Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Újabb mérföldkő

Nem először. Újabb mérföldkőhöz jutottam. Szakmailag. De azt hiszem nemcsak szakmailag. Mert úgy vagyok én ezzel az asztalossággal, mint a hulla szerelmesek szerelmeskedés közben: a csomagban nem tudni kié mié egy egy láb, kéz s ezekhez hasonlók, nos néha nem tudom eldönteni, hogy az asztalosság van általam, vagy én vagyok az asztalosság által? Mert hogy befolyásolnak engem az asztalossággal kapcsolatos dolgaim. Is.
Ma felidegesített egy megrendelőm. Ilyen „támaszkodjatok a parasztokra” kliensem. Felcserepedett ilyen pszeudo intelektuál. Az a fajta, aki nyugodt makacsságával tudja az embert kiszedni a sodrából. Éppen ez az a mérföldkő, aminél megálltam. És elgondolkodtam. Hogy hiába szidom én ezt a fajtát. Velem van a baj. Mert tudtam első perctől, hogy kivel van dolgom. De nem, az a marha pozitívizmus mindig, hogy új kihívás, meg ilyen tizennyolcadik Buddha Elf kutyfalvi Láma dumák, hogy felül kell emelkedni, a problémák fölé. Ott meg egy ilyen yoga -féle balett mozdulattal visszafordítani a Zent. A faszát! Én mondom.
Nem emlékszem, hogy valaha olyan döntés előtt álltam volna, hogy bassza meg, visszaadom az előleget. Most pedig eltökéltem magamban: visszaadom az előleget és bocsánatot kérek tőle, hogy nem tudok felemelkedni az elvárásaihoz. Visszamondom a megrendelést. Mert kell legyen az emberben egy ilyen is, hogy nem jön egy takony és fél ujj mozdulatból megmutatja, hogyan jobb. Lehet, a kliens szemszögéből igaza van, olyannak kellett volna csináljam, ahogy elképzelte. Mert rendelésre készíttetett. Velem van a baj. Hogy nem tudok a kliensekhez igazodni. És ez is feldühített, hogy ha olyat kért, én mi a fasznak kellett két napot csesszem azt a kurva ágyszerkezetet fából, holott pozdorjából fél nap alatt meglettem volna vele? Ki kért rá, hogy fából csesszem én azt? Senki. Tizenharmadik Lajos Pál pápa legfeljebb.
Na de ez a düh bennem azt mondta, állj meg vándor. Nem vagy te képes kiszolgálni ezeket a spenótokat, mert eljutottál az agyaddal máshova. Az agyadra ment ez a sok „mások víziója”. Itt az ideje, hogy válts. És ez az ágy, noha nem az az „ecet”-beli alkotás, mely most akar vulkánként kitörni belőlem, hanem csak egy ágy, de ez lesz a bútorüzlet első darabja, amit kiteszek. Bassza meg. Így mondtam ennek a román srácnak. Mert ugye én is kinek öntsem ki az epémet, ha nem annak, aki éppen mellettem van? Mert legyen ám szentandrás nap, ez a román srác mélyen vallásos, azt mondta ma nem dolgozik, mégis bejött, igaz nem dolgozott, csak lakkozott. Jó, mondom neki, ha ez nem munka, akkor ne legyen munka. Te tudod.
Stratégia: nem vállalok csak olyan munkát, ami nekem is tetszik. Ez egy. A másik pedig, teljes gőzzel bedolgozni az üzletbe. Hol lesz az üzlet? Egyelőre az emeleten. Fénykép róla, új blog, fészbukk, hirdetések kilóra az ingyenes oldalakon. Addig nehéz, amíg egy két darabot eladok. Azután már újra finanszírozni tudom a következőket.
Bennem van az egyszerű, normál középréteg alattinak szánt lakberendezés fából. Ki kell neki törni belőlem. TELE VAN A TÖKÖM A SOK IDIÓTA RENDELÉSTŐŐŐŐŐŐŐL!!!
(A hülyék menjenek az ikeába...nem érdekel...basszák meg)

Fafej

Van itt ez a hétökör öszvér srác, ki belepottyant az asztalosságba, mint légy a tejbe. Román srác. Sajnos jellemző rá is a takony munka. Pár éve utazik mindenféle ács munkába, most látom „diverszifikálta”, kitágította a vállalkozási tevékenységét, asztalos munkákba is belemászik. Második lépcsőjét vállalta el, meg egyéb más dolgokat is bevállalt, teljes őszinteséggel igazolom, hogy a „nyeznájuba” a teljes tudatlanságba. Fogalma sem volt, mikbe mászik.
Persze könnyen lehet ilyen fogalmad sincs dolgokba belemászni, ha van éppen San Chirkistanoban egy asztalos műhely és benne egy idegesítésig jóságos Gepetto apóka, ki a fafejűekbe életet próbál szegelni.
Mert hogy minek van nekem türelmem ehhez a sráchoz? Román, fafejű, nem is ért az ember szavából, megy neki a falnak mintha betonból lenne a feje, mit bajlódsz vele, mondhatná bárki jogosan. Néha valóban idegesített. Meg is mondtam neki, kiabáltam neki, hogy bazmeg, hogy van neked pofád belemászni olyan dologba, amihez az ég adta világon semmi fogalmad sincs? Nem sértődött meg. Csak azt mondta, hogy bazmeg most hogy mondod, elbátortalanodtam. Na ne búsulj, biztattam.
Most is egy lépcsőt vállalt be, mégpedig egy kanyargós lépcsőt. Mondom neki, te vasfejű ökör. A legnehezebbjébe másztál bele. Elmondom neki ötször, tízszer, hogyan kell elkezdeni, mik a fázisok, ő teljesen mást csinál. Hagytam, eddze a fejét a barom, ha nem hallgat rám. Na de meghúzva a vonalat, ide s tova két éve jár a fejemre, pár hónapja majdnem rendszeresen vállal asztalos munkát. Megtanult fát egyenesíteni, vastagolni, rétegelve ragasztani, csiszolni, és még néhány alap fogást, ami elengedhetetlen az asztalosságban. Elnéztem, amint makacsul töri a fejét a megoldáson. Mert hiába látom én azt a kurva lépcsőt, ő nem látja. És ez a gondja neki. Nem látja térben. És ebben akad el, hogy nem látja térben azt a lépcsőt, hogyan alakul a kanyargása. Ezzel nincs mit kezdeni, mint hagyni őrlődni, hagyni meglátni a dolgokat.
Eszembe jutott az én első vállas csapom. Napokig rajzoltam, minden szögből, térben, síkban, nem láttam, nem éreztem át azt a vállas csapot. Persze azt én neveztem el vállas csapnak, mint utólag, úgy húsz év múlva derült ki, hogy tulajdonképpen melyik az a vállas csap, nem az, ami nekem térbeli meglátásos gondokat okozott, na de mindegy, így jártam keltem én is a műhelyben, ahol dolgoztam és törtem a fejem a saját vállas csapomon. Mert akkoriban azt mondtam, hogy ha én megtanulom azt a vállas csapot, sok minden kinyílik számomra az asztalosságban. És nem tévedtem akkoriban. Két délután ott maradtam a melóban mindenféle ürüggyel, hogy nyugodtan kigondoljam a vállas csapot. És meglett a vállas csap és nagy volt az örömem. Aztán rájöttem, hogy a vállas csap -erre a vállas csap elnevezésre jöttek aztán az úgynevezett András kötések, amiket az ács meszeriában használnak, aztán hogy súlya legyen a „tudásunknak”, elneveztünk minden ismeretlen kötés nevet hol Jóska kötésnek, hol Péter kötésnek...- szóval rájöttem, hogy a vállas csap elkészítése előtt kell a lyukat, majd a falcot kivágni, aztán a vállas csap adja magát. Sok asztalos mondta azután: te így csinálod? És furcsálltak. Nem tudom miért? Mert észrevettem, hogy az asztalosságban minden adja magát, ha jól kezded el.
Nézem a fiam számtanát és látom, hogy milyen összevissza vannak a dolgok. Mintha direkt az lenne a cél, hogy ne lehessen következtetni, építeni. Nincs a dolgoknak kezdete, vonala. Mintha feszt készenlétbe állítana a rengeteg -tudatosan fenntartott- ismeretlen előtt. Hogy igen, ott van az ismeretlen, de mivel nekünk sürgősen meg kell ismerkednünk a következő ismeretlennel, most nem vacakolunk ezzel.
Hogy én délután ott maradtam és megtanultam, felfedeztem a saját vállas csapomat az más volt, mert abban hittem, hogy megváltoztatja az életemet. De a számtani ismeretlenekben nemigen lehet bízni, nem ugyanaz lenne délután kínlódni megérteni.
Ez a vasfafejű román srác is így délutánozik most a lépcsőjével. Azért hagyom őt csendben délutánozni. Majd rájön, hol rontotta el. Két lánya van. Huszonöt kilométerről jön minden nap dolgozni. Kisiparosi engedélyt váltott ki. Ezért tisztelem. Ezért segítek neki. Aprópénzt fogadok el tőle, hogy a műhelyt használhatja. Mindig rá bízom, adjon amennyit megér neki. Nem él vissza a helyzettel. Sajnos sok magyar visszaélt a helyzettel. És ez bánt engemet. Miért nem tolonganak az ilyen vasfejű magyarok itt a műhelyemben? De nem, ezek a fafejű magyarok elkapták ezt az európai utópia vírust, hogy minek itt falhoz verni balfasz fejeket, ki tudja mikor tanulná meg ezt a mesterséget, amíg el lehet menni Angliába mosogatni, takarítani, több pénzért?
Nekem ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy „mindig ott voltam nálad, zörgettem, kértelek, te nem utasítottál vissza, holott nem voltam hivatalos a bulidba...”

Szivarfa

Mondja Sanyi, hogy rágyújt egy szivarra. Én meg egy ilyen szekérből előveszek hét nyolc lécecskét, olyan nyolcvan centi hosszúak. Kérdi Sanyi, mit csinálsz velük te Tata? Te Tata, mondom Sanyinak, szivarfát csinálok. Hát az meg mi az a szivarfa? A szivarfa az ilyen összeragasztott -sztratifikát- rétegelt deszka. Mondom. Minden nap, egy két szivarra rágyújtok, és összeragasztok egy egy ilyen szivarfát. Azaz, nem gyújtok rá, mert nem szivarozok, de elgondoltam, hogy amíg az ember összeragaszt egy ilyen nyolcvan szer huszonötös deszkányi lécet, az még annyi időbe sem kerül, mint amíg elszív egy szál szivart. Mert ha az ember mindennap „elszív” két ilyen szivart, az napi nulla harminckét négyzetméter lambéria anyag, szer csak húsz nap, és szer tíz hónap, az hatvannégy négyzetméter szivarfa egy évben. Egy asztalos karrierben, ha csak húsz évet számolunk, az ezer kétszáznyolcvan négyzetméter szivarfa. Az harminckét köbméter fa, illetve több mint ötezer euró. Egy vagyon. Csak a szivarfából. Nem szép az asztalosság? És számoljunk vissza, ha napi két szivarral kevesebbet szív emellé az ember, az húsz éves asztalos karrier alatt, az több mint ezer euró jövedelem a spórlásból. Hogy gondold el, egy akkora szivart szívsz el ez idő alatt, míg a szivarfát „szívod”, mintha elmennél Bukarestbe és vissza, azaz nyolcszáz kilométer.
Hogy mondok én valamit, mondja ez a Sanyi, de látom rajta, teljesen más gondok foglalkoztatják. Nem az én szivarfámon gondolkodik. Nekem is csak úgy jutott eszembe ez a szivarfa dolog, hogy én, mivel ilyen krízises idők vannak, a fát meg aranyban mérik, elgondolkoztam, hogy ugyan mit lehetne kezdeni azzal a sok lehulló keskeny lécekkel, amik biza összegyűlnek és eddig csak a begyújtásra voltak felhasználva, de hát nincs szükség ennyi begyujtóra? És eszembe jutott ez a szivarfa dolog. Mert hogy te nekiállj iparilag ezt űzni, nem éri meg, de ha szivarban méri az ember, akkor mint szivarfa már másként van értéke.
Persze ennek az előzménye az, hogy kitaláltam volt azt a szorítót, amibe csak pakk beleteszem a ragasztóval bekent lécecskéket és egy elegáns mozdulattal hajtok egyet azon a csavaron és cakk pakk be van szorulva a ragasztott lap.
Így a szivarfáról.
Ma kezet fogtam Jézussal. Nem tudom miből gondolta ez a Jani barátom, ki egyben atya is, hogy én törött gipsz szobrokat is ragasztok? De a világ kincséért sem mondtam volna nemet Jani atyának. És egy jó tíz percet fogtam a szobor Jézus kezét, mert a poxipolnak kellett ennyi, hogy valamennyire kössön. Aztán külön az ujjait is felragasztgattam. Közben néztem a szobor Jézus arckifejezését és az jutott eszembe, hogy ez a Jézus nem az, aki kikergette a pénzváltókat a templomból. Ez a bárány, fényes homlokú figura erre nem lehet képes. Aztán néztem a szobor Mária arcát, feltűnően kis agyát és enyhe down kóros szemeit, ahogy lefele süti alázatosan a tekintetét, mintha szégyellné magát -talán vicces kedvében volt a szoborkészítő- mintha azt mondaná: bocs, hogy véletlenül a kelgyóra léptem...a talpával egy döglött kígyót taposva.
Mondom Sanyinak, te ez nekem itt penitencia, hogy életet kell leheljek ebbe a hideg szoborba. Milyen furcsa ez az élet. De hát elvégre én nem gyűlölöm a másságot, legfeljebb szóvá teszem. De ha kell, bálványt is ragasztok, ha az másokat boldogít. Mit tud ártani egy szobor imádata? Semmit. Legfeljebb falcs illúziókat, de lehet, hogy lelkierőt a mai napra...ki tudja ezeket az emberi misztériumokat megfejteni? Kinek mi. Kinek pálinka, kinek szobor, kinek szivarfa ésígytovább.
Van a HBO-n egy román sorozatfilm „În derivă” a címe, valami olyat jelent, hogy „szabad esésben”, nem jön a fejembe a pontos fordítása, egy pszichológusról szól és a pácienseiről. Hihetetlenül zseniális a film, azok a párbeszédek aranyat érnek. Ajánlom, akinek van román HBO-ja, és érti a nyelvet, minden pénzt megér a film. Annyira komplex emberi dolgokat tárgyal a film kérdések által, hogy egyenesen eszméletlen jó. Ja persze valószínű egy ilyen kisagyú asztalosnak hatnak úgy azok a kérdések. Lehet másnak már lejárt lemez.
Lám, én most fedeztem fel a szivarfát....

Választási dilemma

Pár napig dilemmában voltam. Mert van egy pár ismerősöm, vagyis pár emberke akiket ismerek, akik nekem szimpatikusok -nem kimondottan kölcsönös érzés részükről, de ez nálam mit sem számít- és ezek az ismerősök valamiféle jelöltek ebben a romániai magyar demokrata (vagy demokratikus?) szövetségben. Én nekem megvan már a véleményem erről a formációról, mert huszonkét év alatt megismertem őket. A képletük ugyanaz, egy pár miniszteri székért, posztért, úgymond az erdélyi magyarság érdekében mikor, ki kerül hatalomra, azzal köt koalíciót. Valószínű, hogy ha csak a parlamenti fotelben csücsülnének és onnan szavaznának hol ide hol oda, mikor melyik törvény lenne jó nekünk, nem ajánlanának ilyen miniszteri posztokat ezeknek az eremdéeszes emberkéknek. Hányszor volt, hogy ez az eremdéesz buzdított erre vagy arra a pártra szavazás előtt, aztán szavazás után pedig koalíciót kötött a másik párttal, aki hatalomra jutott ezáltal. Tiszta röhej ez a politika. De sajnos nem Móricka vicc. Mert úgy van ezzel ez az eremdéesz, hogy nemcsak a magyarság címen zsarol minket magyarokat, mondván, hogy nincs más aki képviselne minket a román parlamentben, ezért ha tetszik, ha nem, szavaznom kell rá -ezen röhög is nagy cinikusan-, de még a románok megosztottságába is éket ver azzal, hogy hol ezzel, hol azzal paktál le, mikor ki és mit ígér. Tehát demokrácia szempontból mi nagyon a béka segge alatt vagyunk.
Én azt mondtam magamban s egy két helyen ezen a pofakönyvön (facebook), hogy mi erdélyi magyarok nagy átlagban becsületes, egyenes, munkás emberek vagyunk, nem jellemez minket a zsarolás. Viszont azok akik minket a románok előtt képviselnek, úgy viselkednek, mintha az erdélyi magyar semmitől sem riadna vissza, még a sorozatos zsarolástól sem. Szerintem legtöbb jóérzésű erdélyi magyarnak fogalma sincs mi történik magasabb szinten, neki elég, ha autonómiát lebegtetnek és a Duna tévé sugározza a boldog pimpimpárékat egy egy megemlékezés, egy egy táncház keretében. Hogy a gazdaság a padlón van, hogy a nyugdíj fogalma lassan elévül, hogy irtózatos méreteket ölt a szegényedés, arról senki nem beszél olyan lelkesen mint a falubulikról. Ilyenkor jönnek az ilyen dumák: majd az isten, örvendjünk, hogy nem vagyunk olyanok mint a szomáliaiak, hogy őseink a vadbunkó ázsiai törzsek, akik még ma is fejükön hordják a gyereket mikor kimennek a rizsföldre. Persze közben a politikusok s ezeknek a szatelit szervezetei: alapítványok s egyházak s ki tudja még kik s mik, köszönik jól vannak, dzsippekből osszák az ígét.
Az én dilemmám meg az volt a napokban, hogy jó, vannak nekem ezek a szimpatikus ismerőseim, aki jelöltetik magukat az eremdéesz színeiben, és valójában kéne nekem egy valamiféle garanciát nyújtsanak személyük jelenléte ott abban a formációban, hogy megváltoznak a dolgok, és menjek, szavazzak rájuk, kizárólag a személyük miatt, nem azért, mert hiszek a szervezetben.
Persze, ki vagyok én, hogy számítson az én véleményem, szavazatom? Nincs nekem ilyen igényem, hogy számítson. Ez az én belső dilemmám, harcom. Persze, ha kiírom ezt és netán olvassák, -habár biztos van fontosabb dolguk- akkor elvesztem azt a kevés szimpátiát is, amit reméltem részükről.
Az én „szomáliai” vagy „ázsiai” példám, amit nem szűnök meg felhozni, az az a kép, amint ül az öreg néni vagy bácsi a konyhaszéken, kopottas, szegényes házi ruhában, és ha beszélgetsz velük, az az érzésed, hogy többet tudnak mindenről, mint te gondolnád, csak bölcs tapasztalatukban csendesen hallgatnak, mert tudják, hogy nincs semmi értelme. NINCS SEMMI ÉRTELME! Ők már nem hisznek változásban, nem hisznek semmiben csak remélnek. Ott magukban bent remélnek. Csendben, szavak nélkül remélnek, hogy majd egyszer valamikor, ki tudja mikor, már ez se baj, hogy mikor, egyszer biztos, lesz valami más is. De már nem érdemes ezt előhozni, mert az élet erről szól, hogy vannak az urak és vannak az alattvalók, meg a pór nép. Ez meg a legszentebb törvény ami létezik, lám az isten világában is vannak elsők s utolsók, isten trónja körül is tizenkét szenátor van, akiket ez a jézus előre kiválasztott. Az is főhelyen van, aki háromszor tagadta őt meg még a kakas kukorékolása előtt, és csak az akasztotta fel magát, aki rájött, hogy rosszul gondolta a dolgokat. Így van ez mióta a világ s világ és fiam, ha mondana valami ez a konyhaszéken ülő néni vagy bácsi, ez pedig sosem fog változni.
Jó, ne dobjuk ki a gyermeket is a mosdóvízzel, de ha már rohadt és büdös az a víz, ne áztassuk bele újra és újra.
Mert az nem érv, hogy nincs más lehetőség és azért kell belemászni, elfogadni és megszavazni ezt a népet uzsorázó bandériumot. Ez nem az a kasszás csaj bűne, aki rád akarja tukmálni azt a szar csokoládét, mert nemhogy részesedése lenne benne, azért lelkesedik érte, hanem kirúgják, ha a kamerákban meglátják, hogy nem ajánlja lelkesen.
És akkor kérdeztem én magamban, hogy jó, de akkor hol az én kontribucióm ehhez a kis erdélyi magyarsághoz? Mert azt mondom, rmdsz nem, persze a másik sem, a Tőkésé, mert az sem jobb a Deákné vásznánál, akkor mit tegyek?
Azt teszem, hogy igyekszem elfogadható áron dolgozni, igyekszem adósságaimat megadni, nem Németbe menekülni vagy Angliába. Teszem a dolgom, kiseprem az udvart, növényt ültetek. Ha szakmailag hívnak, megyek bőrszíntől, világnézettől függetlenül, ha egy mód van rá segítek.
De nem fogok semmilyen szín alatt olyan pártot támogatni -még akkor sem ha haverok iratkoznak be- akik attól büszkék, hogy milyen jól tudnak zsarolni. Nem. Ezek nem engem képviselnek. Hogy éppen magyarok? Szégyenlem magam és bocsánatot kérek értük mindenki előtt.
Így az én választási dilemmámról.

Szükségünk van egymásra

artonfix.com
Az ember a maga elesettségében, sutaságában tud szeretni. S akkor elgondolja, hogy ha igaz az a Biblia, és Isten a legfelsőbb szeretet,...hm, nem lenne rossz megismerni, belekóstolni. S akkor a következő lépés, irány valamiféle templomba. Mert ott jók az emberek, hisz milyen civilizáltan, kulturáltan lépkednek orgonaszóra. Bezzeg nem mint a kaszinókban, kocsmákban. És sokáig úgy megy az ember a templomba, hogy akkor a legfelsőbb szeretet kisugárzási munkapontjába megy. Töltődni. Lelkileg feltöltődni. Hogy kapván ama szeretetből, legyen a továbbiakban a lámpás, a só s ezekhez hasonlók.
Talán kevés ember veszi észre, hogy tulajdonképpen ezek a kézzel gyártott szeretet sugárzási zónák lényege a haláltól való félelem, illetve az Attól való félelem, akinek a pallós a kezében van és ítél az örök életre illetve ítél az örök halálra.
A kocsmába nem azért megy az ember, hogy pálinkát vegyen, hanem hogy ne egyedül igyon, hogy legyenek társai a lúzerségben. Legyen kinek panaszkodni, legyen aki bólogasson, netán alátámassza igazát, megértse bánatát. Az ember a templomba a haláltól való félelem miatt megy. Egyik részről a hosszú földi életért, és másik részben pedig az örök életért.
Azt hiszem a kereszténységnek nagyjából ez a lényege.
S akkor van egy pár marha -mint én- akik boncolják az írásokat, hogy nem e más a kereszténység lényege? Mert, hogy backingoljak a riverhez (vissza a forráshoz), a szeretetet kerestem. A haláltól nem félek. Bevállaltam azt is, hogy a halálom pillanatában beállhat a végtelen csend, sötétség, a nemlétezés. Hogy nem fogok örökké élni azután más formában, jelenleg nem egy problémám. Az én problémám ez a néhány év, amit ezen a csoda Földönt tölthetek és ahova nemzettem az én Fiamat, kire úgy nézek mint Isten a Fiára: „Ez az én szerelmes fiam”.
Van egy kis kert, azt ha megműveled, termést, örömöt, elégedettséget ad. Mi kell ennél több? Mi más, mint hogy a maga határaival, de az én Fiam is élvezhesse -ha lehet adósság mentesen-. E köré kéne teremteni a hazát, a közösséget, hogy egymásnak a terheit hordozzuk, ne a kocsmákban vagy templomokban osszuk a semmit, keltsük a pánikot, hogy de ugyan biza mi lesz a halálunkon kívül? Mert élet, élet, de mi lesz ha bekapjuk örökre? S így válik bagatellé Ez az életünk, a Mai relációink, a Természet, a Föld. Más szavakkal nem tudjuk megbecsülni, nem értékeljük, ezért nem is a miénk, nem is ügyelünk rá, szarunk rá, kitaláljuk, hogy a rohadék Rotschildok meg szabad kőművesség, hogy mindezek átvették a hatalmat, de shit of the bull (tehénfos), mert úgysem ez a mi Világunk. Hit és Lélek s mittommi által vár ránk Gammapolisz. Valahol ott fent. Mert kell, hogy legyen ott fenn egy ország.
Na hát ebben a vízióban én igen elkezdtem meginogni. Nem jön be többet nekem ez a dolog. Pedig öregszem és kéne féljek a haláltól. Ama Pallós tartó Kegyelmestől. De nem félek a haláltól. Félek olyan szempontból, hogy ne hagyjak adósságot a családomra, de mint az elmúlástól nem félek. Mert ugyan miért félnék?
Hagytam nyomot ezen a Földön. Mint Frici írja. Hogy miféle nyomot hagy az ember a Földön? Ki festményt, ki dalt, ki szobrot, ki könyvet, mindenki hagy valami nyomot. A gonosz is hagy nyomot. De halálával a nyoma eltűnik. Felszabadul a Föld. Mi az én nyomom? Ez, hogy nem kell félni a haláltól. Az élettől sem kell félni. Élni kell. Élni hagyni és életre buzdítani. Pár hagyma, fa, ez a csarnok, mind icipici nyomok. A Fiam ama nagy nyomom. Az Élet kezébe teszem, a Természet ölébe. A gonoszoknak pedig jó tudni, kiszámíthatatlan bestia vagyok, ha csak csúnyán néznek az én fiamra, mert ahogy Kornélia mondta: neked aztán nincs vesztenivalód. Nincs, egy életem s egy halálom van, de a fiam mindennél értékesebb.
Persze, ez elfogultság. Bevállalom. De ha van ama szerető isten, szerintem ő is bevállalta magát s minket. Mert csodák nincsenek. De minek is lennének? Az élet maga a csoda. Jövünk a semmiből, leszünk valamivé, majd visszamegyünk a semmibe. Mint a hagymák. Kitelelünk, addig kucorodunk a nyirkos sötétben, tavasszal felrobbanunk, aztán télire visszakucorodunk a nyirkos sötétbe.
Lám ezért kéne többet foglalkozzunk a mával, mert egyeseknek tavasz van, másoknak nyár, vagy ősz, az élők az élőkkel, a holtak a holtakkal...
Szükségünk van egymásra, jó lenne ezt nem pálinkától vagy vallástól, vagy bármilyen más extrémtől ittasan megélni.
A mi mindennapi kenyerünkért -testi, lelki, szellemi- is szükségünk van egymásra.
(Na, jól elpozitiváltam a dolgokat...pedig akadt lehordanivaló is...de azt máskor)

Privát tavasz

Időm nem engedi, pedig van még pár száz nárcisz hagymám, el kellene dugjam azt is a földbe. A kert megvan rá, csak fel kellene ássam, hozzak egy kis Balázs -féle trehány trágyát, és pár óra alatt el is dugnám azt a néhány hagymát. A múltévi nárcisz ágyást nem is számítom átültetni, az egy teljes napi meló lenne. Pedig jó lenne egy naposabb hely nekik. Így is szépen virágoznak, de már harmadik éve vannak egy helyen, jövőre már a negyedik lesz. Biztos lett egy csomó fióka hagyma.
Érdekes, hogy ősszel kell elültetni, ahhoz, hogy tavasszal virágozzon. Ha tavasszal ültetem el, nem virágzik abban az évben. Olyan mint ez az emberi sors, ha nem nehéz, nem hoz gyümölcsöt.
Sötét előjelei vannak a jövőnek. Tulajdonképpen amit én látok, hogy ez a sötét jövő, amit jövendölnek, az tulajdonképpen a pénz intézeteknek jelent sötétet. Mert a hagymáim nem veszik figyelembe a valuta értékingadozásait. Azokat sújtja leginkább, akiknek a nagy gazdasági bummhoz fűződik a tevékenységük. Mindenféle intézetek, nagy cégek, kik függnek egymástól és legfőképp a nagy pénzek hozamától. Mert nekem, ha nem lenne ez a sok adósságom, meg sem érezném ezt a krízist. Az az érzésem, hogy előbb utóbb az a nagy várva várt fényes ébredés, újvilági tavasz nem fog eljönni. Hanem az lesz, mint a tragédiák utáni napokban lesz. Az ember este úgy fekszik, hogy holnaptól vége. Mégis reggel felkel, valamit matat, iszik vizet, gondol egyet, délig csak csinál valamit, aztán napra napot hegeszt, telnek a hetek, maga sem tudja miként, egyszer csak benne leledzik valamiben. Bármiben, ami átvitte egyik hétről a másikra. Most őszintén, valójában, ha az embernek barátai vannak, meglehet, hogy az alkalmi segítségükkel csak késleltetik ama ébredést az emberben, ami a tavaszt hozza. Az igazi tavaszt. Mert hogy nem annyira fekete az ördög, nesze egy százas ma, nesze holnap, harmadnapra meg jönnek az anyádpicsáják, hogy mikor szándékszol akkor azokat megadni? Ez is egy görög dráma. Nem?
Ma mikor mondom, hogy a múlt télen vittem a zsírúj fóliába csomagolt vas ágykereteket a vasasba, meg méregdrága fióksíneket, sarkokat kilóra, csak néznek és nem hisznek nekem. Hogy nem lehet olyan lent az ember. De igen, lehet. Mikor reggel felkelsz és estére nincs kenyér, délben mész a vasashoz, vagy reszelsz egy pár gramm aranyat a rúdról, ha van olyanod. Nekem aranyrudam nincs, így vittem a vaságyakat. Ma is normálisnak tűnik nekem ez a megoldás, mert akkor és abban a helyzetben mi okosabbat tehet az ember?
De jó volt azért valamire az a lemondás. Mert lehet, hogy lemondva lassan megerősödtem, hogy ne jussak a jövő télre ugyanebbe a helyzetbe. És megerősödtem abban is, hogy ne számítsak senkire csak magamra. Önbizalom a privát tavasz csinálásra.
Van egy másik vetülete is ennek a tavaszvárásnak. Jani barátom szerint a szabadkőművesek a hibásak ezért a pusztító pénzrendszerért. Biztos valaki hibás, mondtam, de ez engem nem boldogít. Az én problémámra a megoldás nem a világi pénzintézet ujjászületése, hanem a saját tavaszom megteremtése. És másnak is ez lesz a megoldása. Ha erre többen rájövünk, elkezdünk egy irányba kapálni. Jön a sötét tél, de tavaszra nem lesz virág e sötét tél nélkül.
Nem fogunk egymásra találni ezek a sötét télben kapálók, mert az élet attól van egyensúlyban, hogy mindenből van mindenhol. Szanaszét. Ha összeverődünk, csak veszekednénk. Így a világnak jobb.
De milyen pofát fog vágni majd jövőre az, aki azt mondta rólam, hogy na aztán jó szinisztrális helyre jöttél lakni, mikor meglátja majd a több száz virágomat virítani? Hogy ide? Erre a helyre? Hát igen, így rendezi ezeket a privát tavaszokat ez a Természet.

Felülök a repülőre

Hogyha egyszer sok pénzem lesz, felülök a repülőre...” mondja a nóta. (Ez nem valami nemzet vagy szellem, illetve lélekemelő bejegyzés).
Sanyi barátommal kis munkaszüneteinkben, ha már a politikát elosztottuk, elkezdünk arról álmodozni, ha megnyernénk a főnyereményt...hej bezzeg de jó lenne. Persze ahhoz játszani is kéne, nemcsak álmodozni róla. Mondja ez a Sanyi barátom, hogy Angliában két öreg megnyert valami több mint százmillió fontot. És akkor mi azon filóztunk (tudom a fényevők ilyenkor elborzadnak miattunk), hogy ugyan mihez is kezdenénk mi azzal a sok lovettával? Mert képzeld el, több mint százmillió euró bejönne a számládra. Mi a francot kezdenél vele? Én eljutottam egy millióig, annyit simán el tudnék költeni. Rendezni az adósságokat, új életet kezdeni, családba is adogatni pár százezreket, néhány havert (sok nincs) megdobni egy egy százezressel, szóval himi humi egy két millát, na legyen kettő, el tudnék költeni. De nem látom a többit, mondtam ennek a Sanyi barátomnak egy egy rövid munkaszünetben.
Mégis, mihez lehetne kezdeni mondjuk a többi kilencven nyolc millió euróval? Mert azt mondtam ennek a Sanyi barátomnak, hogy nem látom magam Malibuban a tengerparton három kurvával és kiszolgáló sereggel magam körül. Megunnám két perc alatt, hogy nyalja valaki hájas seggemet. S akkor mihez kezdjen az ember? Mert ekkora lóvét ingatlanba verni, hogy ne vesszen az értéke, teljesen marhaság. Kidobott pénz. S akkor mondtam ennek a Sanyinak, hogy tudod te én mit csinálnék ezzel a lovettával? Hogy Mit? Fellendíteném az erdélyi magyar asztalosságot. Néz engem ez a Sanyi, mintha egy Harrypotteres figurává változtam volna. Hogyan lendíteném fel? Hát úgy, hogy pályázatokat hirdetnék. Na de nem ilyen lijilaji pályázatokat, hanem olyat, hogy átveszek irdatlan mennyiségű emeletes faágyat, persze vannak minimális elvárások, feltételek. Például egy műhely nem készíthet csak egy emeletes faágyat, és külön díjazva lesz a dizájn. És ki lesz választva a végén a totál erdélyi magyar dizájn, akár több irányzatban is. Hát saccolok egy háromezer-ötezer ágyra, de lehet a valóság ennél sokkal fagyosabb, és lehet, hogy néhány száznál több nem jönne össze. De mondjuk lenne erre kétmillió euró. Ha átlagban vennénk háromszáz eurót egy emeletes ágyra, legyen négyszáz euró, az ötezer emeletes ágy. Nos, ezt az ötezer emeletes ágyat kiosztanánk ötezer családnak, havi két eurós részletfizetéssel. Ha ennek csak a fele jönne be, az havi ötezer euró lenne egy valamilyen kasszába. S akkor azt mondom, hogy ezzel a havi ötezer euróból -csak az emeletes ágyakból- erdőt vennénk s fákat telepítenénk, például.
De még mindig ott a kilencvenhat millió euró. Jó, akkor azt mondom, hogy menjen még kettő milla a szekrényekre, és egyéb két millák egyéb berendezési tárgyakra, azzal a feltétellel, hogy itthoni fából legyenek, ne pozdorjából. Legyen ez húsz milla. Ez a húsz milla azt jelentené, hogy ötezer asztalos műhelynek adtam négyezer eurónyi munkát, ami az én kis szintemen biza egy jó három-négy hónapos elfoglaltságot jelent. Ez lenne az első oxigén az ilyen műhelyeknek. És lenne kábé ötezer erdélyi magyar családnak fa bútorja, havi tíz eurós törlesztéssel, kamat mentesen. Ha ezek a részletek bejönnek, az havi ötvenezer euró, minimum harminc évig.
S akkor jön a többi. Legyen húsz milla euróban az első erdélyi magyar lakberendező csarnok. Csak erdélyi anyagokkal, munkásokkal, tervezőkkel készíteném el és abba a városba, ahol a polgármester erre helyet biztosít. S mire meglenne ez a csarnok, meglenne az erdélyi magyar dizájn is, s akkor lenne a következő húsz milla, hogy ezt az áruházat telerendeljük erdélyi magyar lakberendező tárgyakkal. És ismerve magamat, nem sajnálnék pár millát egy irtó kemény információs irodára, mely lerohanná az ország-világ összes lakberendező irodáit, üzleteit.
Létrehoznám azt az erdélyi magyar dizájn iskolát, ahol tulajdonképpen napvilágra hoznánk a genetikailag velünk hozott álmokat, elképzeléseket a magyar életvitelről, berendezésről és így tovább. Hogy a skandináv ikea a tenyerünkből egyen, mikor dizájnunkat nézi.
Hát most nézzétek meg azt az idióta ír szteppelést, egészen nevetséges, jó a zene oké, de azok a pattintások...ennél többre vagyunk mi képesek. És ha abból ekkora felhajtást tudtak csinálni, nekünk több mondanivalónk van.
Nem tudom, hogy mit jelentene ez az erdélyi magyarságnak statisztikailag, már azért sem, mert nem találtam a neten egy fia statisztikát sem az erdélyi lakosság szakmai felosztásáról, valószínű csak ilyen választói statisztikák vannak nagy titokban őrizve a pártok fiókjaiban, hogy hány asztalos volt vagy van, az senkit nem érdekel.
Ha megnyerném azt a százmillát, bíz isten ezt tenném. Jó, félre tennék még két millát, ha valahol elrekedne vagy elrekesztenék a tervet, legyen mivel repülőre üljek és Malibuba menjek tököt vakartatni...
Most csak úgy mellékesen kérdem, vajon hány száz millát lopkodtak össze vezetőink, és abból hány centet vertek vissza az erdélyi magyarság gazdaságába? Csak kérdem, nem vertem bottal. Mert ha igaza van ennek a Nastasenak, hogy minden lakos ezer euróval lóg a FMI-nek, az a másfél millás magyarságnak az másfél milliárd euró. Hol van ez a másfél milliárd euró?

Sikeres szolgák

Ahányszor elmegyek az állomás mellett, nap mint nap, szinte állandó jelleggel látom, hogy ilyen puccos buszok viszik az embereket a világ minden tájára, persze dolgozni. A minap egy ilyen buszt megfigyelve, néztem az utasokat és az jutott eszembe, hogy mennek a szolgák.
Most ezt nem azzal a rossz indulattal mondom, hogy nézd a hülyéket, amint elmennek szolgának, mert hiszem, hogy legtöbben nem élvezetből mennek, noha azt is elképzelem, hogy néha az ember szívesebben elmegy külföldre a munka ürügyén, semmint szembe nézzen az itthoni problémáival, tennivalóival, családjával.
Lehetett volna ez egy nyílt levél is a világ összes Kornéliáinak, a sikerről. Egy levél a sikeres emberről, a sikeres nemzetről. De nem lesz ebből nyílt levél, mert ki vagyok én, hogy csak küldözgessem a nyílt leveleket mindenfelé? Meg egyáltalán osszam a siker történetét, erre aztán valóban nem vagyok hivatott.
Habár – habár- mégis állítom, hogy sikeres ember vagyok és azok a buszok igen, viszik az önkéntes rabszolgákat. Még a Sanyi barátom is azt mondta, hogy a valóság az, hogy ha az ember ugyanúgy lelkesedik itthon is a saját paradicsomos ültetvényén, mint a belga ültetvényén, ki támánszán (valami olyan mint a: dikk túró...) még Romániába is szállít paradicsomot, még itthon is megérné paradicsomot termeszteni. Mert ott hattól este nyolcig ugyancsak dolgozik az ember. Persze, én mint egy csúnya rühes, ki tele adósságokkal és nem valami zsíros egyházi vagy párti munkákkal övezem fel magam, itthon nem vagyok a sikeres kategóriában, akinek volna valamiféle erkölcsi joga nyílt leveleket írni -dikk túró- a sikerről. Mégis van egy kiskapum, amin átmehetek, mint sikeres ember. Egy olyan fajta sikerről beszélhetek, mint a kétbalkezes teljes antitalentum, aki mégis megtanult egy két gitár akkordot és igaz, hogy csak egy számot tud, de azt fújja kegyetlenül. Ez az én sikersztorim. Hogy létrehoztam ezt az otthont, a műhelyt, egyben van a család, és ha éppen nem társasjátékozunk esténként, de itt vagyunk egymásnak, nem mentünk el idegennek szolgálni. Persze, úgy néznek rám mint a rühesre, mert tele vagyok adósságokkal, és szerintük nem is fogok kimászni belőlük. Minek mentél bele? Inkább ezek a hangok jönnek. Mit gondoltál? Te többre mész, mint más? Nincs erre mit mondani. Igazuk van. Emberileg igazuk van. Kéne menjek én is azokkal a buszokkal mosogatni, falat törni idegennek szolgának, hogy onnan jöve haza hozzam a kemény dollárokat és adjam a hitelezőimnek. Emberileg ezt várnák el tőlem. Menjek. A pénz számít, nem az amit létrehoztam. A most számít, nem a jövő.
Látom az iskola hirdető falán ott van, hogy ekkor s ekkor a dévai magyarok napján – nem is tudtam, hogy van külön a dévai magyaroknak is napja - a kultúrházban ott lesz az rmdsz és díszbeszédeket fognak tartani. Ja persze mert választás is van. És jön ez a Kelemen Hunor. Nos elképzelem, hogy a dévai magyarok pozitívistái mind ott lesznek és egy sikeres magyarságról fognak lelkesedni. És biza a dévai magyarság zöme ilyen lelkes udémérista. Ami még nem baj. Mert kell az optimizmus. De azzal senki nem akar számolni, hogy ez a lavír politika – még akár az erdélyi magyarság érdekére hivatkozva is – hogy hajlandók vagyunk bármilyen kormánnyal együttműködni, ami nem egy egészséges rugalmasságról szól, hanem arról van szó, hogy ezzel a bármelyikkel való együttműködési készségünkkel tulajdonképpen a román lakosság megosztottságának az éke vagyunk, akik -dikk túró- mint kisebbség, lenyomjuk a mérleget arra, amerre akarjuk. És ez biza egy nagyon jó ok a harag gerjesztésére. De ezzel a lehetséges és már jelenlevő haraggal nem akar számolni ez a modern sikerességről prédikáló társaság.
Hogy a fiatalok. Igen, persze a fiatalok felvették ezt az arrogáns viselkedést, beléjük égett a modern sikeres ember képe, mert van egy gátlástalan társaság, kik kikérik maguknak a hatalmat, az erkölcsöt, és meg is szerzik, mert gátlástalanul ígérnek.
Elnézem az utcán, amint látok még egy egy emberi tekintetet, hogy mennyire ritka már és mennyire kirívó amint valaki alázatosan lépked, tekintetében a jóindulat, nem nézne megvetően senkire, inkább szégyenkezve lesütött tekintettel elnéz valahova semmint valakit jelenlétével megsértene. Vannak még ezek az emberi tekintetek, érdemes keresni őket, mert rémesen kevés már, többnyire ez az arrogáns, pimasz nézés van, hogy vigyázz jövök, tarolok! Hát ezekkel nincs mit vegyülni. És olyan ez a mi hivatalos politikánk, mint amikor a hülye öregember azt mondja ő nem öreg, hanem egy lezser, lélekben még fiatal, ezért beöltözik papagájszínű ruhába és idétlen mozdulatokkal röhögteti magát a sok hülye sületlen liba előtt ilyen mánélére, ez a cigo-arab-hindu-balkán ritmusra: felvesszük a trógerek sikerképét.
Ha most nyílt levél lenne ez az összes Kornéliáknak, akkor azt mondanám, hogy kedves Kornéliák, milyen dolog az, hogy a fiamat kinevették az osztálytársai, mert a nyáron volt cserkésztáborban és nem akart éjszaka az apja nélkül ott maradni? Egy nyolc éves gyermek, aki az iskolában megtanulta, hogy a sötétségtől félni kell, most hűségesen fél a sötéttől? Most kérdem én, honnan tudták meg ezek a gyerekek, aki ott sem voltak a táborban, hogy az én fiam félt a sötéttől? Egyáltalán hogy került terítékre ez a dolog, kinek volt érdeke kiröhögtetni a fiamat az osztály előtt? Ismétlem, egy olyan társaság előtt, aki még be sem bizonyíthatta, hogy annyira fél a sötéttől, hogy még el sem mernek jönni a táborba. A fiam ott volt a táborban és igaz mellettem, de szembenézett a sötétséggel, a sok marha idióta csemete, kik nevettek a fiamon, még ott sem voltak, hogy legalább tudják mit jelent rettegni a sötéttől, nem kellett szembe nézzenek reggel a cserkész gyűlésfélén a cserkészekkel, hol még vállra kötözött élő sólyom madár is díszelgett, a cserkész főnök gúnyolódásaival, hogy a Hunornak az apukája azért van itt, hogy este elringassa. Ami nekem ebben szörnyű, hogy ezek a gyerekek már tudnak gúnyolódni egy olyan dolgon, amiről fogalmuk sincs. És talán itt jogosan rákérdezhetnék, vajon ezek a gyerekek miből inspirálva fognak egy Kelemen Hunor oldalára állni? Mi és KI fogja nekik a motivációt adni? Ugyanaz a pitiáner hírszolgálat, akik nyolcéves gyermekeket lejáratnak? És kitől tanulták meg ezek a gyermekek, hogy olyanban ítéletet hozhatnak, amiről halvány lila fogalmuk sincs? Kitől, ha nem az idióta szüleiktől? És lám így van átitatva ez az egész társadalmunk a hazugság, a képmutatás drogjától, melyet senki más nem olt belénk mint a saját tunyaságunk, érdektelenségünk, vagy asztalosul: a balfaszságunk.
S akkor mi a siker? Hogy mennek a buszok a szolgákkal? Hogy képesek vagyunk egy nemzetet zsaroló politikánkkal térdre kényszeríteni? Hogy az a sikeres aki többet hazudik és lop? Aki beférkőzik, betolja a seggét, más seggét nyalja, és gruppen seggnyalás közben csettint a nyelvével, hogy hej dunáról fúj a szél?
Nem.
Azok az emberek a sikeresek, aki úgy mennek az utcán, azzal a tekintettel, hogy mindenki más is elférjen abban az utcában. Mert az az ember életteret hagy maga után.
És siker az, amikor a fiam azt mondta, mikor a mekkdonáldzban ettünk, hogy nem érdekli, ha a barátjának hányingere van a csízburgertől és kólától, mert finom a csízburger kólával és az sem érdekli, hogy kinevették a cserkésztábor miatt. És azt is mondta, hogy ő akkor is fél a sötéttől és mi van, ha nem akar csak velem aludni a sötét erdőben?
Megnyugtattam a fiamat, hogy a legvitézebb ember is fél a sötéttől és aki azt mondja, hogy hányingere van a csízburgertől és kólától, az képmutató, az otthonról megtanulta ezt a szöveget.
És apropó adósság. Most november kilencedikén lett egy éve, hogy saját áramom van. Azelőtt fél csarnokot ajánlottam fel, csakhogy saját áramom legyen. Mindenki rühesként nézett rám, a szomszédom egyenesen azt mondta, hogy nem látja, hogy lehet nekem saját áramom. És lett. Nem kellett eladnom a fél csarnokot. Aztán jött az autó kérdése. Azért sem kellett eladnom a fél csarnokot. Most már teljesen ráállhatok az adósságok törlesztésére. És meg fogom azokat is adni. S akkor mi lesz? Nem leszek rühes? Dehogynem. Akkor azért leszek rühes, mert meg mertem tanulni kétbalkezesen is, botfülűen is egy gitárdalt.
Úgyhogy kedves Kornéliák ezen a világon, mi ezek a sikertelen sikeresek vagyunk ezen a világon, akik minden emberi számítás szerint meg kéne dögöljünk és valamiért mégsem döglünk. És a röhej, hogy noha összehúzott szemöldökkel nézünk a világba, nincs nálunk nagyobb pozitívista, mert sosem kezdjük abbahagyni a reményt, hogy nem kell nekünk beiratkozni abba a gruppensegg klubba nyilinyali tanfolyamra. Inkább szégyenkezve elfordítjuk a tekintetünket.
És ha nem kéne forgácsot raknom a kályhába tüzelőnek, talán tovább folytatnám a se nem zárt, se nem nyitott levelet...

Hagyma tele


Vajon Jézus miért nem uszított a rómaiak ellen, viszont korbácsolta a papjait? Nincs e ebben egy fajta mai hasonlat is, hogy az árulók pontosan a sorainkban, a vezetőinkben vannak? Mert ugyanakkor Jézus azt is mondta, hogy adjátok meg a császárnak azt ami az övé. De a pénzváltókat kikergette a templomból. Érdekes dolgok ezek. Ma ezen gondolkodtam. Azon is elgondolkodtam egy kicsit a délután, hogy Jézus társadalmon kívüli volt. Azért gondolkodtam el ezen, mert noha illegitimnek tartom az egyházakat abból a szempontból, hogy Jézus s Isten nevét hiába veszik ajkukra, valamiért mégis az egyházakon keresztül próbáltam megérteni Jézust illetve az egyházak és Jézus közötti összefüggéseket. Tehát igen, egyszer s mindenkorra le kell erről szoknom, hogy egyáltalán valamilyen egyházi színhez bármilyen szinten kössem az isteni dolgokat. Valójában én már rég külön kezelem a szerintem valódi Jézust a pléhjézusoktól. De el kell jussak oda, hogy blazírtan át tudjak nézni a keresztény egyházakon, mint ahogy megtanultam sok más problémán átnézni. Amikor csak magamban olvasom a Bibliát, úgy érzem értem és szeretem. Amint belépek egy templomba és elkezdi a pap felolvasni, meg prédikálni róla, úgy érzem magam, mint amikor az ördög keresztet lát a horror filmekben.
Néha a dolgok megoldódnak maguktól, vagy elévülnek, vagy nagyobb bajok eltompítják a régieket.
A mi generációnk elvesztette az élet szépségét. Nem jutottunk se pénzhez, se szellemi haladásba, lelkileg is akkora romlásba rohantunk, hogy csak nyekken bennünk minden csavar. És látszólag nincs kiút. Mint a hagymás virág első éve úgy vagyunk. Az első évben először átvészelünk egy irtózatos telet, pedig gyökeret kell vernünk, valamiféle virágot hajtunk, de új hagymát csak a következő évre termünk. Na mi most abban az első télben élünk, merem remélni. Se gyökér, se kilátás, csak a hideg s fagy. Minden új, minden más. A remény, hogy van egy kertész és csak nem hagy kipusztulni minket.
Szombaton besült az autóm motorja, hétfőre vettem egy másik autót. Éppen bejött a szenes Jóskától a pénz, a feleségemnek a teljes fizetése és a hitelkártya teljes leürítése segítségével összejött az 13oo euró, amivel megvettem az új volkswagen passatot, ami újabb, mint a régi, ez "csak" 18 éves, megy, van fűtése, féke és még zárható is az ajtaja. Ha minden igaz, négy öt évig nem kéne autós bajom legyen. Viszont teljesen leégtünk most anyagilag. De ahogy a feleségem mondta: voltunk mi ennél nagyobb szarban. Voltunk bizony.
Egyre az üzlet jár az eszemben. Amióta elkezdtem az üzlet gondolatával játszani, felébrednek bennem ilyen bútoros megoldások, elképzelések. Szerintem sikere lenne az üzletnek, nemcsak termékileg, hanem dizájnilag is. Ki szeretnék lépni ebből a hiteches megoldásokból a használhatóra, praktikusra és masszívra. Most fogok készíteni a fiamnak egy emeletes ágyat, de úgy ahogy én látok egy emeletes ágyat, nem ahogy a piac. Feltettem magamban, hogy ha más nem, a meglévő munkáim mellett minden hónapban alkossak valamit abba az "üzletbe".

Kétszázhúsz fölött

A Neoton énekelte, hogy kétszázhúsz fölött más a valóság, átértékeled a valóságot. Sokszor elgondolkoztam ezen, hogyan lehet átértékelni a valóságot kétszázhúsz fölött? Mi változik? Mi az a más, ami ez érték alatt nincs?
Azt hiszem megértettem valamit ebből most szombaton este. Elvégre a szenes Jóska úriember volt, leperkálta a pénzt, amiért idegeltem egy kicsit, mert tudvalevő, hogy vállalkozói szinten (holmi önkritika is) az emberek nehezen fizetnek. Nem jön be a pénz máshonnan, késik, nem hozzák, nem küldik, ott van, de nem fogható. Mert mondta ez a szenes Jóska, hogy megnézte és nem jött a pénz a bangba, majd jövő héten -mondta azzal a vállalkozói nyugalommal- én meg mit mondhattam volna, ez is olyan, hogy amíg nem bizonyítják, addig az ember nem bűnös...na de pár percre visszahívott (miközben Sanyinak lehordtam az összes dumnyézót az égből ezekre a vállalkozókra...), hogy megnézte az interneten és mégis bejött a pénz és akkor megvan a pénz. Ebben az esetben úriember ez a szenes Jóska. De nemcsak ezért volt úriember ez a szenes Jóska, hanem azért is, mert nekem szombat reggel úgy tűnt, hogy az én ki nem fizetett öreg folcvágenem motra besült és nincs mivel elmenni a fináncoshoz szerelni, s akkor ennek a szenes Jóskának a fia el is vitt, meg este el is hozott onnan tiszta ingyen. Ez azért úriemberségre utal, mert általában ez az úgynevezett mi körünkben nem igazán praktika, hogy az emberért csak úgy eljönnek szombat este nyolcvan kilométerekre. Mert neki az érdeke az volt, hogy be legyenek szerelve azok az ajtók, nem hogy onnan haza is hozzanak.
Ennek a fiúnak van egy zsírúj béemvéje. Eddig ilyen zsírúj béemvében sosem ültem. Tudom, paraszt vagyok. Viszont tanuló paraszt vagyok. Mert rájöttem, hogy miért kell ezeknek a kétszázhúsz fölöttieknek erős kocsi. Azért, mert kétszázhúsz fölött más a valóság. Átértékelődik a valóság. Az a sok kispolgári kocsi mind elvész ezeknek a nagy, erős, márkás kocsik árnyékában. Mint egy lövedék kiugrik a kispolgári kocsi mögül és a pillanat töredéke alatt majdnem repül, ha lenne rá pálya. A fiú bizonygatta, hogy ezért kell a háromezres motor, hogy ne szarikázzon minden tragacs után. Mert ő az úton megy. Neki Déva - London tizennyolc óra.
Ez a spílje tehát ennek a kétszázhúsz fölötti átértékelt valóságnak, hogy ez alatt az emberek szarikáznak. Talán itt válik el az úgynevezett balkáni az úgynevezett nyugatitól? Nem tudom.
Nekem ez a kétszázhúsz fölötti átértékelt valóság nem kell.
De mit mondhat magában a szomáliai, meg az indiai? Hogy ez amiben én vagyok, ez is egy átértékelt valóság? Hogy minek most nekem új folcvágen, minek nekem cirkula? Minek nekem csarnok? Minek nekem központi kazán? Minek nekem ez a kispolgári középszerűség? Miért nem jó nekem, mint neki a bambusz kunyhó és a mocsok meg nyomor? Mert pórból lettünk és azzá is leszünk. Mondá Lao Ce Zen Buddha Alajos via Pió. A fináncos is azt mondta nagy bölcsen, hogy semmi sem tart örökké. Minden mulandó. Valószínű azért csinálta erős betonból a házát.
Gondolkoztam én Imre tanácsán, hogy ne keveredjek én ezekkel. És mintha nagymamámat hallanám: jaj Attika, ne komplikáld magad, menj szépen haza és délután vegyél pizsamát és szépen olvassál. Azt a nagymamámat, aki aztán veszni hagyta a központi bérlakást, nehogy az unokáinak legyen hol lakni...pizsamásan. Mert ez egy ilyen magyar allűr, hogy átadunk a románoknak mindent. Még a gyerekeink kárára is. Nem lehet ezekkel nem keveredni te Imre, mert ez nem úgy van, hogy nem keveredünk. Mert ez ugyanaz lenne, mintha azt mondanám, hogy akkor én elvonulok egy kolostorba, messze ettől a világtól, persze hamar rájönnék, hogy mekkora balfasz vagyok, mert egy kolostor az maga a korrupció és beteges hierarchia melegágya. Ennek a piramis rendszernek a neve társadalom, réteges mint az ogrék meg a hagyma, nem csirázhatsz külön életet ebből a hagymából, csakis valahol egy rétegként létezhetsz. Mert a te feladatod a takarás, a védés. Nem maffia ez, mondta egy régi ismerősöm, hanem érdekközösség.
Elnézem ezt a választási előkészülést. Nem is tartom érdemesnek kommentelni, annyira utálom a politikusokat. Csak ennek a Kelemen Hunornak adok egy mondatot, mert majdnem lenne hozzá közöm. Hogy mint erdélyi magyar nem támogatom azt a fölényes vigyorát, hogy előbb utóbb így is úgyis (mint a Madagaszkárban: riszálom, riszálom) bárki jön hatalomra a romániai magyar demokrata szövetséggel így vagy úgy le kell paktáljon. Nem szeretem ezt a politikát. Ha nekünk így kell érvényesülni mint egy ördögfiókának, aki ide-oda lógatja a farkát kaján vigyorral, akkor basszátok meg!
Elnézem, annyira lehetetlen és zsaroló pozícióban vannak ezek a minket képviselő emberek, hogy ezek a mai fiatalok akik melléjük zárkóznak, még röhögve teszik, mondván, hogy hát nem látod, hogy most ez a menő? Mit akarsz? Széllel szemben pisilni? És mennek, kampányolnak, mondván nincs más út.
Hát nincs. Bizony nincs más út. Mint ahogy nekem sincs más utam. Maradok továbbra is a hazug, impucit (büdös), pancser asztalos, akit úgy látszik ötször kell felhívni, amíg aztán végre befejezi a megrendelést, mert ezek az asztalosok mind hazugok és tekergők, csak az ember pénzét veszik el és szar munkát végeznek. Ez az én kétszázhúsz alatti valóságom, rétegem...és maradok azzal a reménnyel, hogy ebből a nagy hagymából valami lé az én takarómhoz is eljut...hogy túléljek.

És ma már csütörtök...

Hívom a szenes Jóskát, egy asszony válaszol, odakiált a szenes Jóskának, ez az az Attila hív. Mondom a szenes Jóska feleségének, hogy akkor hétfőre meglesznek az üveg méretek, jaj de jó, lelkesedik szenes Jóska felsége, hogy essünk már át rajta. Keddre lettek meg az üvegméretek, ennek az lenne az előfeltétele, hogy az ajtók minimum össze vannak szerelve, de nem voltak csak papíron összeszerelve, de az sem semmi már, mert az is nagy dolog már, hogy legalább papíron már össze van szerelve az ajtó. Mert ennek előfeltétele, hogy akkor az anyag már le van gyalulva, szélességre le van szabva. Mert csak innen kezdve lehet számolni, hogy akkor milyen is lesz az az ajtó. Hogy miért is nem lehet tervezni egy ajtót és azt legyártani? Hát kérem piacgazdaság van, és ahonnan egy szálkát le tudunk spórolni, azt biza lespóroljuk, mert már nem köbméterbe árulják a fát, hanem szálkára. Mert ha egy déckábúl nem jön ki az a tizenhárom, csak mondjuk tizenegy, akkor tizenegyre vágjuk. És ha csak tizenegy, akkor megváltozik az egész projekt és hiába rajzoltam le előre és számoltam ki előre az ajtót tizenhármasra, ha úgysem jön ki mint csak tizenegy. S akkor egyszer dolgozunk, s ahogy az a pap mondta volt, azt a kicsit is meg kell tanulni beosztani, hát beosszuk az ajtót azzal a tizenegyessel is. Mert még mindig jobb tizeneggyel is, mint a levegő a papír ajtónál, ahol csak három centis ez a tizenhárom, de az is ott, ahova a zár jön.
Jött aztán a szenes Jóska a méretekért, puccos autójával, nem is mondanád, hogy szenes, de azért jól mehet dolga, mert ennek a szenes Jóskának a felesége csak úgy bólogatott vissza a meghajlásos csókolomomra, hogy rám se nézett az autóból, ez a Jóska is meg csak elvette a méretekkel a papírt és láttam rajta, hogy „ó csak essünk már át rajta”.
A fináncos pedig várja szombatra az ajtókat. Mondom neki egyedül vagyok, azért csinálom lassan az ajtókat, mondja, ja igen, hisz ha bezárta a cégét nem lehet munkatársa...óh nem, ugye nem fenyegetőzés volt a hangjában??...Mert hogy hogy nem éppen ő volt az az ember, aki lezárta cégemet és még mégis dolgozom? Tudja, éppen egy másfél éves depin vagyok átesve, mondom neki mikor mértem az ajtókat, igen igen, láttam rajta, tudja ő milyenek ezek a depik. Hát nem, nem mondtam neki, hogy nem, ez rendes depi volt, nem olyan BMW-s depi, hogy azért voltam depis mert nem jött össze a béemvém, nem mondtam, mert az a fajta fináncos, aki ezeket a nuanszokat nem érti vagy nem akarja érteni. Vagy egyszerűen tele van a töke a dumákkal és dumákkal nem lehet házat építeni. Csak néha az emberek összetévesztik a zsarolható embereket a nem zsarolhatókkal, de ebben az a baj, hogy ha az ember odaáll és leanyjapicsájázza az ilyen embert, mindjárt kap tíz okot, amiért zsaroljon, és ha nem ő személyesen csak beszól a rendszerbe és onnan pakolhatsz Massachusetsbe. És akkor miért ne történjen meg az elkerülhetetlen, légy jóba az ilyen kedves emberekkel, akik zsarolhatnak, de milyen fasza gyerek, nem zsarol? Elvégre az ember fogja meg a lehetőségeket. Vegye a dolgok pozitív oldalát, nemde zenes banda? Kapcsolatba léphetek hatalmas emberekkel. Mások mit harcolnak érte. Nekem csak úgy bejön. Holott asztalos vagyok. Ezért jó az ilyen szenes Jóskáknak is dolgozni, akiknek a feleségük csak odabiccentenek egy fejbólintással a meghajolós csókolomra, mert a béemvék alacsony kocsik, noha tudom, hogy nem rossz indulatból bólogatott unalmasan, hanem azért mert már tele van a picsája a sok hülye fűrészporos fejű mesterekkel akik folyton csak hazudnak és látni sem bírja őket, azért jó nekik dolgozni, mert lám bevisznek a jó világba. Úgy mondják ezt, hogy a jó világba. Innen persze már csak az én könyöklésemen múlik, de ahogy ez a zsülien egyetlen jóindulatú ilyen jóvilági barátom mondta egy másik ilyen jóvilági embernek, hogy te ez az Attila szegény semmiért a világon nem utasítana vissza. Ez mondjuk jó névjegykártya a jó világba, mert az ilyesmin múlik, hogy az ember hirtelen barát vagy ellenség.
Persze attól mindenikünknek meglehet a saját istene s hite s vallása. És e kereszténységnek köszönhetően megértőek azért ezek az emberek. Háromszor halaszthatsz, megértik, nehéz. De most szombatra kurvára el kell vigyem az ajtókat. És ma már csütörtőőőők!

Ahol a holló megfordul

Ahol a holló megfordul...Ott van az én házam. Nem külföldi tengerparti képeslap, rajta velünk a „balkánból” menekült mosolygós család, kik a szabadságba futottak csórén s lobogó hajakkal. Ingázhatok én itt is a két multi között, s nemtetsző tekintetekre nemtetszéssel visszanézni.
Mondja Sanyi, ki azért elment világítani, noha kispolgárinak tartotta, hogy az én műhelyem, az én szintemen Angliában is megnyalnák a szájuk szélét mint az evésben reménykedő kutya, olyan jól felszerelt, noha én tudom, hogy nem olyan jól felszerelt. Ő csak tudja, több műhelyt látott Angliában mint én, legfeljebb néhány hobby asztalos bloggert olvasva „olvastam” ki mást mint a való. Mert az egy, hogy valaki azt mondja magáról, hogy igényes magával szemben, nem megy oda lakni ahol a holló megfordul, és maga pedig szemétben és nyomorban lakik, nem zavarja svábbogár meg ruszli meg egérszar. Mert aki azt mondta magáról, hogy igényes és nem megy oda lakni ahol a holló megfordul, tulajdonképpen azt mondta, hogy többet fektettem abba az ingatlanba, mint a zóna megéri. Ugye ha a pusztán látsz egy szép kúriát, megfordul a fejedben, hogy hű de fasza, volt aztán ennek a grófnak töke és ízlése, hogy ide a pusztába rittyentette a kis rezidenciáját a csendbe a nyugalomba, a potenciálba. Mert milyen mozgási tered van ott ahol araszban mérik a telket?
Barátok fejcsóválása -óh milyen barátok, kiknek rendes vagyok mikor kérnek és adok?- hogy éppen ide jöttem ahol a holló megfordul, elgondolkodtat újra és újra, hogy vajon valóban jó ötlet volt?
Virágos kiskertembe elültettem kétszáz hagymás virágot. Kivágtam a ráhajló fosos szilvát. És ha lesz még időm, van még három-négyszáz jácintom, azt is át kéne ültessem. Hogy minek? Honnan tudjam? Talán belső kényszerből. A naposabb oldalra szőlőt vettem, meg még néhány rózsa tövet.
Andorra megint hív, pajtát kéne összedobni, most készítem az ajtó ablakait, nem pénzért, de tűzifáért. Nem kell ide nyíregyházi saját pénz, se kulturális kreatív, se nemzeti fellángolás, csak jóérzés és érdekek összehangolása. Mi mutogatva is működik.
Fejemre szállt az üzlet, mint holló a jegenyére, mert odáig szokott repülni és onnan vissza. Ha van egy húszasod ezresben s euróban, s dolgozni akarsz, gyermekednek jövőt, gyere. Van itt hely, még ma ingyen részesedhetsz a majmok bolygójának gyümölcséből. Egy hely, mint a mennyben, aki a legnagyobb, az a legkisebb, illetve aki a legkisebb az a legnagyobb, szóval a legbolondabb a legeszesebb. Ilyen a majmok bolygója, a hely ahol a holló megfordul...(na ezt a kódot fejtsed meg...”te buta veréb” - idézve Péter bácsit)

Alex. Just Alex.

Valami történik a természettel. Lehet csak most veszem észre, lehet csak nekem látszik ez a valami történés, biztos van mindenre magyarázat.
Itt vannak ezek a galambok. Ezek komplett dilisek. Mióta itt van ez a fűnyírós Pufi, a hülye gazdájához hasonlóan hülye, képmutató és ingyenélő, egész nap itt a galambokat lesi, melyik mikor száll alá a földre, hogy suttyomban bekaphassa. Tiszta tollú itt mindenfelé. De nem, ezek a dilis galambok úgy járnak itt fel s alá, mintha direkt ennek a Pufinak akarnának a kedvében járni azzal, hogy önfeláldozók. Van egy ilyen határozott heppjük ezeknek a dilinyó galamboknak, hogy a Pufival megetessék magukat. Csak szállnak alá elegánsan, aztán mikor jön Pufi és csattogtatja az állkapcsát a szárnyuk után, nem iparkodnak menekülni, hanem csak ott lustán csapkodnak. Persze, hogy ez a Pufi ilyenkor nem rest, amikor a természet ilyen bőkezűen ossza a galamhúst. Méghozzá majdnem ingyen. Csak ki kell várni. Ezeknek a madaraknak a tájékozódó képességük messze nem olyan legendás, mint mi emberek szeretjük ezt olyan titokzatosan állítani. Mert lejön a kánálo galamb a padlásajtón, és nem tud visszarepülni. De észrevettem, nem hogy nem tud visszarepülni, de nem akar. S akkor ott repked a balfasz neki a csarnok emeleti ablakainak, amíg oda nem pusztul. Most is éppen egy ilyen hülye galamb próbálgatja a terasz ablakaim keménységét, és szentül meg van győződve, hogy a feje keményebb, mint az én ablakom. Kitartósága még engem is lenyűgöz. Pedig én is az a konok fajta vagyok, nem kéne ezen csodálkoznom. De belefárad, lekuporodik a terasz egyik sarkán, aztán mikor helyrejön a félájultságból, megint kezdi s ossza a keményfejű filozófiáját. Pedig ott a szabad Világ, repülhet amerre csak akar, még talán tele van a szántóföld elhullajtott kukorica magokkal, csipegethet kedvére, de nem, ő be akarja bizonyítani, hogy a feje keményebb mint az én ablakom.
Onnan is tudom, hogy valami történik a természettel, mert jött ez az Alex, pontosítok: nem Álex, ahogy felénk mondják az Álexeknek, ez az Alex kikérte magának, hogy ő magyarosan Alex. Igaz rézbőrű, multikulturálisan töri a román és magyar nyelvet és van egy pléh karikája a fülében, de javára legyen, hogy nem sörényesen van nyírva a haja és nincs minimum begélezve. Jött ez az Alex, hogy a többi három ürge nem jöhet dolgozni mert meg vannak büntetve. S akkor ő, mármint ez az Alex, elkezdte szépen, ráérősen hordani a kavicsot, nagyon komótosan kutatva és döntve, és kiszámolva minden egyes lehajolását. Mintha egy értelmi harc zajlott volna énjében, hogy a makrokozmosz mely ritmus bekezdésére érdemes lehajolni. Hát úgy látszik ez a makrokozmosz a tegnap nagyon fengsujosan dalolt, nagyon kimért és lassú tempóban. Volt három tíz kilós kő, arra azt mondta Alex, hogy nem bírja felemelni, majd megoldom én valahogy. Ráhagytam, hogyne hagytam volna rá, hit kérdésekben nem szoktam én más útra bírni az embereket. Úgy látszik ez a gravitációs törvény nem mindenkire egyformán hat. Innen is látszik, hogy valami történik a természettel.
Valami bennem is megkettyent, hogy először bekerítettem azokat a kavicsokat, azután döntöttem úgy, hogy el kéne hordani onnan. De a kis kerítésen nem hagytam egy akkora nyílást, hogy a taligával beférjek, mert akkoriban mondtam, nem fogok taligával oda bemenni, mert minek? Mert bekerítettem egy naposabb részt, mondván oda fogom ültetni a közel félezer hagymás virágjaimat, és ezek a hülye kutyák meg ne szarják tele, meg ne fetrengjenek majd az éppen kibújó növényeken, mert ez a mániájuk. A bekerített helyen voltak valami kavicsok, elég sok, de akkor arra gondoltam, hogy az jó helyen van, mert nem kell nekem az egész hely. De közben meggondoltam magam, kell az egész hely, mert tavaszra csinálok a virágok fölé egy kis szérát, és akkor a tavaszi palántázást is ott oldom meg. Így a kövekkel s a fengsujjal. Mert az ember épeszűen ezt nem így csinálja. S aztán ezzel a meleggel megint, annyi légy lett, hogy azt mondják ennyi legyet életükben nem láttak. Én sem. Érdekes. Napról napra nőnek az energia árak, mindenfele borul az egyensúly, az ember mégsem tesz semmit. Talán azért, mert amikor valami elindul, az ész is gurul mint a tök: lefele.
Apropó mindenszentekkor készített töklámpás de nem halloweenre. Alex. Nem Álex!