Valamit
megláttam a napokban az én problémáimon. Hogy mitől is vagyok én
ilyen outsider? Hogy baj ez? Ha mondjuk ilyen pályán kívül futó
ló vagyok (ahogy H. Béla írt róla), outsider, akkor miért
szeretném, hogy mindenki jöjjön velem a pályán kívül futni?
Nem marhaság?
Jó
azért itt nekem. Nekem van kitalálva ez a hely, nem kéne sírjak
ezért. Sőt, meg kellene becsülnöm ezt a helyet. Csak nézni és
nem ítélkezni, hanem levonni a magam javára a pályán belüli
történetek következtetéseit, magyarán inkasszálni a profitot,
amit mások kikínlódtak buta versenyeikben.
Sokáig
keseregtem, hogy például nem tudok kommunikációs hidat építeni
a fiam osztálytársainak szüleivel. Aztán hirtelen
megvilágosodtam, hisz majdnem apjuk lehetek nekik. Hú baz...öreg
vagyok hozzájuk képest. Furcsa, mert néha fáradtabbaknak néznek
ki mint én, csak suttyomban elmennének az ember mellett, mint
valami szégyenkező szerzetesek, a fal felé fordulva mennének el
az ember mellett, még jó, hogy vannak azok a vastag beton gerendák,
jó kifogás egymás tekintetét elkerülni. Beleszoktam én is ebbe
a játékba, mert irtó ciki volt előre köszönni, s válaszként
egy zavaros tekintetet kapni. Belementem ebbe a játékba, mert oda
jutottam, hogy szégyennek éreztem valakinek köszönni. Lehet, hogy
nem a megfelelő személy köszön rájuk. De baj ez? Nem baj. Lerí
az ember meklájáról (pofájáról) az outsiderség. De aztán
eszembe jutott az is, hogy állj meg vándor, hisz ezek nem is tudják
mi az, hogy outsideres valaki. Egy freaky, egy irtóztató figura
lehetek a szemükben. Mint ez az Anthony Hopkins.
Ez
a felismerés egy másféle hozzáállásra késztet. Hogy ne
haragudjak ezért rájuk. Mert nincs miért haragudjak arra, aki nem
ért meg. De az is felismerés bennem, hogy nem kell elkeseredjek
azért, ha a világ nem ért meg. Rám is süt a nap, ha másnak ez
nem is tetszik. És erre kéne koncentráljak. Hogy rám is süt a
nap. Azzal a sugárral foglalkozzak, ami engem melegít.
Ráeszméltem,
hogy mennyivel jobb lenne nekem az életem nem foglalkozni a világ
bajaival. Itt van ez a pajta, mellette a talpalatnyi kert, az udvar,
amely nem is az enyém, de senki nem használja és senki nem kéri
számon, hogy mit ültetek belé, hisz ha nem tenném csak bozót
fedné, elvadult fák nőnének rajta. Megdolgozva, beültettem
virágokkal, eper palántákkal, krumplit ültettem. Ez az én
világom, ez az én outsideres világom. Itt van ez a két
tökkelütött kutya, néznek mint az istent, mikor adok nekik valami
kaját. Nem szeretem őket, de ők inszisztálnak. Talán kéne
szeressem őket. Lehet.
Ja,
de azt nem fogom tenni, hogy lehajtott fejjel belépjek a pályára
futni a többiekkel. Azokkal, akik nem akartak eddig, ezután se
fognak akarni. Ezek az alázatos egymás vállára borulások mindig
úgy vannak, hogy jer te tékozló ki hazajöttél, nosza kösd fel a
gatyád, mert amióta elmentél semmi sem változott. Apám szokta
mondani: újramelegítve csak a káposzta jó.
Na
de annak örvendek, hogy megjelentek az énekes madarak. Persze a
héja árnyékát is látom a földön. De a kis pimasz madárkák
nem törődnek vele. Jól teszik.
Tojogatnak
a fürjek. Valaki szólt, hogy kéne neki három fürj ketrec.
Megrendeltek három fa ablakot. Ma Zsülien akkorát mondott, hogy
majd pofára estem, hogy az Andorrai barátjának kell vigyen egy
kisbusz szuvenírt...mondtam neki te mér nem szótál, hisz én ezen
agyalok, hogy kis dolgokat gyártsak...azt mondta bazeg, ott három
ezer szálloda van...de te se szótál semmit.
Na
mindjárt beindult a fantáziám. Milyen furcsa, hogy évek óta
mindenféle csirke bizniszeket kötünk egymással, de erről sose
beszélt. Igaz én sem.
Nem
jobb lenne jobban ismernünk egymást? Ha nem tudunk egymás
dolgairól, ki tudja, talán fontos dolgokról maradunk le. Talán
ott a megoldás kettőnk közt, de sosem beszélünk. Könnyebb a fal
felé fordulni szerzetes önsanyargatással, semmint gyengének
látszani, ha kitárulkozunk.
Az
ember azt hiszi néha, hogy beszorult, nincs kiút. S aztán mégis
van kiút.
Azt
hiszem egy következő “level”-re ugrok. Nem mondom, hogy
magasabb szintre, hanem egy következő feladatot vállalok be, ki
tudja, hogy tökéletesedjek, vagy tán csak hogy elverjem az időmet?
Baj az, ha csak elverem az időt? Nem baj.