Az
igényesség. Azt hiszem ez hiányzik belőlem. Hogy mi? Ezt kérdezné
a feleségem. Belőled az igényesség? Hát az végképp nem
hiányzik belőled. Mert ha hiányozna, nem mind csinálnád újra és
újra azokat a ketreceket. Ezt mondaná a feleségem. De nem mind
filózok neki, mert elég fáradtan jön haza a munkából, fix még
az én igényességi gondjaimra van neki szüksége.
Tudjuk
mi egymás gondjait, nem kell azokat örökké tisztálni mint a
szennyest. De azt hiszem, hogy belőlem hiányzik a következetes
igényesség.
Mert
most is van ez a restaurálásos munka. Azt írta a pacák németből,
hogy az amit láttam a házban, még egy annyi van a garázsban. A
nagybátyja ennek a pacáknak, akit én ennek a pacáknak az apjának
hittem, mert azt mondta egy adott pillanatban, hogy beszéltem a
fiúval, amiből azt következtettem, hogy az apja, hisz a család
nevük is ugyanaz. De nem.
Régi,
öreg bútorokról van szó, amiket ez a pacák fiú örökölt.
Szentimentális értéke van, azt mondta ennek a pacáknak a
feltételezett apjának, illetve nagybátyának a feltételezett
felesége, ki éppen a kertből jött ki, mikor oda mentem. Vizsgált
az asszony engem, nem mondta, de éreztem a szkennelés sugarait,
hogy miféle szerzet lehetek én Déván, hol a magamfajta sápadt
arcú elég ritka, ki magyar létére nem rendelkezik ősi székely
arcvonásokkal, inkább ez a puhányféle magyar, ki valamiért
kilógott ebből az intellektuel világból, valami fixa ideáért.
Éreztem, hogy ezt érzi, valószínű felismerte, hogy kóbor
kutyához azért túl fényes a bundám. Nagyon tapintatosan olvasott
engem ez az asszony, de hogy velőmben olvasott az biztos, mert aki
engem olvasni szokott, legtöbbször a primitív embert kereste
bennem, mintha azon lett volna, hogy remélem nem magasabb rendű,
mint én, s ezért elég sokszor a földre kellett süssem a
tekintetem, hogy azok nehogy elárulják álruhás királyfi létemet.
Mert olyan ez a román és az elrománosodott magyar, hogy irtóan
irritálja őt, ha valaki jobb, több akár egy centivel is mint ő.
Talán
erre értette az a gróf leszármazott, amikor ezt azt csináltam
neki, hogy na maga is elrománosodott, úgy látszik, mert maga is
úgy gondolkodik mint a román. Vicces pöckölésnek vettem, mert
olyan volt a muki, hogy látszott rajta, szereti a vicces mondásokat,
akkor is, ha valakit netán megbánt vele. Mert őt is bántotta,
hogy a menyei pénzt akartak látni a visszakapott kastélyból, hogy
nem értik annak fontosságát, ezért azt mondta, hogy el vannak
azok is románosodva. Ebbe a kalapba kerültem én is, mert hol azt
mondtam, hogy szerdán, aztán mégis pénteken, s lett belőle
hétfő. És talán igaza is volt, elrománosodtam, mert valóban a
románnak mindegy minden.
Az,
hogy a ketreceket mind csinálom, ami a román szerint
megmagyarázhatatlan, értelmetlen passzió, az talán a még
megmaradt igényesség magva bennem, amit ez a restaurálásos bútor
most öntözni akar. Vagy végleg savval kiirtani azt?
Mert
minek? Szoktam kérdezni magamtól. Minek annyira kidolgozni valamit?
Minek azok a fényes, tökéletes felületek? Kerestem ezt az
igényességet beszorulva a szegénység, a világ éhezőinek a
szemszögéből, és hibáztattam az igényesen kidolgozott
felületeket Isten s ember között, hogy netán ez a baj? És én
erre a bajra ráteszek egy lapáttal?
S
mi ennek az eredménye? Az ember elbantusodik. A földre süti
energiáit, hogy ne legyen több mint egy féreg, mert az egyébként
igénytelen és bantu nép csak mormol az orra alatt, mint a zombik
hullasítani akarnak mindent mi él.
Adjatok!
Ezt mondja a bantu nép. Adjatok! Adjatok ingyen ételt, ruhát! Nem
munkát, nem tudást, nem lehetőséget! Minek az? Hivalkodás az!
Dőzsölés az! Legyünk bantuk! Tök primitívek. Mocskosak.
Minek tisztálkodni?
Most
én is, minek azokat az éleket kicsiszolni azokon a régi bútorokon?
Igen
ám, de azt látom, hogy ez az ország a fürjeket sem képes
rendesen tartani. Bármennyire alá megy az ember, a vakond szintjére
ássa magát az ember, nem találkozik csak mérhetetlen butasággal
és vadsággal. Híre sincs annak az egyszerű filozófiának, mint
azt hinné a kor boldogtalan rétege. Skizofrén szerzetesek együgyű
butaságain merengve remélik felfedezni mint valami misztikus
jelenésben az isteni titkot, mint valami terülj terülj asztalka
csodálatos terítékben előállni a lélek megváltó táplálékát.
Mert az egyébként nem volna ott ahol keresik. Csak a skizofrén
alternatív hangulatváltozása.
De
hát ez a nyomor karizmája. Magába szív, agyat, lelket mos, amíg
olyanná nem válsz te is mint ők. S ha olyanná válsz mint ők,
akkor szerintük megtörtént az isteni csoda, az isteni igazság, az
emberiség elégtétele. S ha van elég fair play magaddal s
családoddal szembe, beláthatod, hogy átbasztak. Nincs semmi de
semmi felemelő a nyomorban, a nyomor kultuszban. Csak a dorbézoló
igénytelenség, a csömörig művelt karneválizmus, a butaság bűnig
való tökéletesítése.
Elnéztem,
hogy azok a lerongyolódott fürjek, mit ki nem álltak, hogy olyan
rongyosak lettek az ember fiának a tartási módszerei miatt, mégis
élni akarnak. Harcolnak, hogy tolluk újra fényes legyen, nem
dicsekednek, hogy jé milyen nyomorult vagyok, de lélekben gazdag.
Ezt
a restaurálásos bútort most úgy veszem, mint vizsga munkát. Nem
azt nézem, hogy minek? Hanem: hogyan?
Egyszer
s mindenkorra a nyomor kultuszt ki kell irtanom magamból.