Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A „6ooo km” íródó regényem körüli gondolatok.

Bármennyire hihetetlen, de a regényem minden szava majdnem igaz. Csak nem a leírt sorrendben, és nem azokkal a nevekkel. Olyan az egész, mint egy hatezer elemből álló kirakós kép. Összerakva lesz egy egységes kép. Erre a képre én is kíváncsi vagyok, azért írom. Valósak a történések, mint Balázs Fecó "Én is lehetnék" című dalában.
Például valósak az érzelmek, a gondolatok. Csak egy a baj, hogy ezeket a puzzle darabkákat én össze vissza helyezem. Valós a román pópa, valós az Ignác atya, a Petru, valós Klaudia, valós a pástétomos kenyér, meg az ablakszerelés, a fekete terepjáró, és sorolhatnám.
Be kell vallanom, hogy ezt a regényt egyszer már elkezdtem megírni, egy sokkal mozgalmasabb dimenzióban, cinikusabb, vadabb világban, sok adrenalinnal, fékcsikorgással, gps, üldözés, menő replikákkal, vagánykodással, sok lóvéval, üldözés, konspiráció, miegymás, aztán leálltam vele. Pedig lehet, hogy nem kellett volna. Néha egy számnak a rockosabb remake-ja sokal kifejezőbb, mint a tussoló alatt elfütyülve.
Még amikor dobos akartam lenni, mutattam a dobtanáromnak, mert kérdezte, hogy milyen zenét hallgatok, hogy most éppen a Dire Straits „hat élű kés” száma a kedvencem. Meghallgatta, és elsőre lelegyintette. Azt mondta, hülyeség, hallgass Deep Purple-t. Az a zene. Gondoltam rá hallgatok, és egy teljes héten át átszenvedtem egy pár kölcsönkapott Deep Purple kazettát. Nem értettem belőle semmit. Nagy zaj, csörömpölés, ordítás, alig alig tudtam kihámozni a darabok melodikus fonalát, néha az volt az érzésem, hogy a zenészek csak vagánykodnak, hogy tudnak gyorsan pengetni meg pergetni.
Elkeskenyedve mentem a heti találkozónkra, ahol negy meglepődésemre elkezdte dicsérni a Dire Strait „hat élű kés” című számát. Azt mondta, meghallgatta az egész albumot és, hogy tudjam meg, nagyon profik. Miért? Kérdeztem. Hisz a számban a dobos alig csinál egy pár breakket, a ritmus is nagyon egyszerű, nem fűszerezi a lábpedált, az egész szám egyszerű. Éppen azért, mondta. Te tudod, hogy egy profi dobosnak mit jelent egy egyszerű ritmust lejátszani? Nem, mondtam. Tortúra. Tortúra egy profi dobosnak egy egyszerű ritmust lejátszani. Azt mondta. Mert amikor mindenféle technikát megtanulsz, nem tudod megállni, hogy azokat ne alkalmazd mindenhol.
Ezen aztán én sokat gondolkodtam az életben. És rájöttem, hogy nem a rengeteg nehéz képlet elsajátítása a nehéz, hanem az élet egyszerű gyakorlása a legnehezebb. Én azért szeretem például a James Last -féle feldolgozásokat, mert azok leegyszerűsítik a dalokat, érthetővé teszik, széppé, ezért jó hallgatni, újból és újból és soha meg nem lehet unni. Érződik a számokban, hogy minden hangszer boldog, lebeg, ingyen van az üzenet, érthető, félre nem érthető. Nincs kódolva semmi benne. Nincs benne átvitt értelem. Olyan, mint egy akt kép. Egy pucér nő, amin nincs semmiféle fátyol vagy mesterkélt vasesztergályos tekintet, csak egy egyszerű mosolygós arc és normális testtartással, nem valami kicsavart, bordamutogató pozíció.
Aztán jött az a gondolatom, hogy miért ne írnám meg úgy ezt a regényt, mint a „hat élű kés” egyszerű verziója, vagy egy James Last feldolgozás, vagy egy szép és egyszerű, természetes női akt? Ne legyen benne hulla, világmegváltás, ne legyen benne szex, hanem inkább az élet „melodikus” vonala. Mi lenne? Na ez az, amire még én is kíváncsi vagyok.
Lassan haladok vele, mert várom a megéléseket. Néha hónapokig elakadok, aztán megélek valamit és az tovább íratja velem.
Mikor látok egy egy filmet, ahol pillanatok alatt történnek dolgok, reggeltől estig egy ismeretség már viharos közösülésben végződik, legyinthetnékem van a regényemre. Hogy valószínű unalmas lesz. Pedig szeretném, ha ez lenne nekem a Henri Charriére Pillangója. Vagy Rejtő Jenő Csontbrigádja.
Az asztalos személye bennem egy Gérard Depardieu, hogy Klaudia ki is, azt még nem tudom, de hogy nem Jennifer Lopez vagy Angelina Jolie, az biztos, de hirtelen ez a Meryl Streep jut eszembe.
Persze az is megfordult a fejemben, hogy talán nem szép dolog egy nem írónak belekontárkodni a regény műfajba, még akkor is, ha csak a papírbegyűjtőnek dolgozik. Merthogy ezáltal hígul az írás világszintű mennyisége. Én mindennel úgy voltam, hogy ha bútor kellett, megcsináltam, ha ház kellett, megcsináltam, ha olvasnivaló kell, megírom.
Az egyik nagymamám mindig írni szeretett volna, van is egy megkezdett regénye nálam, apám elég sokat írt, de messze nem volt annyi ideje, mint nekem, látom a fiam szeret írni, nagyon érdekes gondolatai vannak már hét évesen. Valahol ezek a dolgok köteleznek engem az írásra. Mert lehet, hogy ez lesz a fiamnak egyedüli kézzel fogható öröksége, hogy látta az apját feszt írni.
Nem vagyok biztos benne, hogy nem e Luther Márton volt az, akit egy kocsma tartott el és a kocsmában születtek a filozófiái? Amiket aztán felkaptak? Jókai Mórnak is volt egy pénzes felesége, akinek az oldalán írhatott és ápolhatta kedvenc szőlőit. Lehet, hogy a mostani műhely majd bérbe adva lesz a fiamnak a lutheri kocsma vagy a Jókai Rózikája? Ki tudja ezeket a dolgokat?
Van Czakó Gábornak egy mondása, hogy mindenki tegye meg a tőle telhetőt. Hát részemről ez a tőlem telhető.