San
Chirkiscoban él egy ember, kinek neve Jim. Ez a Jim történetesen
asztalos. Bútor asztalos. Éppen másfél éves depressziójából
kezd kijózanodni. Mélyen benne volt a tehetetlen búbánatban.
Egyrészt azért esett ez a Jim egy tehetetlen búbánatba, mert a
munkatársai feladták az élettel a harcot, ki pókerbe, ki piába
menekült, kinek felment az agyára a dicsőség és nagyobb
babérokra vadászva eladta a forradalmat, melyben egy pillanat
erejéig hitt ez a Jim. Mert ez a Jim egy olyan ember, hogy nehezen
jön lendületbe, viszont nagyon jól tartja a lendkerékben a
mozgató erőt.
Ez
a San chirkiscói Jim másfél éves depressziójában átgondolta az
egész életét és eszébe jutott annak a Zolinak* a mondása, aki
azt mondta, hogy a férfi negyven évesen vagy feleséget cserél,
vagy vesz egy piros kocsit. Hogy miért jutott ez eszébe Jimnek?
Egyrészt azért, mert elmúlt negyven, lassan negyvenhét és mivel
nem fenyegeti feleség csere, nagyon ráférne egy piros kocsi. De
azelőtt még volna egy két rendezni való aprósága. Például
eldönteni, hogy akkor megy tovább mint asztalos, vagy mi legyen?
A
sors mindig technikailag szól bele az életekbe. Jön valamivel. Jim
esetében jött egy pap (nem az a pap, egy másik...) és letett egy
marék pénzt, hogy kell neki ilyen imapad. Akkora volt az összeg,
hogy Jim azt mondta, azzal akár új életet is kezdhet. És kezdett
is. Pedig nem volt az nagy összeg.
Megtörtént
Jim életében a ki tudja hányadik csoda, hogy a lendkerék újra
elkezdett forogni. És pörög két hónapja San Chirkiscoban az
asztalosság gyalu kereke. És nemcsak a gyalukések vágnak, hanem
az eszek, agyak is elkezdtek vágni. És támadnak fel mint az éhes
zombik a megrendelők, hogy hamar hamar, amíg a mester megint
dolgozik, hadd részesedjenek ama mennyei famannából, ha lehet
minél közelebb az ingyenhez.
És
így jött a gondolat, hogy a Sanelt vissza kéne hívni. Talán a
Csabit is, de csak rezerva gondolatban létezik még.
Hogy
feltámad a Jim csapata? Ki tudja? Habár már Zsülien is ólálkodik,
azt mondta a katalán partnere most már személyesen implikálódik,
hátha bevállal pár fa vityillót.
Így
filózott Jim magában, mikor elment és abból a marék pénzből
kifizette a kétéves deszka tartózását a deszkásnak: „ha még
egyszer beindítom a lendkereket, többé nem állítom le. Jöjjenek
a stresszes napok, a határidők, az egészséges káromkodások, a
reszkettető fáradságok, mert nem jó az embernek lelkileg
beleafundálni a nepálizmusba meg hasonló semmittevő lelki
putypuruttyokba. Mert a sok lelkizés a fizikai ember halála...”
Két
hónapja ez a Jim nem ismer szombatot, vasárnapot, sem fészbukkot.
Nyomja, tekeri a melót, és újra tervez, újra alkot. Farkasszemet
néz az adósságaival.
„Back
in bussines...” ahogy szokta mondani Jim.
Természetesen
Jimnek nem volt ideje ezt leírni, azért írtam meg én.
(*Aztán az a Zoli elhagyta feleségét, nem vett másat, sem piros autót, utoljára azt mondták látták kéregetni, pisisen, berúgva... )