Kérdezte
a hölgy, hogy megkínálhat minket egy kávéval? Alexandert s
engem. Ma még minket, holnaptól már csak engem, mert holnaptól
már Alexander is, mint egyik kortárs magyar prímás miniszterelnök
mondta Tusnádon (nem tudom Erdélyben minek is?): „beazonosítottuk,
odahatottunk, és nem liberálisan...”... szóval ez az Alex is
beazonosította és nem valami liberális módszerekkel odahatott,
hogy Ausztriába megy dolgozni. Tehát igen, ma még egy kávéval
megkínálhatnak minket, köszönjük. De valójában a dolgok nem
ennyire bonyolultak, mert valójában csak annyit mondtam:
„köszönjük, elfogadjuk”.
Mert
hogy most már két éve ígértem azt a kinti véce ajtót. Tudja-
mondja a hölgy két szivarfüst között -spórolni kell. A vízzel,
az árammal, spórolni kell. Mert sokba került a múlt évben a
kanalizálást beköttetni, a városi vizet is bevezetni. Meleg
lévén, sört is ajánlott. Én nem, de Alex elfogadta. Pálinkát
is kapott hozzá. Furcsa, hogy ilyenkor aki nem iszik, miért nem kap
szukkot? Nem járja. Még apám szokta mondani régebb, hogy mondjam
azt, most nem, de szívesen elviszem későbbre. Sosem volt ehhez
affinitásom. Ha nem jár szukk, ne járjon semmi se. Úgyis spórlós
időket élünk. Amikor meg kell néznie az embernek hova szarik,
mert drága a víz, az áram, és a múlt évi víz és kanalizálás
munkálatok is sokba kerültek. Ezért jó, ha a konyha ajtó mellett
van még egy másik ajtó, mely a kinti vécéhez nyit, nem kell
messze menni spórolni. Most mi van? Az ember falun ne legyen kényes.
Egy kis szag még nem a világvége, néhány légy sem a világvége.
Ja, nem. Mondtam én is. Én már csak tudom a szaggal és a
legyekkel a dolgot. Habár két éve nincs szag a csirkefarmon, nem
tudom mit műveltek, hogy nincs szag, viszont légy az van. Több,
mint kéne. Innen tudom. Mert ha egy legyet is látok, már fixem van
tőle. De ugye, az embernek élni kell, ha nincs miből akkor spórol,
például egy kinti vécével, vagy olyan helyre költözik, ahova
senki más nem költözne és ígéretből le tudja előlegezni a
helyet. Mert ha az embernek csak az ígérete egyetlen vagyona, mi
mást tehetne?
Eldiskuráltuk
kulturáltan azt a kávét, az áldomás félét a kinti vécéajtóra.
Persze
nekem máshol járt az agyam, hogy akkor most ez az Alex is elmegy,
holnaptól egyedül fogom kergetni a legyeket a műhelyben, de nem
magamat sajnálom, hanem ezt a szép asztalos szakmát. Merthogy a
segédnek több jár mint a tulajdonos szakinak, illetve a mösternek
nem jön annyi, hogy a besegítőnek annyit adjon, amennyiből ő
családot fenntartana.
Mondtam
is ennek az Alexnek. Nézd, fele felézzünk. Mondanám:
fele-felézzünk. Volt ez a munka, ugye? Hétszáz lej az anyag.
Rátettünk még nyolcszázat manoperát. Legyen kétszáz lej a műhely,
de ennél több, mert ha a gép „lízinget” vesszük, csak az
havi háromszáz euró, de mindegy. Osszunk el hatszáz lejt fiftififtibe:
három-háromszázat számolunk le egymásnak. Dolgozunk rajta egy
hetet. Ez havi 250 eurós bért jelent. Ohne adó, ohne biztosítás.
Mondja Alex, Bécsben kap euróban ezerkettőt. Abból nyolcszázat hazaküld.
Nem harag kérdése.
Na
de még mint utolsó kávézási alkalom, azért megbeszéltük azt
is, hogy a kinti véce valóban hasznos és spórolni tud vele az
ember.
Na
de írásaim végre nyomtatásban is világra jönnek, ez számomra
örvendetes dolog, mert végre a feleségem kezébe is adhatom
gondolataimat mint egy bizonyítékként, hogy az internetet nem a
szex csettelésre használom, hanem....igen, szánalmasan osztom
lúzerségemet...
Beazonosítván
a nyomtatót és igen liberálisan ráhatva elkezdtem letölteni és
kinyomtatni írásaimat, egyben újra olvasván őket. Papíron másak
az írásaim. Csak néhány bejegyzéstől is vastagszik a
papírtömeg...jó érzés.
Egyéb
mi legyen? Semmi. Keksz élet.