Mi
a lófaszt esznek ezek a francia Riviérán, nem tudom? Van egy köpés
tengerpart, jó, valóban nincs alga a parton, olyannak tűnik nekem,
mint a műalma: agyon permetezve, íztelen. A kávézók zöme
műanyag, ordináré székekkel, kopottak, egy egy véce olyan, hogy
otthon rögtön bezárnák a szanitécek a kávézót. Egy csomó vén
fasz és banya kocog a parti betonúton, szklepcománok mind, mint a
dinoszaurusz csontvázak, nem értem hova akarnak ezek még fogyni,
de ügyelnek, hogy a százezres kocsijukat közel parkolják, hogy
majd az ötszáz méterre fekvő bérelt lakásukba két órás
csúcsforgalom árán jussanak el.
Az
afgán nigger, hotel receptiósként vágta piszkos kezével a
demipanziós reggelire való kiflit, hallva román suttogásunkat
megtagadta a szobakiadást, noha előre le volt foglalva. Semmilyen
mentsége nem volt. Meg is mondta, azt csinál amit akar. Hogy ha nem
tetszik, hívhatná akár a Marseille cigánytelepen élő afgánjait
és feje tetejére állíthatnák a francia Riviérát. Hogy
fogyasztóvédelem? Az mi? Ilyen nincs. Rendőrség? Hogy rögtön
hív tíz tanút, hogy mi agresszőrök vagyunk.
Kocsiban
aludtunk, bokorban pisiltünk a francia Riviérán. Hajnalban arra
járt egy szemetes autó, mutatom ennek a Kukunak, nézd, tele van
afgán niggerrel. Nem beszélt félre ez a másik afgán nigger.
Megérdemli
ez a francia Riviéra, hogy Románia minden cigánnya idejöjjön.
Pisiljen le minden bokrot s szarjon le minden afgán nigger küszöböt.
Persze
ott a francia Riviérán, kis fantáziával el lehet képzelni, hogy
káromkodásos szókincsem sokkal gazdagabb volt, valami ezervalahány
leautózott kilométer után, fáradtan, büdösen.
Mondjuk
az osztrákok sem valami vendégfogadó népség, kezdem megérteni,
hogy miért válnak gorombákká az odavándorló románok. Te,
mondta ez a Zsülien, amikor jön hozzánk egy ilyen geci osztrák,
kinyaljuk a seggét, kivesszük a hűtőből a legjobb falatokat,
ezek meg a parkolót is sajnálják tőlünk. Hisztérikázott egy
banya, de nem jöttünk rá mitől. Az üzletet bezárták az orrunk
előtt, a vérbeli osztráknak nem szólt a záróra előtti negyed
óra.
Az
afgán nigger mellé basszátok meg az osztrák tisztaság mániás
skizofréneket is. A sorrendet rátok bízom.
Valamikor
éjfélkor megérkeztünk Andorra la Vellába, a polgármester, ki
egyben Andorra miniszterelnök helyettese kezet fogott velem is.
Megtehette volna, hogy ne fogjon. De az úti kalandok után ez jól
esett. Csak ez a Zsülien overreakciózta a dolgot, hogy noha
magasrangú vendégfogadó apartmantban szállásolnak el reggelig, ő
felel azért, hogy nem törünk szét semmit. Mert a polgármester,
ki egyben a miniszterelnök helyettes is, nem értette miről beszél
ez a Zsülien. Mert valószínű ez a Zsülien a sok külföldi
utazás után felvette ezt az osztrák stílust, hogy mindenki egy
mocsok aki nem osztrák.
Ellenben
ez a Miguel ugyanaz aki volt. Egy fösvény fasz, aki köszönni is
fösvény.
Elnézem,
ahogy az emberek sietnek, autóikkal száguldanak. Sietnek vásárolni.
Ha nem sietnek vásárolni, akkor az az életük: a shopping. A munka
és a shopping között nincs semmi.
Nem
értik a skótok mit akarnak. Azt se mit akarnak a katalánok.
Szeklerekről nem is hallottak. Transzilvánia Drakula országa.
Magyar az a Puskás. De nem a Csabi, hanem a focista. Hogy ebben a
globalizált világban, mit akarnak ezek? Hogy azért a népeknek sem
ment el az eszük, lám ötvenegy százalék mégsem akar elszakadni
a globalizációtól.
Szoros
a játszma, mondanám, talán négy évet adok még a békés
megoldásnak. Előbb utóbb felborul a bili, dominó effektusban fog
összeomlani a nagy európai közösködés, mely nagyon nem a
közösségről szól, hanem némelyek kiváltságáról.
Még
egy hete sem jöttem el otthonról, vágyódom haza. Itt minden
kicsi. Üzletekben ugyanaz a bóvli, a mű. A mutyi. Legfeljebb több
a virág a tereken az ablakokon. De átlátok a festett banyákon:
itt sem hagynak örökségeket a gyermekekre. Baszik mindenki
mindenkire.
Miguel
fösvénységéből érthetetlenül kivetkőzve mondta, hogy mit is
lehet várni tőlünk, hogy nem fóliázunk le mindent, megázik a
fa, tönkre megy. Nemtörődöm parasztok vagyunk.
Felszívódott
az utazásban kifázott flegmám a torkomban, eszembe jutott valami
és elkezdtem röhögni. Nem köptem, hanem röhögtem. Zsülien
kérdezte botrányosan, hogy mi van ezen mit röhögni? Hogy eszembe
jutott ezeknek a zsidóknak a rökönyödésük, hogy mi várható
egy ácsmester fiától? Hát nem zseniális? Egy ácsmester fia
annyit nem tud, hogy le kell fóliázni a deckát?
Van
ez a szüzkurvaság része a szüzkurvákban, hogy noha megmentette a
világot, de nem tudja, hogy a deckát fóliázni kell.
De
nem az fájt ennek a Miguelnek, hogy a fával mi lesz, mert a fával
nem lesz semmi, megszárad. Az fájt ennek a Miguelnek, hogy az ő
javát nem tesszük védelem alá. Mert látom, ahogy szállódái
közt sétál egész nap, tiszta egy ideg, hogy a fa rothad. Én meg
röhögök ezen a buta népen, hogy drágábbnál drágább
festékeket vesznek, hogy ne rothadjon a fa, a száz éves faháznak
pedig kutya baja ott a hegytetőn, ahol méteres hó alatt van fél
évet, és a teteje is ilyen fa zsindely, ordenáréűl odaszegezve!
És le sincs festve semmivel!!
Így
vagyunk mi valahogy ez az egész emberiség: befóliázva,
bedunsztolva a saját félelmünkbe. Rothadunk bezárva,
elszigetelve, noha az életben az eső a szél az ami edz és nem
utolsó sorban éltet.
Így
az első andorrai napokról.