, hogy ebből ki nem szállok. Ma az egyszerű falcról írok, mert Imrének is biztos ilyen van az ablakain. Kiidétlenkedtem egy rajzot valamelyik festő programocskában, hogy lássa más is, vannak nekem vízióim is, nemcsak dumálok a levegőbe.

Amint az ábrán látható, van a tok, a nyíló, az úgynevezett hézag és a záró felület. És ennyi. Nincs több semmiféle misztikum. Amit a szakik misztikumnak neveznek ebben, az egy adag szar. A duma. A nagy felhajtás semmiért. A pálinka és társai. A mű fontosság.

Amikor másokat kérdeztem, hogy mitől van az, hogy néha beragad egy ajtó, néha nem? Hehehe, szokták mondani. A szakma fiam, a szakma. Csókold meg a seggem, szakma, mondtam egy pár év múlva, miután agyon gyalultam egy csomó saját készítésű ajtót és ablakot. Mert ha betartottam a szakik által feltételezett hézag és záró felület méreteket, százasra lehetett menni, hogy több mint a fele az ajtóknak, ablakoknak előbb utóbb beragadnak. És úgy is volt, amíg nem törtem meg a konvenciókat. Csak persze nálam az volt, hogy én elmentem legyalulni a beragadt ajtókat, ablakokat, amíg a szakik kidumálták a kliensnek, hogy miért nem az ők hibájuk a beragadás. Így alakulnak a statisztikák is általában. A Muzsinak el kellett mennie, húszból tízet kellett reperálnia, amíg a szakinak egyet sem.

Egy öreg székely mondta egyszer nekem, hogy „kurva az ellenség”.

Az asztalosságban is van egy fajta alázat és szeretet igény. Ha elfogadod azt, hogy a fa él amíg el nem tüzelik, akkor könnyebb életed lehet az asztalosságban is. El kell fogadni, hogy noha ugyanaz a fa, de többféleképpen dolgozik időben. És lehet akármivel kezelve, festve, pácolva, a nedvességre duzzad, a szárazságra összehúzódik. És ha ezt száz évig kell neki csinálni, akkor száz évig fogja csinálni. Én azért bízom jobban mai napig is a magától kiszáradt fában, mint a kiszárítottban. Nem vitatom, hogy a hitech közegben a szárított az isten, de az én takony asztalos világomban a levegőn kiszáradt fa az igazi.

A nagy forradalmi ugrást az én szakmai külön utamban a falc határozta meg. Helyesebben a méretei. Amíg a nagy könyv asszondja, hogy a záró felületnek hét milliméternek kell lennie és a hézagnak három, én az idők folyamán beleszámoltam a gyalulásokat is, és előre „kigyalultam” a részemet, így a záró felületet tíz, illetve a hézagot öt milliméterre csinálom. És Isten látja füstös lelkem, azóta majdnem nulla a reklamáció. Persze ez azt is jelentette, hogy minden anyag méretezése azzal a pár milliméterrel mindenhol megnőtt. Egy hagyományos ablaknak a frízei nem 4o x 4o, hanem 45 x 6o milliméteresek nálam, amit nem szoktak külön elismerni vagy megjutalmazni, mert a négyzetméter az négyzetméter, de egy dolgot tudok, nem kell a hátamra venni a szerszámos ládát és örökké kézből gyalulni. Pláne mikor tele a párkány kikötött futó virágokkal.

Na meg aztán a másik dolog sem elhanyagolható. Észrevettem, a régi hatvan-nyolcvan éves ablakoknál, ahol a fríz méretei pimaszul 4o x 35 mm-esek, persze azok is örökké beragadnak, de bírják az időt. És azok bírják a legtöbbet, amelyeket nem festették minden évben. Mert rájöttem, valamit vagy jól tartasz karban, vagy ne is foglalkozz vele. Ha a fának van szellőzési lehetősége, kezeletlenül is elél sokáig. Viszont ha nincs szellőzési lehetősége, agyon festve is két év alatt elrothadhat. Aztán arra is rájöttem, hogy ha egy ablak abszolút zár, káros mindenre. Az ablakra, az ember egészségére, a ház egészségére. Furcsa, mi? Ellentmondásosnak tűnik, ugye? Pedig szentül meg vagyok erről győződve. Megmondom mi a baj. Hogy eljött a világvége, kezd fogyni az üzem anyag, legalábbis nagyon megdrágult. És azt gondolja az ember, hogy akkor jobban bezárkózik. Jobban szigeteli a házát. Olyan ablakokat, ajtókat szereltetnek be, hogy slaggal öntözik és milyen büszkén nézik, hogy egy csepp se megy a házba. De biza ott levegő sem megy be egy csepp sem. Ha egy ember egyszer beleájul egy ilyen szobában, megtörténhet, hogy álmában a saját gázában megfullad. De szerencsére még a beton falak is szuszognak egy kicsit. De a cél erre megy. A mániás szigetelés. Pedig ha valakit érdekel, megvan, hogy óránként hányszor kell cserélődjön a levegő egy adott helyiségben. A fűtést nem pótolja a bezárt helyiség.

Hitech mániásoknak nem dolgozom. Mindig meg is mondom. Én uram nem csinálok olyan ablakokat, hogy nekem ott slaggal cseszegessék. Vagy hagyományos, vagy semmi. Engem hagyjanak békén az ilyen nyíló bukó lófaszokkal. Menjenek műanyagot venni. Az zár kérem szépen. Arra mehet a víz slaggal, mert a tokban megvannak a kanálisok, amik kivezetik az esetleges befolyó vizeket. A fát én nem teszem ki ilyeneknek. Én szeretem a fát.

Imre. Tudod miért ragadnak az ablakaid? Valószínű sokat volt festve és sosem kaparták le a régi festéket. Aztán három négy réteg festés elég ahhoz, hogy a hézag gyakorlatilag megszűnjön. Le kell kaparni a festéket a fáig, legalábbis a falcban, és ha újra fested, hígított festékkel kend be újra, nem kell vastagon bekenni. Ha nekem régi ablakaim lennének, én lecsiszolnám a fáig, és bekenném ilyen szép tölgy színű kültéri páccal. Jól mutat a régi, egyenetlenül kicsiszolt nyílászárókon. Csinálták mások és nagyon faszán néznek ki. Persze ez hobby munka, ezt épeszű napszámos nem csinálja meg, meg nincs az a pénz, amit ki tudnál adni érte. Akik csinálták azok ilyen félévekig csiszolták, mikor éppen unatkoztak.

Mindenki

Beiratkoztam a Mindenki Pártba. Végre én is párttag vagyok. Tartózom valahová. Így szokták ezt mondani. Persze, én mindig ilyen bulikba vágok. Amikor létrehoztam a Poorbook oldalt a facebook-on, őszintén azt reméltem, hogy lesznek még hasonló gondolkodású csatlakozók is, akikkel aztán netán kidolgozunk valami irtó fasza és hallatlan dolgot. Volt is egy két lelkesedés az elején, aztán pár nap múlva beállt egy ilyen hallám mi lesz belőle, az lett, hogy sokan leiratkoztak azok közül, akiket hivatalból tagoknak avattam, rájöttem, hogy minden bejegyzés és hozzászólás emilen elmegy a tagokhoz. Valaki meg is jegyezte, hogy vegyem le a tagságát, mert unja a sok emilt. Megjegyzem, olyanok iratkoztak le, akik egyébként egész nap lógnak az arckönyvön, azaz nem akárkik. De így akarták tudatni, hogy köszönjük, a szegénység problémájából nem kérünk. Annyit hozzátennék, hogy valószínű az a mód nem smakkolt nekik, ahogy a problémát felvetettem. Méghogy felszámolni a szegénységet! Mi vagy te Jézus a Krisztus? Nem, nem vagyok a Jézus Krisztus, de talán a Jézus Krisztus segítségével felszámolhatnánk a szegénységet.

Na szóval, ezt nem tudtam kibeszélni senkivel. Azért furcsa, hogy az emberek már arra sem hajlandók, hogy valamit legalább kibeszéljünk. Legalább beszéljük meg, hogy miért nem lehet felszámolni a szegénységet, de ha mégis, azért valakiknek talán segíthetünk.

Nem fabuláltam pedig, konkrét dolgokat hoztam fel. Hogy vannak bútorjaim, amik megmaradtak innen onnan. Képeket tettem fel, felhívást írtam, hogy nézzenek szét, akiknek szükségük lenne rájuk, írjanak, valahogy eljuttatjuk tiszta ingyen. Vagy ha valakinek megtetszik egy darab, megveheti és azt a pénzt a szegényeknek adjuk. Sőt! Eladtam volt egy széket hetven lejért, az kábé 16 euró. Kérem szépen, én jól tudok lakni két pereccel és egy fél liter aludt tejjel reggelire, az öt lej. Vegyen az ember még egy fél pakk cigit, azzal tíz lej. Hét ilyen reggelit tudtunk volna finanszírozni. Hónapokig ott volt a hetven lejes hirdetés, senki nem jelentkezett, hogy tudna valakit az ismerősei közül, akinek jól jönne az a hetven lej. Nem arról van szó, hogy esetleg én nem tudtam volna odaadni azt a pénzt valakinek. Itt egy szisztémáról lett volna szó. Ez a szisztéma nem vált be. Nem vette senki komolyan. Azon túl, hogy kapott a csoport oldal egy két lájkot, senki nem továbbította a lényeget. Talán mert senki nem értette meg. Lehet, nem voltam eléggé világos. Viszont azt feltételeztem, hogy az ember ha akar a kevésből is ért. Mert mi komplikált van abban, hogy ha van egy szegény ismerősöd, annak az ügyét, akár álnéven is, hogy ne sértsed senki önérzetét kiteszed a poorbook oldalra? Iksz Lajos, ebben és ebben a hiányban szenved, ki tudna segíteni?

Így vagyok én most ezzel a mindenki pártjával. Én nagyon is megértettem a lényegét, nem kellett nekem sokat gondolkodni rajta. Hogy mit tehetek érte? Még nem tudom. De első lépésként feliratkoztam, megosztottam az oldalamon és a mai blog bejegyzésemben is érintettem. Ha majd a szervezők olyan dolgokkal fognak előállni, ami az én térségemet is érinti, beszállok a vitába. Remélem sok értelmes ember fog beszállni.

Nem lesz forradalom

Tehát nem lesz forradalom. Olvasgattam orosz íróktól ilyen nyomor regényeket, a kommunizmus előtti időszakokról. Ha fele is igaz azoknak az állapotoknak, nagyon alá kellett szálljon a nyomor, hogy az emberek elkezdjenek forradalmi eszmékkel barátkozni. Azokhoz az időkhöz képest, mi ma az abszolút jólétben élünk. Csak néhány magamfajta érzékeny lelkű és gyenge idegzetű ember lát egy ennél még jobb fajta világot, de hát így van, ha az embernek van angol vécéje a házban, akkor szeretné, ha még egy lenne. Ne legyünk már olyan finnyásak, elvégre lehet ennél sokkal rosszabb. És biza lehetne ennél rosszabb.

Van egy pap, olyan tisztaság mániás pap, akiből nem néztem ki ezelőtt négy öt évvel, hogy ezen a lepukkant vidéken rendbe hozza a templomot és a mellék épületeit. Sok munkát adott nekem is, becsülettel ki is fizetett mindig mindent. A tegnap egy városszéli imaházba vitt el, hogy lemérjem a padokat. Szeretnének új padokat. De persze nincs pénz. Egyelőre adjak ár ajánlatot. Volt ott egy néni és egy bácsi, akik mondták, hogy ők már szégyellnek házalni pénzért. Közben néztem az udvarra kitett régi padokat, az anyagjuk még jó. Csak olyan behemótok, kopottak. Ők valami egyszerűbbre gondolnak. Mondtam, hogy azoknak az anyagjából fel tudok használni részeket. Jaj de jó, mondták, de valamennyire hitetlenül néztek rám. Hogy akkor verjék szét? Isten őrizz, mondtam nekik, majd én szétszedem. Nem fejszével kell ezt szétszedni. Jó, akkor egyszer mondjak árat, így is úgy is, aztán meglátjuk.

Aztán itthon festettem azt a három ajtót, amit hétfőre ígértem, de nem lesz meg csak keddre. Közben szólt a rádió. Egy gazdasági műsor szerkesztője, akit egyébként szeretek hallgatni, műsorait a tévében nézni, azt mondta, melyiket választatnánk, a házadó növelését, vagy a munkaadó megemelését? Kiakadtam a pasason, mert miféle probléma feltevés ez? Mi van? Eladta a seggét? Már ő is félre beszél? Mégis igaza volt Mircsának, ez a Mózes eladta a seggét? Nincs füst tűz nélkül, mi? Aztán a betelefonálóktól teljesen kiakadtam. Csodálkoztam, hogy egy magán rádió ennyire feldobta a hátsó részét? De ennyire? Nemhogy azt tárgyalná, hogy minek megemelni az adókat, hanem melyiket választaná a kedves hallgató? És az idióta kedves hallgató meg azt mondta, miért ne mind a kettőt? Minek itt veszekedni ezen? És a vég konklúzió meg az volt, hogy hát miből szeretnék a polgárok az új kanalizálásokat meg az új utakat létrehozni, ha nem adókból?

Elgondolkodtam, ezen az imaházon. Ezek a politikusok nem szégyellnek házalni pénzért. Ha nem adod szép szerrel, elveszik ők erőszakkal is. Vajon milyen lenne, ha egy polgármester menne házról házra és kéregetne pénzt, mondván legyen az új kanalizálásra? Biztos nem kapna egy lejt sem, mert senki nem bízna meg a szavában. Még hogyne, hogy majd a saját utcáját aszfaltozza le a pénzből? Ha ez a pap azt mondja, híveim, a mai perselypénzből megelőlegezzük a padokat, biztos több nem zörgős pénzt nyomnak a perselybe. Mert van hitele a papnak. Hogy azok a padok meglesznek. Nem kurvázza el, nem kocsmázza el.

Ezért sem lesz forradalom, semmilyen forradalom, mert semminek nincs már hitele. Itt már csak ilyen kis harcok maradnak, kis forradalmak. Nekik kell a pad, ők imádkoznak, hogy a pénz összegyűljön, én is imádkozom, hogy a padokat megrendeljék. Ha győzünk, megnyertük a mi kis forradalmunkat. Mindegyik a magáét.

Kell egy forradalom...

Van egy megrögzött elképzelésem. Hogy minden hatalomra jutó ember valójában szkizofrén. Valamilyen szinten baj van az agyával. Minél nagyobb funkciót tölt be, annál zagyibb. Látom ezt csoportfelelős szinten is, országelnök szinten is. Azt hiszem, hogy ez másképpen nem működhet. Azaz ezért működik minden, mondjuk ki végre bátran: rosszul.

Az úgymond demokrácia és szabadpiac elvei alatt egy nagyon rosszul kiépített társadalmi rendeződésben élünk. Egy alapjaiban beteg társadalomban. Minél bunkóbb, elmebetegebb és brutálisabb egy egyén, annál több esélye van a piramis csúcsára érni, ami azt is jelenti számomra, hogy a felfelé kapaszkodók jelleme sem üt el a csúcsra igyekvőtől.

Elvégre a nép, az egyébként jóhiszemű átlag polgárok mit is tudnak a demokráciáról vagy a szabad piac elveiről? Az egész csak egy ízléstelen illúzió. Méghogy a nép dönt, meg a termékek szabadon futhatnak a piacon.

Emlékszem, amikor jelenlegi elnökünk lefitymálóan beszélt arról, hogy nálunk már mindenki egyetemi tanár és jó, hogy nincsenek szakemberek, hogy nincs egy kőműves, egy pincér, hogy ebben az országban mindenki intelektuál. És egy olyan arcot vágott mindenhez, mintha azt mondta volna, na sebaj, majd mi aztán rendet teremtünk. Vége a klánoknak, vége az uraskodásnak, az ingyen élésnek, vége a korrupciónak. Mi majd aztán… És tényleg vége lett mindennek. Elvégre azt is mondta, hogy vége lesz mindennek. Mert a többit csak mi tettük oda képzeletben, a mi naiv jóindulatunkkal, hogy na majd ezek rendet teremtenek, hisz milyen jól megmondta. De mit is tesznek rendbe? Mert nem mondta, hogy mit is tesznek rendbe. Csak annyit mondott, hogy vége mindennek. Nem mondta, hogy majd előnyben részesíti a kisiparosokat, a szakmunkásokat, akiknek a puszta létezésük is veszélyben van, nemhogy úgymond az adózási zónába emeljék, illetve kifehérítsék tevékenységüket.

Jelenleg Romániában olyan törvények és kötelezettségek terhelik a szakmai kisvállalkozókat, amik fejüket szegik. Nem térdre lesznek kényszerítve a dolgozó vállalkozók, hanem kiirtva. Számokban mérve, ha egy kész terméknek az előállítási költsége meghaladja a húsz százalékot, az a vállalkozás veszélyeztetve van. A teljesen fehér gazdaság, amit most már egyre többen a szájukra vettek, mint valami erkölcsi mércét, nem tűri el az ötven százalékos előállítási költséget. A megmaradt ötven százalék nem fedi az állami apparátus igényeit. Csak az én példámmal élve, vegyem a legjobb esetet, ha megkapok egy ajtóért ötszázat, a kiadása háromszáz. A maradék kétszáz az nem más, mint a három napi napszámos bérem, illetve ebből kell fizetnem az áramot és a fenéseket. Teljesen kizárt dolog, hogy ebből bármiféle adót vagy egyéb kötelezettségeket kifizessek. Nem más ez, mint az önként bezárás. Mert ki akar börtönbe kerülni adócsalás miatt? Az ezeket kikerülő eszközök, mint az úgymond marketing meg ilyen hülyeségek, sosem fogják megemelni mondjuk kilencszáz lejre az ajtó árát, mindaddig, amíg papírból a multiban százhuszonöt lejért ajtót lehet vásárolni.

Nincs nekem semmi bajom az olcsó papír ajtóval, akinek megfelel, vegyen papír ajtót. De valami enyhítőt kitalálhattak volna a vezetőink, hogy az ország a saját munkaerejét életben tartsa, mert sehova nem viszi a kispolgár a pénzét, amit bárhogy megkeres, csak itthon költi el.

A szkizofréniás egyénekben, akik nagyon intelligensek egyébként és nagyon karizmatikus szónokok is, annál nagyobb a gyűlölet a sajátjai iránt. Képes a saját népét a pokolba vinni, csakhogy a beteges agyának a szüleményei létre jöhessenek.

Már mondtam, írtam. Egyre inkább azt látom, hogy szükséges egy forradalom. Egy valamilyen mélyből fakadó forradalom. Mert tény, hogy sem a kormánypártiakban sem az ellenzékiekben nincs abszolút de abszolút semmilyen terv a jövőnket illetően.

És amint látom, világszerte ugyanezek a bajok vannak. Inog Európa, fingik Amerika, és nincsenek tervek. Kapkodás, rablás, korrupció jellemző mindenhol.

És amit szomorúnak tartok és nagyon veszélyesnek, hogy még legalább Marxok, Leninek sincsenek, akik valamivel vernék az asztalt. Mert így teljesen ki vagyunk téve a bandita hordák kényére kedvére.

Statisztikailag hülyék

Egy olyan húsz éve kábé, amikor megismerkedtünk a multi level marketing fogalmával, azt kérdeztem az úgynevezett szponzoromtól, hogy mi van, ha mindenki tagja lesz ennek a hálózatnak egy adott pillanatban? Mondott egy dolgot, amit akkor nem úgy fogtam fel, mint ma. Azt mondta, hogy statisztikailag kevesebben iratkoznak fel egy ilyen hálózatba, mint amennyien betöltik a tizennyolc évet. Erre aztán én is rájöttem az idők folyamán, hogy sokkal kevesebben iratkoznak fel. Nem is ez az én gondom.

Aztán az elmúlt húsz évben történt egy csomó dolog mifelénk. Amióta bevezették az internetet felénk is, az ember elkezdett más dolgokat is látni, olvasni, mint a helyi egy két újságot. Azt vettem észre, hogy ez a tizennyolcat betöltés statisztikája érdekes dolgokat tud művelni. Olyan ez, mint az a mondás, hogy a vicc régi, de a bolond az új. Magyarán az emberiség statisztikailag hülye. Egy manipulációs formula lehet bármilyen összeesküvéses tervben. Mire az emberiség egy része eléri az ötvenes kort, meg kevesebb része feltesz magában egy pár kérdést a világunkkal kapcsolatban, azaz valamennyire felvilágosodik, a frissen tizennyolcat betöltött generáció már behülyítve nyomul előre, taszítja az éppen ocsúdó öregeket. Tiszta jóindulatból, túlélésből, szeretetből. Egyszerűen behülyítve.

A történelmet ismételtetni lehet gyakorlatilag minden tizennyolc évet betöltött generációval. Akár mint egy élet elleni oltással be lehet tömni az agyát hülyeségekkel. Statisztikailag kevesebben fognak mindig felvilágosodni, semmi esélye nincs egy nemvárt forradalomnak. Soha nem lesz emiatt spontán forradalom a nép soraiból, csakis rendelésre, hatalmi érdekekből. Majd amikor a manipulátor a maga média eszközeivel beoltja a parancsot, akkor lesz forradalom, addig nem. Addig hadd élvezzük a lehetőségek illúzióját, hogy csak a mi briliáns agyunk hiányzik ebből az egészből. Mivel statisztikailag is hülyék vagyunk, nem fogtuk fel, hogy minden képlet fut már ezen a világon, nekünk nincs más lehetőségünk, mint felfedezni melyik képlet van számunkra kiosztva és abban kalkulálni. A többi az mind csak illúzió.

Jó lenne valahogy ráébredni arra a valóságra, nemhogy autógyárat nem tudnánk létrehozni, még roller gyárat sem. Ha az ember mégsem tud lemondani álmodozásairól, jobb ha megnézi, a környezetében kinek süthetne palacsintát, aki valamivel viszonozni tudná ezt a szolgáltatást. De ahhoz is komoly elszánás kell, mert hatalmas erőfeszítéseket vetnek be a multik arra nézve, hogy ne legyen kedve az embernek a helyi palacsintát megenni.

Vajon, esetleg, netán, mi, ezek a még valamennyit látó ötvenes faszik nem tudunk semmi de semmit kigondolni, hogy a gyermekeink ne legyenek statisztikailag hülyék, amint betöltik a tizennyolcadik évüket? Csak kérdem. Nem mintha valamilyen választ remélhetek.

Valakinek meg kell mondania...

„Igazad van Muzsi bácsi. Jól mondod. Valakinek meg kell mondania a dolgokat ezeknek a gazembereknek. És, hogy mi is van ezekkel a gazemberekkel. Rá kell világítani az igazságra Muzsi bácsi, jól mondod.”

Így biztatták valamikor apámat a barátai, ismerősei. Így biztatgatnak ma is engem néhányan az olvasóim közül. „Mondjad Tila, mondjad. Fasza. Valakinek meg kell mondani.”

Aztán elkezdtem keresni azok társaságát, azok blogjait, akik „megmondják”. És találtam. Szerencsére kevesen vagyunk, akik meg „merjük” mondani. Nem mondhatják ránk, hogy rémesen sokan vagyunk, hogy fekete tőlünk az ég. Mert legtöbbször olyanokkal is biztatnak, hogy „mit mind csak a sötétet látod? Gondolkodj pozitívan, keresd a pozitív dolgokat.”

Olvasván Apa54 „Nem mondhatom el senkinek...” blogját újra kinyílt a bicska a zsebemben. Igazán nem mondhatja senki, hogy nem igyekszem a pozitív dolgokkal foglalkozni. Igyekszem. Rég nem szidtam senkit, nem káromkodom. Laza dolgokról írok, hogy ne legyen az, hogy valamiféle vészmadár vagyok. De alapjában véve el vagyok keseredve ezért a világért. Olvasván Apa54 új bejegyzését, eszembe jutott, hogy bátorították apámat, hogy mondja ki az igazságot. Vajon miért? Miért nem merték ők is kimondani az igazságot? Ha annyira tudták mi az igazság. Egy anyáddal ők is aláírhatták volna a panaszokat. De nem tették. Ma sem teszik. Ma is csak biztatnak, hogy valakinek meg kell mondania. És ha valaki kimondja? Mi van akkor? Hűha! Merészelt ellenszegülni az áradatnak. A széllel szembe pisilt. Ilyenkor ugyanazok az emberek szokták mondani: „Bandi, tudod, hogy a széllel szembe nem lehet pisilni...”

Megmondom én, mit kellene nekünk csinálni. Mi, akik egyfolytában csak megmondjuk, mert valakinek mindig meg kell mondani, összetesszük a fejünket és kitalálunk egy pénznyomó gépet. És szépen kiszámoljuk, hogy mennyi kell nekünk, hogy nyugodtan éljünk, olyan csendes nyugdíjasan. És létrehozzuk a bandukoló hangyák alapítványát, és célul tűzzük ki a bandukoló hangyák megfigyelését. Mert ha elmondjuk ennek a világnak vagy nem mondjuk el ennek a világnak a sötét paranoiáinkat, a világ ugyanott marad. A mi jelenlétünk ebben a világban annyi sem, mint a légyzümmögés.

Félreértések és a lámpás magnó

Normális. Az ember ahogy öregszik, képtelen új dolgokat meglátni, ezért visszanéz a múltba. Ha már bámészkodhatnéka van. Vagy inkább mondjam úgy, hogy a múltat új színben látja? Jobban hangzik.

Emlékszem, amikor legelőször elmentem dolgozni, tizenhat évesen, egy raktárba. Akkoriban nem úgy ment az ember dolgozni, hogy hallám mi tetszene, netán mi fekszik a lelkecskémnek? Nem. Apámnak volt egy szélhámos barátja, amikor már harmadszorra bezárták apámat, hirtelen minden barátja, ismerőse lekopott, csak ez a szélhámos volt akihez fordulhattam. Persze hogy zsidó volt. A nagy magyarok, apámnak a nagy „hit” társai, akikkel sokszor az éjszakába nyúlva bibliai verseken vitatkoztak, hirtelen nem értek rá semmire. Nagyon hamar kiderült, hogy nem számíthatok senkire. Akkor jött ez az öreg zsidó és elrendezte, hogy bevegyenek a szamosfalvi raktárakhoz rakodónak. Nagy dolog volt akkor egy munkahely. Bármilyen munkahelyet elvállalt az ember.

Első nap megismertem Attilát, a sztivust. A targoncást. Szünetben leültünk egy félreesőbb helyre és kérdezte, hogy ki a kedvenc zenekarom? A Beatles, mondtam egyértelműen. Mert pont az a periódusom volt, amikor faltam a Beatlest dalokat, kottákat szereztem, miegymás. Azt mondta a targoncás Tila, hogy akkor a barátom vagy, mert nekem is a Bee Gees a kedvencem. Közben hívtak rakódni, nem volt időm tisztázni, hogy félre értette, amit mondtam. Nem Bee Gees-t mondtam, hanem Beatles-t.

Később nem tisztáztam semmit. Inkább megszerettem a Bee Gees-t én is. Mert jó fej volt Tila és valóban jó barátok lettünk. És dobolt is méghozzá. Nem telt el egy év, szerződést fogott ki az akkori Jugoszláviában, dobosként egy szimfonikus zenekarban.

Neki volt egy kis lámpás magnója. Arról szoktuk hallgatni nála a Bee Gees dalokat. Mondtam neki, hej ha lenne nekem is egy ilyen kis lámpás magnóm. Mondta, hogy van egy barátja, neki van egy ilyenje, pont el akarja adni. Megkérdezte, eladó volt, de nem volt rá pénzem, elmaradt a kis lámpás magnó vásárlás.

Azóta rengeteg ilyen félreértésben volt részem. Idővel kialakult bennem egy olyan, hogy a félreértések elkerülése végett, határozottan szoktam mondani a nézeteimet, érzéseimet, hogy az ember tudja kivel áll szemben, ne értsenek félre. Az a tapasztalatom, hogy bármennyire kifejező vagy, az emberek csak azt értik, amit érteni akarnak. És ez nem valamiféle iskolázottság vagy intelligencia kérdése. A másikra figyelés hiánya. A másik megismerésének a vágya hiányzik a legtöbb, egyébként értelmes emberből. Annyira, hogy képesek ráruházni nem létező adottságokat is. Vagy nem elfogadni bizonyos adottságokat. Hányszor átéltem idegen emberek tekintetét, amint az asztalost látták bennem és semmi többet. Aztán azt is megtanultam, hogy az életben nem kell mindig mindent tisztázni. Hagyd nézzenek csak asztalosnak. Csókolom. Az asztalos vagyok, mérni jöttem. Ennyi. Néha jó volt csak ennyiben maradni.

Mentünk egy autóban. Egy híres pap és én. És volt még két fehérnép is. A pap szétnézett és a környék hegyeit, szikláit csodálta és áradozott, hogy az Úr ezt öt milliárd év alatt teremtette. Hogy mi a fészkes fenének kellett nekem beleszólni, nem tudom, de akkor csak annyit mondtam, hogy a Biblia szerint az Úr hat nap alatt teremtette. Hogy mit kaptam én egy órán át, a paptól, az számomra rémes volt. Kilyukadt a zsidóknál, asszem valami árpádsávokat is említett, fene hallgatta, rátett a lapáttal az egyik fehérnép is, aki éppen az aktuális furulyaművész szerepét töltötte be, hogy mit képzelek én, megszentségteleníteni a Biblia üzenetét? Holmi profánul? Hogy tudom én mi az a teológia? Egy tudomány, ami az írásokat magyarázza.

Leszoktam én a mindig mindent tisztázásról. Ha indián nevet adhattam volna magamnak, a Harcias Pofa helyett a Csendes Idióta nevet adtam volna.

Csókolom, mérni jöttem. Nem világot megváltani, a dolgokat tisztázni.

Nem tisztázni kell ezt a világot. Lám, mindig mondtam én, hogy aranyat kell venni, nem ingatlant. Most ugye mekkora aranyláz van megint? Romba dőlnek tőzsdék, vállalatok, országok. Nincs értelme tisztázni, kinek volt igaza. Nem szabad tisztázni semmit. Lám néha tévedésből is születhetnek jó barátságok. Igaz nem örökre. De mi örök ma? Persze, mondhatjátok: szerintem az arany. Yes. Most kúrvára jól jönne egy pár arany tégla. Jó, legyen csak két tégla.

Rend mánia

Egyre sűrűbben történik meg velem, hogy reggel többet alszom. Pár hete, pár napja nem ébredek meg hajnali háromkor. Néha úgy érzem nincs amit megosztanom a blogomban másokkal.

Imádom, amikor lemegyek a műhelyembe és mindent a helyén találok. Legfeljebb egy egy egérszarral van több itt-ott. De nem sokáig. Vettem ragasztót és mérgezett bogyókat. Ilyenkor már kezdenek behúzódni az épületekbe. Jópofák. De nem értik, hogy utálom amit művelnek. Rágnak, pisilnek, szarnak.

Igaza van Imrének. Miután leírtam az inas vágyamat, meggondoltam magam. Nincs szükségem inasra. Mert rend mániákus vagyok. Az inas meg alapjában nem rend mániákus. Azt is meguntam, hogy örökké mondjam, szedd össze, seperd fel, tedd a helyére. Egy asztalos műhelyben nem havonta egyszer kell takarítani. Mindig mindent a helyére kell tenni. Csak a munka asztalon lehetnek szerszámok, amikkel mindig csinálunk valamit. De nem úgy, hogy a három négyzetméteres asztalon egy ötven centis részen dolgozunk, és közben hegyekben áll rajta a másfél hónapos beszáradt ragasztós bádog vagy festékbe száradt ecset. És még ki tudja mi. Néha rendet raktam az asztalon, mit mondjak, egy egész napot elvett néha, mert csavarok kiborítva, szegekkel összevegyítve, na aztán válogasd a három és feles csavarokat szét a négyesektől, mert nem mindegy. Aztán a polcokon szanaszét minden. Néha elment a kedvem az egésztől. Nem igaz, hogy az ember aztán három napot rendez, mert nem akarták a niggerek a rendszerességet megtanulni, mondván, hogy ők szakik, nem mosogatók. Mondtam egy párszor a fiúknak, fiúk, ha nem akartok takarítani, semmi gond. Felveszek valakit takarítani, de levonom tőletek a fizuját. Jajajaj, azt már nem, inkább takarítanak ők. És így ment minden tovább. Maradtam a duzzogásokkal. Néha mondtam nekik, fiúk, a lakbér fejében, gyertek két nap takarítunk egy hónapban. Hát nem mindig kivágták magukat az ebugatták? Mondtam nekik, fiúk, krízis van, még hagyjatok a napi béretekből, mindenki visszafogta magát, valamit ti is csináljatok, mert nem fogom sokáig bírni. Erre mit csinálnak? Elkezdtek nyavalyogni, hogy krízis van, elment a munkakedvük, nem engedtek a bérükből, rágázoltak jobban az alkoholra. Szóval nem értettem, mi a baj? A fizetésük nem esett, noha mindenki meghúzta a gatyaszíját, kevesebbet is dolgoztak, sok kimaradással, alkoholbűzös megbízhatatlanságot gerjesztve maguk körül. Nem érezték meg a krízist. Talán részvétüket így mutatták ki irántam? Többszöri győzködés hatására sem változott semmi.

Igaza van Imrének. Többet nem akarok én senkit győzködni, hogy takarítson, próbáljon pontosan, szépen dolgozni, ne igyon, ne cigizzen.

Emlékszem még fiatalon, amikor elmentem egy céghez dolgozni, bükkfa bútorokat nyestünk sorozatra. Minden létező gép körül hegyekben álltak a fa hulladékok, forgács, fűrészpor. Az ég világán senkit, de senkit nem zavart. Már csak ösvényen lehetett odajutni a gépekhez. Mikor lejárt a munkaidőm, kábé egy hónapig rendszeresen takarítottam. Minden nap egy két órát. Röhögtek rajtam a többiek. Mivan, te ingyen dolgozol? Nem értették meg, nem volt honnan megértsék, hogy utálom a szemetet, a rendetlenséget. A főnök csak húzta a vállát. Ilyen régi szekus volt. Neki mindegy volt. Az én bajom, mondta. Szerintem rosszul tette, hogy nem fedezett fel. Mert aztán később elmentem más céghez. Akkor mondtam mindenkinek, a főnöknek is, hogy amit a földön találok az az enyém. Röhögtek. Jó, jó, a tiéd. Vésők, kalapácsok, csavarok, fatiplik, csiszoló papírok, sarkok, miegymás. Ma is vannak még nekem azokból a szerszámokból. Kemény kommunista acélból készült vésők, nem ilyen szar modern pléhvésők, amit ha ráteszel a köszörűre szikrázik mint a csillagszóró. Persze ezekre sem tudtak ügyelni az én embereim. Szerencsére amikor takarítottam, sok ilyen nyeletlen vésőt kalapácsot találtam meg az asztal alatt. Letört a nyel, eldobták. Ne lássam, hogy eltört a nyele. Hogy ne kelljen nyelet tennie nekik, mert azért nem fizetem.

Nem kell inas nekem. Ilyenek nem. Inkább akkor maradok magamban. Legalább nem kell hallgassam azokat az idióta mánélé zenéket vagy azokat az idióta technóságokat. Levittem a műhelyembe az mphárom olvasót, szép gitárzenéket hallgatok, meg amiket akarok.

És ki tudja mi van, amikről még nem tudok, vagy sosem fogom megtudni? Miféle disznóságok vannak még lepel alatt?

Furcsa módon, egyre hívnak, hogy rendelnének. Valahonnan megszagolták, hogy már csak magamban dolgozom. Mit mondjak, jól esik, hogy bíznak bennem. Mondtam is a feleségemnek, te én maradok így egyedül. Nem is érdekel más. Úgy is rendezem be a műhelyemet, hogy csak magam legyek. Elegem van, hogy mindig alkalmazkodnom kell mások után.

Mindentől függetlenül a kocsim olyan, mint egy disznóól, ahogy a feleségem szokta mondani.

Lehet, hogy hamarosan megtörik a jég a csarnokkal. Felhívott egy csávó Bukarestből, hogy haza szeretne költözni Dévára és ezért az árért ő is venne száz négyzetmétert a csarnokból. Megegyeztünk, hogy jövő héten jön és tárgyalunk. Azt mondta, hogy ismeri jól a csarnokok fekvését, sokat járt itt valamikor. Na. Bárcsak jönne.

Miért hagytál el engem?

Sosem értettem ezt a fejezetet Jézus életéből. Legalábbis úgy, ahogy ezt magyarázták. Hogy állítólag elhagyta őt az Atya egy kis időre. Úgy siklottam át ezen a dolgon, mint a víz a csapon. Én nem tudom egy percig sem feltételezni azt, hogy az Atya elhagyta a Fiát. Én ezt egyszerűen úgy értelmezem, hogy Jézus egy pillanatra elhagyatottnak érezte magát. Kár volt erre olyan hülyeségeket kitalálni, hogy az Atyának szokása elhagyni a szeretteit. Sőt, ezzel, mumásként ijesztegetni a gyengébb idegzetű emberkéket. Hogy lám mi lesz, ha az Atya leveszi rólad a szemét?

Miért, talán nem ugyanaz az Atya mondta volt, hogy egy hajszálad sem görbül meg tudta nélkül? Utálom, amikor az ideges, szkizofrén istenképet próbálják lenyomni a torkomon. Az enyémen még hagyján, de hogy a kis gyermekek lelkecskéit ilyesmikkel fertőzni. Olyannyira mindennapjainkká vált ez a bűnben fogantatás bolondéria, mintha a kis város, amiben élünk, körbe lenne véve rácsokkal, börtöncellákkal és be vagyunk stresszelve, hogy mert ugyebár a világ egy bűnfészek, egy karnyújtásra van tőled az örök börtön kapuja, s aztán erre fókuszál kicsitől a nagyig mindenki, nehogy tévedjen, mert lám az Istennek néha elhagyhatnéka van. Így az örömünk nem az Életből inspirálódik, hanem a mindennapi kevesebb bűnözésből, tulajdonképpen a Sötétből. Mert ahol a szívetek, ott a lelketek is.

Ez a gondolatom erről most azért jutott eszembe, mert ennek a témának valahogy a negatívját élem. Felmerült bennem az a kérdés, hogy én elhagyhatom e az Atyát? Elhagytam e az Atyát akár egy pillanatra is? És itt nem azt fejtegetem, hogy a bűneim vagy nem bűneim által hagytam e el az Atyát. Hanem arról, hogy valaha elhagyhatom e az Atyát? Létezik olyan állapot, hogy egyszer befogadtam, aztán egyszer elhagyom? Nem. Úgy érzem én sosem hagytam el az Atyát. Akkor sem, amikor vitatkoztam vele. Nem azért vitatkozom valakivel, mert el akarom hagyni. Amikor én valakit elhagyok, én nem vitatkozom vele. Ha tartózik is valamivel, azt mondom neki, mint Gruhn úr mondta volt Icignek: „nem tartózol semmivel”. Akit elhagyok, azzal semmiképp nem vitatkozok. Innen is látszik rajtam, ha egy rolót készülök lehúzni, hogy abbahagyom a vitát. Mikor valakivel elveszítem a lélek kontaktust, nem számít az anyagi oldala. Veszem a kabátom és megyek.

Az Atyával elég sűrűn vitatkozom. Nem is vitatkozom, hanem beszélgetek. Rákérdek dolgokra. Miért ne tenném? Sosem éreztem, hogy baj lenne. Mitől lenne baj? A fiacskám is ezer dolgot kérdez napjában tőlem. Mi lenne az a kérdés, amire megharagudnék? Nem tudok ilyent elképzelni. És mitől tudnám én akár egy percig is elhagyni, úgy hogy általam elhagyatottnak érezze magát? És ha tegyük fel életemben valami akkora disznóságot követnék el, amire ő megtagadna, úgymond elhagyna, vajon valóban elhagyott? Nem hiszem. Vagy én el tudnám hagyni, ha ő követne el valami disznóságot? Nem. Ezek a kapcsolatok nem ilyen kitagadósak. Tisztára zokni kell legyen az agyad, hogy te elhagyd a sajátodat.

Ahogy én megismertem Jézus és az Atya kapcsolatát, ez az elhagyatás gondolata szerintem egyenesen marhaság. Mondjon ki mit akar. Persze, jó drámaian hangzik, hogy ugyebár úgy szerette Isten a világot, hogy a saját fiát is elhagyta érte. Bulsitt. Nincs benne semmi értelem. Csak a hatás kedvéért értelmezik ezt is félre.

Nem ez nekünk a fő problémánk, hogy az Atyának vannak e hangulatai, vagy nincsenek. A mi nagy problémánk, hogy ebben az atyafrászban elfelejtettünk egymásra figyelni, egymást szeretni, örvendeni valaminek. Minden emberi közösködésünk leszűkül az idiotizmusra. Csak az idiotizmusra és csak a pénzre. Tele vagyunk privát opciókkal. Ha nem tetszik valami, pakolok, megyek Spanyolba, megyek Itáloba. Ha nem tetszik valami, azt mondják, mehetsz, kint tágasabb. Az illúzió, hogy majd máshol, majd mással majd más lesz. Nem kell nekünk már semmit sem megbeszélni, kibeszélni, kiegyezni. Majd az adósságbehajtó hívni fog. Na jó, akkor majd hívjon az adósságbehajtó. Ha rátértünk a legálra, az emberséges megbeszélés nem megy, akkor menjünk a legálba. S akkor ránkszállt ez a sötét látás, mint a köd a folyóra. S így fognak felzabálni minket más, nálunk sokkal primitívebb emberi fajok. Mert ahelyett, hogy a saját házunk tájával foglalkoznánk, el vagyunk kábulva az opcióktól. A jövés menés lehetőségétől, a sokszínűség illúziójától. Hogy kimegyek én ebből a koszfészekből.Hova? Egy másik koszfészekbe? Hát nem hülyeség? Ahelyett, hogy nyugodtan megbeszélnénk a dolgokat?

Egy megoldást látok a sok kilátástalan helyzetnek. Hogy összetesszük ezeket a kilátástan pakkokat. Garantálom, hogy megszületnek a közös érdekek és a közös megoldások. Nem olyan komplikált ez a kibaszott élet, két három dolgot kellene összerakni, olyan, mint a három éveseknek való kirakós az egész, de annyira meg vagyunk babonázva ettől a délibábos látomástól, hogy elfelejtettünk egyszerűen élni. Ez a mi nagy bajunk.