Ismerősök
tudják, hogy mindent elégetek télen. Néha felébredek ajtóm
előtt doboznyi papírokkal, régi ruhákkal, régi kanapéval. Ciki
csak úgy kivetni valahol a kocsiból. Majd az asztalos elégeti
télen. Egy ideig filóztam ezen, hogy nem e degradáló nekem ez a
dolog? Hogy csak így idehozzák a szemetüket? Mert néha volt benne
rothadt dolog is. De aztán rájöttem, mi lehet a legnagyobb szar,
amit rám kentek eddig? A kidobozolt mutyik biztos nem. Azok a
legkevesebb. Egy ideje, mióta ezt a lelki keménységet gyakorlom,
ez már nem jelent szégyent nekem. Halleluja, szoktam mondani, még
egy fél nap a télből meg van fentálva (átverve).
Na
de egyszer jött egy mutyis doboz, teli s tele régi videó
kazettákkal. Hogy ég e? Kérdezték. Biztos, nyugtattam meg a
pasast. Na ott rothadt egész télen halomra néhány doboz, valahogy
sosem került sor rá, mindig akadt más, ömlesztett eltüzelnivaló,
fűrészpor, ágak, rongyok, régi ablakok, stb. Kellett egy doboz,
gondoltam kiürítek egy ilyen videós dobozt, oszt kész. Mi hull ki
belőle, az aljából előkerült egy videó lejátszó. Mondom
magamban, nicsak, egy egész videó tárat számolt fel valaki.
Gépestől, távirányítóstól, mindenestől. Na de mondom, ez
biztos nem indul el, ki tudja milyen vacak. Letörlöm a port, közben
biztosítom magam, öcsém te aztán nem vagy normális, még csak
fix ez hiányzik a házból. Persze, hogy faszára beindul a gép,
simán viszi a szalagokat. S akkor nézegettük a filmeket. Jó
magyar szinkronnal. Aztán megnéztem a többi dobozt, gondosan
megszámozott kazetták, percre kiírt listákkal, hogy miket
tartalmaznak. Közel háromszáz darab. Egy élet munkája. Régi
filmek, régi zenék, sőt régi műsorokat is felfedeztem a
listákon. Valahol, valaki szépen „harisnyába” tette amit
látott, amit értéknek vélt, hogy majd egyszer valakinek jó lesz.
Hát az a majd egyszer valaki úgy ítélte, hogy tűzre jobb, mint
másra. Már csak ilyen elgondolásból mély tisztelet ébredt
bennem a „mutyi” iránt, hogy ennek a sorsa, habár lejárt, nem
lehet a tűz martaléka.
Egy
régi dokumentum filmet néztem meg, az óceán mélyéről, ahova a
napfény nem ér el. Szerény, kezdetleges forgatásnak tűnt,
viszont sokkal tartalmasabb volt a mondanivaló, mint a mai
szenzációs trend.
És
lévén terítéken az úgynevezett „lélek nyugalma” mint emberi
életcél, elgondolkoztam ezen.
Hogy
mennyire el vagyunk mi ragadtatva magunkkal, az ember faj, hogy azt
hisszük, hogy minden nekünk adatott, hogy ezt nyugodt lélekkel
elfogyaszthassuk. Az ateista lement a mélybe, az óceán fenekére,
ahova a nap sugara nem ér le és csodálta a természetet. Azt
mondta, szép ez a Föld, vigyázzunk rá, szép az élet, éljük
amíg lehet. A kresztény azt mondta, majd az Úr csinál másikat.
Nem ez a Föld számít, majd a másik. A nyugtalan lélek keres, aki
nem akar keresni, azt mondja, a léleknek nyugodtság kell. Azt
mondja: legyünk tökéletes, mint a mennyei Atya.
S
akkor itt elgondolkoztam ezen, mint örök nyugtalan lélek, hogy
vajon az Atya miért dolgozik mindmáig? Mit dolgozik annyit? Hisz
pattint egyet s lőn új világ?
De
mi van, ha a lélek természete nem a nyugodtság? Mert mi a
nyugodtság? A vallások szerint a nyugodtság a teremtés ellentéte.
A semmit se csinálás. A titokzatos semmit cselekvés általi lét.
A fényevéses megszentülés. A vallás azt mondja, hogy minden mi
alkotás az emberi törekvés, az emberi törekvés pedig Isten
elleni lázadás. Ez olyan, mint amikor a fázist feszt a földhöz
vágod, hogy szűnjön meg az áram létezni.
A
lélek nyugalmát keresni, korunk holt vágányán szenvedni,
szerintem a gonosz műve. Hogy elhiteti velem, hogy ne harcoljak, ne
vívjam a csatáimat, vonuljak vissza, menjek a barlang mélyébe, ne
tisztálkodjak, ne egyek, ne gondolkodjak, ne akarjak semmit. Hogy
elgyengülvén, a tébolyba kergessen.
A
videó kazetták és eme lélek nyugalmas elgondolásom között
nincs több kapocs, mint az a dokumentum film, mely
elgondolkodtatott.
A
videóknak majd polcokat készítek, lelkemet meg felvértezem, hogy
csak ne álljon be nyugalomra, mert még sok csatát kell megnyerni a
pénz területén. Mert minden a pénz körül forog. Ki nyugodt
lélekkel, ki nyugtalanul, de amikor a pénz megszólal, ott térdre
kényszerül még a római pápa is.
Hát
ha harc, akkor nézzünk a bika szarvai közé, ne már nyuvadjunk
itt ki mint szelíd nyulak, s azt se tudjuk mitől...