Andorra elötti elötti blue

Egyrészt támogatják,

ki papíron hazudni tud,

másrészt a dolgozót megbüntetik,

ha magát s családját eltartja.

Illegális az a munka,

bűn az a dolog, mely

nem hagy kipurcanni,

viszont adót nem termel.

Nagyban kell csalni, lopni,

nagyokat kell hazudni,

azt mondja a pap es:

merj nagyot álmodni.

(mert a kicsit az isten es megveri)

elmentek a tankok, jöttek a bankok,

mondja vitéz hazafi,

most mennek a bankok,

s újra jönnek a tankok.

Elviszik a tankok az éjemet,

a bankok a napomat,

a papok a lelkemet,

az állam a többit.

Csodálom Zsülient,

hatvan kiló plusszal

viszi keresztjét magával,

mégis fiatal nőkről álmodik.

Józsi megfogta istent,

lábát megragadva vonszoltatja magát,

felveszik a kábelgyárba,

kék és piros drótot válogat.

Sanyi barátom is hívott,

Katarba megy bontani,

heti ezrest megadják (euróban)

decemberben ajtó ablakra előleget ad.

Csabi is hívott, jönne

velem Andorrába, csempét,

s miegymást letenne,

a sört még mindig szereti.

Ferkó aszonta ne búsuljak

majd a tízmilkót megadom neki,

tudja, hogy nem ennyiben lóg

az én nyugalmam.

Vilivel is beszélgettem,

fárasztott és lopta az időmet,

de a végén aszonta, hogy

újra megszerette az asztalosságot.

Hunor fiamtól kérdeztem,

nem e búsul, hogy kimarad egy hónapot

az iskolából, Hunor fiam aszonta,

egy cseppet sem búsul.

Mert ki nem hagyna egy hónap

expedíciót, egy faház építést,

akkor is ha megannyi unalommal,

káromkodással lesz telefűszerezve.

Féleurópát bejárva, reméli csak talál

valami jó, magának való legót,

de ha nem legót, egyebet,

aszonta bízzam rá.

Mert aszontam én is így belegondolva,

Sosem lehet tudni, mire lesz jó még neki,

hogy látta apját házat építeni,

nem inni s felesleges kilókkal

fiatal nőkre álmodozni.

Sajnálom, hogy csalódik bennem

mindenki: társadalom, állam s egyházak,

de ha igaz a mondás hogy aki nem itt,

az odaát megfizet, ott majd elszámolunk.

András már szólt, igaz hithű román,

de magyar útlevele már van,

hogy akkor az ezrest ahogy jövök

adjam neki, mert kell a kamat.

Adom én nem kell félni,

ahogy Ferkó mondta: „én mondom,

ha az oroszokat nem fogják vissza,

három hónapon belül világháború lesz.”

Ettől kell félni, nem a kamattól,

mert ennek a Ferkónak

még másban is igaza volt.

Mára ennyi.

Nyomás gerendát ragasztani.

Majd a holtak

Szerte szét itt a neten olvasom, persze ezek a hithű iszlám meg kongói törzs rajongók, ilyen nyeregnélküli lovon idétlenkedők fejéből kipattant okosságaikat, miszerint: "elmentek a tankok, jöttek a bankok" utalva enyhe nosztalgiával az orosz megszállásra és gyűlölettel nézve a nyugatra.
Na most újra itt vannak a tankok, a ház ég, a banya fésülködik, most már tovább írhatja a versét a fenti illető, hogy: "visszajönnek a tankok, elmennek a bankok".
Hogy melyik jobb?
Majd a holtak megmondják...

Akik maradtak

Érdekes filmsorozatot nézek, néhány gondolatot ébresztett bennem, gondoltam leírom, mielőtt befejezik, illetve elsütik a lényeget. Mert a jó témájú filmekkel ezek úgy vannak, hogy tálcára teszik a lényeget, hadd válogasson magának belőle mindenki mint egy svéd asztalról, aztán a végén bejelentik, hogy a dolog nem az aminek látszik.

A feleségem mindig kérdi, miért van ez, hogy a jó filmeket hülyén fejezik be? Azért, mondom én mindig, mint aki a fejében már sok filmet lerendezett, mert az emberiség nem tudja megemészteni a valóságot, az igazságot. Egy hülye befejezés nyitva hagyja a kérdést a kérdezőnek, akinek meg mindenre megvan a válasza, annak hülyén kell befejezni a filmet, mert annak mindegy mit hogyan tálalsz.

Én meg mint az örökös kérdező, megelégszem a lényeggel. Nem kell nekem örökösen mindent tükörfényesre lakkozni, látom én a bútort lakk nélkül is.

Történik egy fajta elragadtatás, de egy érdekes elragadtatás történik, mert jók is rosszak is ragadtatnak el. Ez a film dilemmája így első nekiugrásnak. De megjelenik egy szekta, fehérbe öltözött emberekkel, egyfolytában szivaroznak, és némán tüntetnek jelenlétükkel mindenhol. Néhány érthetetlen, agresszív jelenet közben kiderül, hogy ez a szekta tulajdonképpen azzal foglalkozik, hogy az elragadtatott személyek után kutatnak és plakátokon közzé teszik, hogy miféle s kiféle volt. Teszik ezt azon a címen, hogy emlékeztessék az embereket az elragadtatásra, mert amint telik az idő, az emberek beletörődnek a szeretteik elvesztésébe, lassan mindenki új életet kezd, már aki nem dilizik be.

Csak mellékesen megjegyzem, a filmnek sok rejtői jelenete van, egy szarvas futkározik értelmetlenül, egy pasas agresszív kutyákat lődöz le, egy csaj rendszeresen löveti magát, persze golyóálló mellényel, de bízom benne, hogy mint a Rejtő regényeiben, a végén mindennek értelme lesz. Ha nem lesz mindennek értelme, akkor egyszerűen arról van szó, hogy a világ bedilizett. Ez is egy értelem.

Nekem a filmből az jut eszembe, hogy valóban az ember felejt. Beletörődik. Ha élni akar testileg, felveszi a ritmust. Ha levágják egy fa ágát, új ágat hajt. Mert él. Vegetál. Felveszi a ritmust amit a Nap, a Föld diktál, amit az ökoszisztéma diktál.

Belezsibbad az ember a múltba. Nem látja a jövőt. Elfelejti a reményeket, hogy a vegetáció fölött van más is, nemcsak a vegetáció.

Érdekes, mert a szekta nem ezt a reményteljes jövőt akarja emlékeztetni az emberekben, hanem a veszteségeket. Hogy az ember el ne felejtse a veszteségeket.

Bármi legyen a vége a filmnek, végig nézem, mert szeretem a filmeket.

A magam drámaiságában itt, vagy helyesebben a dramatizációs filmemben, elgondoltam, hogy az én emlékeztető szektám, aki nem engedi nekem elfelejteni a múltbeli veszteségeimet, azok az adósságok.

Ezek az adósságok jelen vannak életemben mindenféle formában: levél, telefon, emil, testileg és fölöttem lelkileg, ahogyan látom a kaszást lengetni a kaszáját.

Ha el nem leszek ragadtatva, az adósságaim és köztem a választó az csak a halál. Erre emlékeztetnek engem ezek az adósságok.

A film címe, „akik maradtak” sokat elmond. Mert akik maradtak, azok bekapták. Akik el lettek ragadtatva, azok már túl vannak ezen a bekapáson, de akik maradtak, a film szerint nagyon bekapták.

Ha nagyon elemezni akarom, hogy nekem mit akar mondani ez a film, akkor arra tippelek, hogy az élet egy szívás.

De mégis ott van a kisangyal bennem a nagyördögben, hogy az élet mégsem szívás.

A vízszintesre ráhúzom a függőlegest, már megváltoztathatom az összegnek az előjelét.

De hogy ezeket a hitelezőket nem ragadtatja el senki?!?!

Vívmányok

Hogy is szokták mondani? Krízisben áll neki az ember fejleszteni. Most nekem éppen gerendapréseket kitalálni és elkészíteni volt kedvem. De vettem egy nagy pozitív levegőt és azt mondtam, meg tudod csinálni, képes vagy rá. Vagyis nincs más választásod, mint kitalálni és valahogy megcsinálni. Az egy dolog, hogy az ember papíron leidétlenkedi a tervrajzot, eljátszadozik a számokkal, de vajon a végén lesz e miből megcsinálni, és az áldozat meghozza e gyümölcsét? Nem e fog szétrepedni minden az első gerendánál? A faanyagom megvolt, minden gondosan eltett és őrzött kemény fámat összeragasztottam, míg ki tudtam alakítani a vastag lábakat s kötőket, a csavarokra meg egy fél vagyont költöttem, és kerek egy hetet dolgoztam rajtuk, egy olyan idő koncepcióban, ahol minden perc számít. Talán megér egy külön bejegyzést ez a téma.

Íme az első ragasztott gerenda. Hét és fél méteres. A prés rendszer bevált.

Elkezdtük a villanyszerelést.

Józsi fúr.

5 plusz 1. Hunornak csináltam ezt a hangfalat a Dvd lejátszóhoz. A nagy hangszórók nem azok amik látszanak. A legalsón nem a szubbasszus van, hanem a front hangzások, a dübörgéseket lecsapolom az egyik kis hangszoróba, így nem kap frászt az ember a "Szellemlovas" démoni lánccsörgetésektől, és a párbeszédet érthetőbbé teszi a legalsó hangszóró. Kibeleztem két kínai Philips hangládát, azokból alakítottam a jobb és bal csatornákat, zenehallgatás esetében meglegyen a hifi. A háttér cincogásokat pedig ugyancsak két olyan kis hangszóró adja. Így egy helyről jön az a szerteszét eső, hangzás, a néha frászba kergető dübörgést lecsapoltam, szóval csináltam egy kis külső hangkeverést.

Költői sóhaj

Az igazság ideje: zsihádok

Hogy el vannak itt ezek a híres tévések ezekkel az elzárt hírességekkel, egyrészt zsubilálnak, hogy tíz év törvénykezés, halasztás után végre tömlecbe zárnak egy két ilyet, megható, könnyeket facsaró beszédeket osztanak mint ama nagy kommunista diktatúra elnyomás, miegymás, hogy akkor most végre igazság tétetett.

Az igazi meghurcoltak, azoknak már kámpec. Azok már nem élnek. Azokkal nincs már bajuk ezeknek a szájtáti híres tévéseknek. Nem tudják ésszel felfogni ezek a híres tévések, hogy mit jelentett a kommunizmusban élni, látom zavarban vannak afelől, hogy ki is volt az elnyomó és ki volt az elnyomott.

Mert hiába tesznek nekem tálcára egy két fejet, én nem fejeket kértem tálcán. Az iszlám az, aki fejeket szokott tálcára tenni. Az új kor embere, ideálja, ki képzelt, beteg istenek nevében nem szed idegcsillapító gyógyszereket. Zárt osztályon kéne kezelni az ilyeneket, de így sem látok benne sok esélyt.

Én egy jobb jövőt kértem, nem zsihádot. Azt a jövőt, amit szorgalmas munkával szépen össze lehetett volna hozni. Békében, harmóniában.

Amilyen hülyék ezek a híres tévések, olyan hülye vagyok én is, hogy ilyen dolgokat mertem remélni, álmodni, mint: békében, harmóniában, hasznos munkában meglenni, ellenni.

Ezekről már senki nem beszél. Már kampánydumának sem használják. Hanem azzal jön mindegyik, hogy mennyi fej fog hullani, ha ő jön ki.

Ennek a „terminátor”-nak az volt a szavajárása, hogy : „visszajövök”.

Az én szavajárásom is lehet lassan egy klasszikus, mert már lassan semmire sem tudok más érvet felhozni, mint: „basszátok meg”.

A mekdonáldz padján ülve

A mekdonáldz padján ülve,

nézem a sült krumplin nőtt nemzedéket,

hamis hamburgert majszolókat,

csöppnyi cipót csipegetőket.

A mekdonáldz padján ülve,

látom nincs is annyi kövér, több a sovány,

csak én vagyok és még egy kövér,

pedig ha összesen tíz csízburgert ettem.

A mekdonáldz padján ülve,

látom a verebek, galambok, kutyák,

kik liberális ételt fogyasztva,

semmivel sem kövérebbek, mint mások.

Te dinyiló macska,

ha cinegét fogtál, edd meg,

ne játszódj vele,

mert kitekerem a nyakad.

(jó, ez csak ilyen költői sóhaj)

Mégsem mozog a föld

Rámnéz az ember, azt mondja: te egy rém rendes srác vagy.

Magában pedig azt mondja: de nem szeretem, amit gondolsz.

Feleségem azt mondja: hiába hallgatsz, a képeden van minden.

Ma nem esik jól a kávé. Beleszagoltam mindenbe, hogy mi a baj. A kávénak nincs szaga. Hová lett az aroma? Eszembe jutott, hogy az idén a liliomoknak nem volt semmiféle illatuk. Vajon miért? A rózsába is nagyon bele kellett fúrjam az orrom, hogy valamiféle rózsa illatot odaképzeljek.

Mi történt? Mi történik?

Sanyi megint elment Angliába. Itt hagyott az andorrai házzal. Éppen a ragasztott gerendáknak fogtunk neki. Fáj a derekam, nem tudok emelni. Józsival itt fogunk tökéletlenkedni.

Hogy majd a ragasztott gerendákat hogy fogjuk legyalulni? Ez volt ama nagy dilemma bennem. Pláne ha Sanyi sincs.

Elgondoltam, na Mohamed is elment, nem jön a hegyhez, de a hegy sem moccan. Mégsem mozog a föld. Valaki másnak kell moccanni. Vagy valamit kitalálni. Mert ezek a Mohamedes és hegymozgásos földmozgások is csak ilyen költői legendák. A gerenda magától nem gyalulódik le.

Miközben fúrtam a legújabb deszkát gerendává préselő inovációm fa alkatrészeit, ezen a Mohamedes témán vergődtem elmémben. Hogy miképpen lehetne a gyalut a gerendához vinni, ha már a gerendát nem lehet a gyaluhoz vinni és mint egy deckát csak úgy simán legyalulni?

És lőn nagy világosság és remény, mert eszembe jutott az én kis kézi gyalugépem, mely öt éve egy dobozban szétszedve reménykedik erre a napra, ami bekövetkezett. Mert ez a Csabi olyan ember, hogy egy gépet addig nyuvaszt, amíg leég. Vagy besül. Vagy eltörik. Amíg leáll.

Hiába mondta az ember neki, hogy ne gyilkolja a gépeket, amíg teljesen tönkre mennek. Mindig azt mondta, hogy ez nem az ő problémája.

S akkor mint aki féltőn szerette a drága kis gyalugépét, egy dobozba tettem nyugodni a leblokkolt gyalugép tetemét. Több újraélesztés után sem tudtam életre kelteni, a Bosch szerviz nem vállalt javítást, csak ha garanciában van, más cég sem, hiába tudtak volna segíteni, azt mondták, az egyenesség nekik presztízs kérdés: a konkurrens cég dolgait nem javítják. Úgyhogy tiszta presztízsből a kis gyalugép reménytelenül várta a nagy feltámadás napját.

Abbahagytam hirtelen a fúrást-faragást és elővettem a kis gyalugép szétszedett alkatrészeit és ilyen csodaszerekkel elkezdtem spriccelni, hogy hátha mégsem sült bele annyira az a csapágy és csak makacs piszok nem engedi forogni a motor tengelyét.

Reményem bevált. Három órát dikicseltem, amíg megengedett. Váltogattam a karburátor tisztító sprayt a begyújtóval, aztán ilyen szilikonos olajjal is bespréjoltam neki, addig addig, amíg megengedett és fellazult a csapágy.

Egy másik baja is volt, a csapágy mögött volt közvetlenül a hűtő turbina és szerintem az olvadt el a gyiloktól, beszorította a csapágyat a tartójába. A sok dikicstől az is megengedett.

Most szépen megy a kis gyalugép.

Nem kellett se Mohamed, se a Föld, csak egy kis türelem.

Kétségbeesés, kétségbeesés türelmet terem.

Eljött az idő

Eljött az idő és az most van, hogy fáj a derekam néhány foszni emelgetésétől. Na de ez már nem az az ejnyebejnye fájás, hogy majd elmúlik. Ez már az a fájás, ami egy hetes sántítás, gyógyszer, kenőcs, jajgatás és nem emelés után nem kéne emeljek semmit. Ez már az a fájás, hogy hiába ülök, hiába állok, hiába fekszem, a derekam fáj. Borzasztóan.

És éppen egy faházat készülök összeszerelni.

Ehhez a redbull már nem elég. Ez már nem redbull kérdés.

Erre mondaná ez a Sanyi, hogy Tata: bekaptad. Na be.

Azt mondtam, ha ezentúl irodamunkára leszek csak jó, akkor nagyon bekaptam, mert a műhelyemben nincs irodás állás.

Habár ez a román asztalos mind győzköd, hogy neki csak mondjam meg mit csináljon, és fizet engem. Igen, mondom, az ajánlat jól hangzik, de miután tönkremegy és elmegy, kinek fogom mondani, hogy mit csináljon?

Igaz ez a diszkució hónapokkal ezelőtt volt köztünk, amikor még azt mondta, hogy egy vállalkozás alapja nem az adózás és a bürokrácia kérdése, hanem pozitív hozzáállás kérdése. Bármit mondtam neki, mindenre azt mondta, hogy hozzáállás kérdése. Hogy negatívan állok hozzá.

Akkoriban mondtam neki, hogy szerinte az negatív hozzáállás, hogy belemásztam egy közel százezer eurós tartózásba, csakhogy műhelyem, és gépem legyen? Nem négyhajtású lóherét vettem, nem plazmatévéket, nem a központban jó kilátású lakást, hanem egy kibaszott csirkefarm lepukkant csarnokát, mert hittem a munka hasznában, szépségében. Szerintem ez pozitív hozzáállás a javából.

A negatív véleményem a dolgokról pedig nem az én lelkesedésemtől vagy nem lelkesedésemtől függ, hanem az adózás és a bürokrácia kérdésétől függ.

De miért gondolom én ezt, kérdezte azzal a szokásos balfasz tekintettel, amivel ezek a pozitívisták szokták feltenni a pozitív hozzáállásos marketing dumájukat.

Mondom neki, előbb utóbb eljutsz oda, mint én, mondom neki bizalmasan. Hogy rájössz, amikor belépsz a megrendelő házába, onnan ő vezeti a vállalkozásodat, nem te. Ő mondja meg mi, mennyi és mikor, nem te. Ő mondja meg, mi a jó és mi a szép, nem te. Mert nála van a pénz. És belemész a játékba, mert nála van a pénz. A pénz nem probléma nála. Neked probléma. Amíg olcsón dolgozol, lesz előleg azon a fatális délutánon, amikor éppen elmész hozzá, hogy lemérd, lerajzold azt amit megálmodott és amit szerinte te rém olcsón fel tudsz neki szállítani a kilencedik emeletre. Mert te rendes vagy. És várja három munkás az előleget, hogy kifizesd a bérüket, vagy éppen megveszed az anyagot egy másik, rég lejárt határidejű munkára, és ha éppen kapsz egy kis árengedményt az anyagra, viszel valami aprót haza is. Persze ez azt jelenti, hogy az anyag szarabb minőségű. De megfordítod, befordítod, lekened, nem látszik annyira.

Nem hitt nekem ez a román asztalos, azt mondta, hogy majd meglátom, ő okosabb lesz. Szivarral a szájában a műhely közepén kiterpesztett állásban és prédikátori body leanguage styleban, a fejével kissé felfelé mondja, határozottan: nem fráté, én megkérem az árát fráté...nem érdekel.

Telt, múlt az idő, a napokban mind körülöttem sündörög, hogy igazam volt. Ahogy egy kicsit megemelte az árát valaminek, lemondták a munkát. Most meg könyörög az előlegért, mert nincs anyagra, fizukra s benzinre sincs. Öt munkája van elmaradva. Nem lát kiutat.

Mondtam neki, addig nem is lesz nekünk nyugalmunk, amíg nem lesz meg a saját üzletünk, a város központjában, hogy azt áruljunk, amit tudunk és szeretünk csinálni, hogy amikor a kliens bejön hozzánk, leveszi a kalapot és templomi csendben és alázatban lépked a bútorok közt.

De ez nem fog megtörténni. Mert ehhez legalább százezer euró kéne startból, amit sosem fogsz viszont látni. Aztán egy csomó engedély hada, amit aztán egy csomó ellenőrzés fog kísérni, megannyi büntetéssel. Mert hatalmas a bürokrácia és gyilkos az adórendszer.

Mondja ez a román asztalos, hogy akkor sosem lesz nyugalmunk.

Sosem, biztattam én is. Így halunk meg. Balfaszul.

Hogy témát váltsunk, mondja nekem, hogy de azért mégis elkezdett valami működni ebben az országban. A zsusztícia például. Mert lezárták tíz évre ezt a média mogult. A kommunista besúgót. Csak elkezd ez az ország működni meglátod, mondja ilyen preacher módra ez a srác. Lesz azért itt demokrácia. Eljött az ideje.

Mondom neki, te akkor fog működni ez a zsusztícia, amikor visszakapjuk nagyapámék vagyonát, amit a kommunisták koboztak el, amikor kárpótolni fogják apánk politikai fogolyként leült börtönéveit és amikor bocsánatot kér tőlem az államelnök a parlament utolsó tagjával egyetemben, hogy minket magyar ajkúakat megkülönböztettek és megaláztak mindenben, akkor mondom én, hogy eljöhet még az az idő, amiről azt hiszi, hogy eljött az ideje.

De ez sem lesz meg.

Aminek biztos eljött az ideje, az a derék fájás.

Annak biztos itt az ideje.

Emlékek a tekercselő műhelyből

Én itt magányos, csendes alázatosságomban olvasgatok másokat, kik minden bizonnyal okosabbak, bölcsebbek nálam, de mégsem értek semmit abból amit mondani akarnak.

Mert mióta erdélyi magyarságunk köreiben ez a magyar útlevélféle mindenféle lázas katarzisokat idézett elő, hogy most már mindenre van esély és minden bizonnyal ezentúl minden más lesz.

Ezek az okos, hadd ne csépeljem a dolgot, hogy fizetett médiások, mert ki tudja mi az a fizetség, amit írásukért kapnak, de akik minden bizonnyal jól és szépen tudnak fogalmazni, úgy szólítanak meg mindenkit, mint a dalai Láma, hogy tulajdonképpen senkit és sehogy, nos ezek az írók, gondolkodók, vagy előbb gondolkodók aztán írók, olyanokat írnak, hogy még ködösebbé válik bennem minden.

Na de mint mondom, itt a csendes mindenféleséges penitenciámban volt időm megrágni nemcsak ezt az ukrajnai repülős „szerencsétlenséget” ahogyan immár nagyon óvatosan fogalmaznak az olcsó gázbarát tollnokai, hogy egy szerencsétlen pillanatban egy félreértett gesztusból csak úgy leparittyáztak egy civil gépet, de mi a lófaszt keresett ő éppen ott azon az égen, hanem ezt a Mária jelenéses dologgal konkuráló tusványos dolgot is volt időm megemészteni, de mint mondom, egyre inkább a ködbe veszek.

A Mária jelenéses dolognál ott nincs mit hozzáfűznöm, mert az népek hitkérdése, vallása, mint ahogy a többség ortodoxiájához sincs mit fűznöm, mert van akinek a csodavárás, van akinek a varázslás adja az erőt a mindennapos túlélés miértjéhez, meg van akinek a kert művelés illúziója adja az erőt a mindennapos túlélés miértjéhez.

Viszont a Tusványos dologban találtam egy szegmenst, ami felkeltette érdeklődésemet. Mellesleg az is, hogy egy gyermek eltűnt, lám ezért sem küldeném szívesen ilyen társaságba az én gyermekemet, mert ahol nagy a tömeg és lázas ez a tömeg, ki ettől, ki attól (lám tudok én is semmit mondóan, semlegesen fogalmazni), ott nem figyelnek a gyermekekre, ugyanúgy ihat, drogozhat kedvére, mint ős magyarjaink, kikben sok gondot nem okozott a liberális világnézet veszélye, hisz voltak annyira bunkó vadak és önkényesek, hogy amely nő nem fogadott szót, megverték, megerőszakolták, mert egy sámán támogatottságú vezérnek nem lehetett csak egy dolga: hogy igaza legyen. A részeg, sebhelyes és szófogadó zsoldos killerek meg biztos nem álltak le vitatkozni a liberális vagy iliberális dolgokról, mert nem volt honnan tudják mit jelent szabadságban vagy rabságban élni.

Így lehet kézen között elveszejteni egy gyermeket, de attól félek ez még csak a kezdet. Sok gyermek fog még elveszni, de szerintem máris több gyermek elvesztéséről lehet számolni, ha a veszteséget nemcsak fizikális téren könyveljük.

Nem is annyira erre a liberális kontra iliberális dologra lettem figyelmes, mert manapság az ember már nem tudja, hogy jobbról e vagy balról jön a liberális, és az is kérdéses, hogy ugyanaz e a balos vagy jobbos liberalizmusa, én azt látom, hogy a sóder, a félrebeszélés, a hazugság tök liberálisan, a vadnyugat teljes erejével és vadságával kerül terítékre a szép abroszokkal terített asztalokon, ezért engem inkább az a rész fogott meg, hogy „munka alapú társadalom”.

Azért mondom ezt, mert az én életem egy teljesen fanatikus munka alapú életforma, és mint direkt beavatott a munka alapú életformába, ez a dolog borzasztóan érdekel.

Jó, az egy más kérdés, hogy egyáltalán mit is érdekel engem a magyarországi rezsim Erdélyben való kifilózása, mert elvégre egy „a la long” itt egyedül bicegek itt a sajátos, se ide se oda dolgaimban, nem is fogom én itt bírálni a magyarországi magyarok döntési dolgaikat, csak úgy mint érdekesség az érdekességek rovatában felfigyeltem erre a munka alapú társadalom megnevezésre.

Mert van benne valami.

Emlékszem, a Ceausescu idején, a munkának hatalmas alapja volt a társadalomban. Onnan is tudom, hogy amikor a Crisan utcából este tizenegy után gyalog hazamentem és netán leállított a rendőr, hogy éjnek idején mi járatban vagyok a világítatlan utcákon, nem a személyi azonosítómat kérték, hanem a munka igazolványomat. És szerencsémre, mindig hiteles volt hazugságom, hogy éppen a délutáni műszakból jöttem ki és elkéstem az utolsó buszt. Mert a gyár és lakásunk útvonalán voltam.

Az is egy munkás emlékem, hogy immár több éves szakképzetlenségemben a párt úgy döntött, hogy nem lehetek öreg fejjel örökké szakképzetlen, ezért feliratkoztattak egy szakképző kurzusra, de közben legyek szíves elmenni a kommunista párt gyűléseire. A tekercselő műhelybe.

Elmentem. Megmondom őszintén, mindenki bátorítására elmentem a tekercselő műhelybe a pártgyűlésre, mert szerettem a tekercselő műhelyben ülni, szagolni a motor szagokat és nézni amint nagy motrokat tekercselnek. De ott megláttam egy alacsony mokányt, egy faszkalap besúgót, akinek a taknya egyfolytában lógott ki az orrából, amíg fel nem szívta és ki nem flegmázta valahova a földre, ahol aztán volt benne annyi tapintat, hogy cipőjével elkente, odajött hozzám ez az alacsony taknyos mokány, kezével a fejemre csapott, már amennyire jéggé fagyott kezével meg tudott legyinteni, hogy ugyebár csak ide kerültem, ha képesítést akarok.

Nem mondtam semmit, otthagytam a többi kolégát, kiket ez nem zavart a tekercselő műhelyben és tovább álltam. Azt hiszem, hogy ez a gesztusom volt maga a liberalizmus. Akik ott maradtak a tekercselő műhelyben, ők az iliberalisták.

A 89-es forradalom szakképzetlenül talált engem, mert a munka alapú társadalom nem tartott magához méltónak.

És ha most arra gondolok, hogy a magam szabadságát a liberális nézetű munka alapú életformámmal vívtam ki, ahol méltó a munkás a maga bérére, most csak így elviekben, örvendek, hogy a magyarországi iliberális munkamorált nem kényszerítik rám, nem kell elfogadnom.

Nem témába vágó, de ki tudja mikor kapok még lelkierőt írni, addigra lesz más ezer érdekes téma, mert a világ dolgai felgyorsultak, érdemes azon is elgondolkodni, hogy az ukrajnai mezőgazdaság haldoklik, mert az orosz nem veszi át a szajrét, az erdélyi tehenészektől a Napolact nem veszi át a 0,7 lejes tejet a gazdáktól, noha a polcokon egy liter felhígított tej négy lej fölött van, napi 250000 liter tej mehet a picsába és vele a gazdák is, és most látom itt Déván akkora Dedeman üzletet nyitnak mint kétszer a Tadzs Mahal, a hatalmas Romstal és Praktiker közé, ahova az ember madárcsicsergést ment hallgatni, mert ezekben az üzletekben mint a temetőkben, olyan a csend, látogató is már csak alig van bennük. Mintha azt mondaná valaki: a helyi termelésnek az írmagját is ki akarjuk irtani.

Mert erről beszéltem mindig, hogy nincsenek gazdasági vízióink. De jöttetek ti, olvasóim zöme és kritizáltatok, hogy nincs bennem elég nemzeti érzület, hogy janicsár vagyok meg faszom liberálissa, hogy mit tudok én a katarzisról, isteni meg magyar katarzisról, meg ilyen baromságokkal traktáltátok az agyamat (jó, most tisztelet a kivételnek), (de ezt keserűen mondom ama kevesek védelmére), és most mikor látom ezt a nagy magyarságos fasznépet feszegetni az iliberális munka alapú társadalmat, zizzenés nélkül, mint abban a tekercselő műhelyben, jön, hogy nyomjak egy elnyomatlan taknyos flegmát valahova.

A lényeget talán egy szóban vázoltam fel ennek a Sanyi barátomnak és az itt lézengő Józsiknak az élő szent követének, a nagy Józsinak, hogy: „tudod azért mi is faszok vagyunk, mert a gazda nem tudja 0,7 lejért eladni a tejét, de mi sem adunk neki négy lejt a házi tejért. Ez a baj, hogy mi is faszok vagyunk. És ez a baj.”

EGYség

Egy bolond százat csinál,
egy okosra száz buta kerül.
Ilyen a demokrácia.

Éjféli kávéba fulladt sűrű realizmus

netről...

Társaságban sarokba húzódva ültem egy kanapén. Odajött hozzám a múzsa, ölembe ült, megcsókolta a homlokomat és azt mondta: mindjárt visszajövök és verseket fogsz nekem felolvasni.

Megsimogattam az ölemben ülő karcsú derekát, és szelíden azt feleltem: tudod hogy olvasok én verset? Mintha fát vágnék.

Erre szájon csókolt a karcsú derekú csodálatosan szép múzsa és azt felelte: nekem az úgyis dalnak fog hangzani.

Felkelt ölemből a múzsa és elment a távoli társasághoz, hogy majd mindjárt visszajön és majd verseket fogok neki felolvasni.

Éjfél után víztócsában ébredtem és azt mondtam: erre mondhatta Woody Allen: sűrű realizmus. Nosza csináltam egy éjféli kávét, ki tudja, még visszajöhet az a csodálatosan szép derekú csodálatosan szép múzsa és homlokon, szájon csókol megint, favágó stílusban felolvasott versek reményében.