Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Ama jó pásztoros legenda

Azért ha bele gondolok, nagyot alkotott ez a Jézus.
Észrevettem, hogy általában a gondolkodók mindig nagy köröket leírva, kacifántosan fogalmaznak meg dolgokat. Ha egy gondolkodót az élet bőséges kifejező szótárral áldotta meg, azzal az emberiséget az Isten megverte, mert abból senki nem ért semmit.
Ezzel szemben Jézus mindig a lényegre tőrt, semmit sem komplikált el, lám szombaton is elment kalászt tépni minden zsidó megbotránkoztatására, és azt is nagyon elegánsan kimagyarázza, hogy jót tenni szombaton nem bűn. Ezzel tulajdonképpen a bűn-nem bűn örök dilemmáját robbantva fel. Egyértelmű a bűn kérdése: jót tenni nem bűn.
Meg aztán az éhes tömegnek nem filozófált, hogy ha éhes, imádkozzon egyet, hanem szétosztotta a kenyeret s halat.
Hogy aztán az emberiség azóta mit értett ebből, mit nem, akinek van szeme a látásra, az látja.
Ott van ez az elveszett bárány példázata is. Nem azt mondja, hogy az engedetlen, bunkó bárány elbóklászik s a fene essen belé, mert a jó pásztornak most megint meg kell azt keresni, hogy azért az egyért most a többségnek meg kell állni, amíg azt kiráncigálják valahonnan, hanem azt mondja, hogy a jó pásztornak kutya kötelessége az elveszett bárányt előkeríteni, akkor is, ha addig a nyáj egy helyben toporog. Még egy kutya sem megy tovább, amíg a pásztor fel nem figyel ugatásaira, hogy biza egy bárányka lemaradt.
Az emberi fajnak különösképpen kéne erre rezonálnia. Mert immár nemcsak ösztönösen cselekszik, hanem az eszét is használhatja, tehát tudatosan is tudna vigyázni az elveszett báránykáira.
Tán a filozófus kacifántos és akadémikus nyelvezete tükröződik vissza, amikor az emberi faj bemegy a templomba és ájtatosan hallgatja a jó pásztor történetét, talán könnyet is hullajt, kijövén pedig onnan, azt mondja na jó, akkor lépjünk a realitásba. És mi van a realitásban? Azt mondja ez a templomista, hogy harc van. Verseny. Hogy ki az erősebb? Hogy ki ér oda hamarabb? Nem az a cél, hogy hány bárány maradt le és azt hogyan hozzuk vissza keblünkhöz, hanem az a cél, minél több bárány maradjon le, mert ha együtt érünk célhoz, akkor mitől vagyok én jobb?
Ha valaki a legerősebb, a leggyorsabb, a legeszesebb, azt mondjuk rá: jó vagy!
A templom az a hely, ahol jézusozunk, az élet az a hely, ahol gyurakodunk. És persze az erdőbe pisilünk.
Nem hiába volt képes az ember megtanulni a sárból aranyat mosni.
Elnézem az iskolai rendszert. És benne a tanítókkal. Jobban mondva az idomárokkal. Elnéztem, ahogy a tévében megszólaltak a tanárok, hogy kérem szépen ez a tanügy nem jó így ahogy van, mert kevés a fizetés, ezért ne várják el, hogy a gyermekeket megfelelően beidomítsák, ha kell az államnak eléggé beidomított barom, akkor fektessen be a hajtó legénységbe. Egy sem verte fél téglával a mellét, hogy a gyermekekre ártalmas ez a tanügyi tervezet, még az állatokra is káros a koncentrált és kimerítő dresszúra, hisz az embernek törékeny lelke is van, nemcsak barom ösztöne.
Azt mondja a gyakorlat, hogy amíg vannak a nyájban életerős és törekedésre képes egyedek, addig a lemaradók ne nyafogjanak, hogy nem képesek, hisz a faj egyedi példányai bemutatják, hogy igenis lehet törekedni, sőt kell törekedni és aki lemarad, az haljon meg, vetessenek ki a nyájból, mert egy erős nyáj nem tart nyápicokat érvényesülése kárára.
Én már gyerekkoromban megutáltam mindenféle sport ágazatot, mely a versenyen alapszik. Életemet adtam volna, hogy gyermekként az osztály focicsapatában lehessek, viszont lábaim miatt nem tudtam úgy szaladni, dicsőséges gólokat rúgni, el is vettek tőlem sok jó labdát az ellenség, kaptam is egy életre szóló anyapicsájázásokat a társaimtól, lekövéreztek, lelustáztak, lehülyéztek. Nem azt mondták, hogy hagyd, a szándék a fontos, és elvégre egy jó móka volt együtt játszani, hanem kiraktak a csapatból, ezennel kiközösítve az osztály „nagyfiús” köréből és azon spekuláltak, hogy az ellenséges csapatból átcsalogassák a jó játékosokat.
Látom a fiam osztályában is mekkora a versengés, melyet az iskolai rendszer nemcsak bátorít, hanem egyenesen létfilozófikus szinten kétségbeesetten űz. Noha szánalmasnak tűnik a harc, mert ugye genetikailag sportos alkattal vagy magolásra hivatott elmével lehetetlen egy csámpásnak úgymond harcolni. Sőt, undorító, rossz vicc, végtelen tapintatlanság szembe állítani a gyengét az erőssel, hadd lám ki győz. Az ember többet várna el egy tanügyi hadosztálytól, de annyira benne vannak ezek a tanárok is ebben a hajszában, hogy még tetszik is nekik, azt mondják pörgés ez, siker ez, mit számít a dicsőség eufóriájában az a néhány lemaradt bamba őz, így mondja ezt a prédikátor is, hogy bamba őz, kit a farkasok joggal megesznek. Aki nem szalad, az méltó a farkas szájába. Yes, jönnek a farkasok, éljenek a farkasok.
Meg merem kockáztatni, hogy a hajcsár tanárok azért hajcsárok, mert ahogy a román közmondás mondja: „cei ce aseamănă, se adună” azaz akik hasonlítanak egymásra, összegyűlnek, de a magyar ennél kegyetlenebb, azt mondja, hogy „varjú varjúnak nem vájja ki a szemét”.
Nem lehetett ez másként Jézus idejében sem, elképzelem, hogy milyen értetlenül állhattak előtte, míg ő nyugodtan elmondja: nem e elmegy a jó pásztor azért az egy bárányért vissza a szakadékba, hogy megmentse?
Arról nem referálnak a bibliát írók, hogy sűrűn vitatkozának vele a tömegek, hát nem, mert szerintem kuksoltak mint a mai ember a templompadban, mondván elméjükben: beszélj bolond beszélj, aztán osszad ki szépen a halakat s kenyereket. Akikről viszont referáltak, mint „kételkedők” hogy elkezdtek vitatkozni Jézussal, azok közül néhányan biza azután megértvén a dolgokat „mindenét eladá és kiosztá a szegényeknek”.
Emlékszem, az eszes osztálytársaim fentről néztek le rám. Ha valamit tudtak, sosem osztották meg velünk a nem eszesekkel. Ott ücsörögtek pattanásos képükkel a dicsőség magas trónján, köpve ránk, hisz a tanári kar ültette fel oda őket. Ezek nem az a kategória, akik elmennek rendszeresen takarítani Brassai Sámuel sírját, nem, ezek istenes fényüket a Brassai Sámuel iskolában villogtatják egy darabig a halandó barmok előtt, hogy majd azok tátott szájuk létére majd mind az üstökösök elviharozzanak egy még dicsőségesebb világba, ahol fényük majd hozzá méltó isteneket aranyozhasson be. Azokat az isteneket, kik őt oda repítették.
Ezért a sok boldogtalan magunkfajta ebben a világban, mert ahelyett, hogy elfogadnánk bóklászó bárányka mivoltunkat, kullogunk csámpásan és nevetségesen a versenypályán az erősek után, biztatva idióta magunkat, hogy „képes vagyok rá...képes vagyok rá...”
Pedig ha csak egy pár percre beleéljük magunkat egy juhnyáj pásztoraként, éreznénk a legelés nyugalmát, a természet simogatását, a csendet, a teremtés hangjait. A békét, az életet, a kiteljesedést.
És jaj annak a farkasnak aki oda merészelne tévedni, netán egy báránykára szemet merne vetni, mert szőnyeget nyúz annak a bőréből a jó pásztor.
Azt mondják az iskola a legfontosabb dolog egy gyermek életében. És ezt igaznak is tartom. Mert az iskola hivatott arra, hogy a gyermek elfelejtsen mindent amit magával hozott, és mire felnő egy lelkileg torzszülötté alakítsa, függővé tenni az állami gépezettől, a civilizációs eszközöktől, bűntől, betegségtől. Az iskola kizárólag a felzárkózásra hajlamos egyedeket képezi ki, támogatja, nem számol a másra hivatottsággal, fölényeskedő viselkedésével pedig belegázol a valódi életre képesek lelki világába.
Ez a jó pásztor példa jó példa, de néha úgy tűnik, az Isten egyszerűségében is a jó fajtákat ostorozza, hogy ilyen mesebeli álmokat gerjeszt az emberek szívébe, miszerint lenne jó pásztor ezen a Földön.