Elmentem
az Istvánokért, mert zsebpénzezni akarnak. Verekednek, hogy ki
jöjjön. Mondom a pótszülőnek, isten fel s isten le, csak
sápadtarcút viszek. Az élők az élőkkel, a holtak a holtakkal.
Felebarátaim a rézbőrűek is, de a három lépés távolságon
belül nekem már sokba kerül a barátság, mert ezek azt neszelik
meg, az ember hol tartja az értékesebb szerszámait, az éj leple
alatt kéretlen látogatást tesznek és másnap két deci pálinkáért
elcserélik életem néhány évét.
Odajön
az Isvánok egyik öccse, kisöccse, de nem a legkisebb, még óvodás,
és várja a megmentő szelekciót. Mondom mi van, te is melózni
akarsz? Csak áll zsebre dugott kézzel és hallgat. És néz rám,
mint a sorsfordító atyaistenre. Hú de kurvára ismerem ezt a
nézést. De majd leszokik erről.
Csak
gondoljunk bele, ki szeretné gyermekét cigányok közé engedni,
oda tudni, ha valami vele történik? Istent is megtagadná mielőtt
szufláját kiadná, csak oda ne kerüljön. Miféle lehet az olyan
ember, aki magját ontja az Istvánokra és nem törődik utána,
hogy a cigányok közé kerüljenek?
Hát
kurvára ismerem ezeket az embereket is. És lehet székely is, abból
az ősmagyar árpádsávosból is, mert én mondom kurvább az ilyen
ember, mint a cigány.
De
hát a sorsot veszem onnan, ahonnan elém jön. Mint ez a
zsebredugott prüntyőke, aki le nem maradna semmiféle buliról,
mert valahonnan érzi, hogy én más kategória vagyok, nekem másak
a feladataim, az ő szemében én vagyok az alkotó, míg ők a
puszta vegetációban tengődnek, anélkül, hogy történne valami
abból a nagy élet experianszból.
A
pinkfloydi fasírtgép. Ahol a disznó a marhával közös zsírba
kerülnek. De az Istvánok fasírtjába patkány is kerül bőven. És
mit nem tanul meg a rászoruló? Az elején nehéz, de a sors vasfoga
betöri.
Még
utána néztem, engem nézett, nem a piros kocsit. Nem ajándék, nem
tiszta ruha, nem édesség kell a prüntyőkének. Egy sorsfordító
atyaisten kell neki. Egy apa. Ki valahol -ha nem részeg- más István
magokat szór.
Egyszer
ez az István elszólta magát, hogy jobb neki így, hogy nincs apja
s anyja. Van, de jobb ha nincs velük. Nem részletezte. Nem is
kértem. Sosem firtatom a múltat. Nézzünk előre s ha majd időnk
lesz, kurvaannyapicsájázunk...
Csináltam
aztán szenyót a fiúknak, jó nagyokat, tettem bele mindent, s
magamban elgondoltam, hogy hoztam szkubisznekket fiúk...de mi van,
ha nem tudják mi az a szkubisznekk? Akkor inkább csak: sznekket
hoztam csillagok. De nem értenék. Mert mitől csillagok? És
nemcsak csillagok, hanem olyan csillagok, melyeket akármilyen
teleszkóp nem lát. Nem elég ide istenség, tudomány, ide emberség
kell ezeket a csillagokat meglátni.
De
ma azokat az egeket kémleli az ember, ahol a Héraklészok átverik
az Atlaszokat. Kell nekik a mindenható isten, de a sors különleges
misztikájára hivatkozva nem szorítaná meg annak az élősködőnek
a nyakát, aki elől születik és hátul meghal és mást se csinál
csak rág és rág, nemz és nemz.
Mert
mik ezek a prüntyőkék? Mik ezek az Istvánok? Számok a
statisztikában. Egy kontó az üdvösség bankjában, feltéve ha
márkanév alá kerülnek. Mert ha nem kerülnek márkanév alá,
akkor a nagy nyűnek az elhaló félben levő hátsó részei
maradnak, melyek csak rúgni tudnak, hogy a nagy nyű rághasson még
egy centit.
De
majd kinőve a márkanévből, a fasírtgép fogaskerekei lesznek
továbbra is, mert ugyanazt az istent fogják látni, aki a
misztikummal tele sorsot irányítja.
Ez
a prüntyőke ott zsebre dugott kézzel ordít Istene felé.
De
majd leszokik. De bár ne szokna le. Inkább veresse be a pofáját,
de ne szokjon le az Istennel való perlekedésről. Mert az Isten is unhatja már, hogy mindaz amit teremtett csak egy engedelmes féreg,
kinek minden úgy jó, ahogy van, semmit se szépítene, nem
javítana, nem segítene.
Az
Isten is egyedül van a Teremtésben.
De
ez nem látszik a periszkópokkal.
Nem
mondtam semmit aztán. Annyit mondtam: fiúk itt a kaja. Mossatok
kezet s egyetek. De magamban azt mondtam, hogy sznekket hoztam
csillagok.