Nézek
egy képet és gondolkodom, hogy mi az ami nem stimmel. A
kettéosztott kép felső felén szegényesebb ruhában gyerekek az
utcán rohangálnak, labdáznak. Régi felvétel lehet, amikor még
nem volt tévé, rádió, talán áram sem mindenhol.
Onlájn szótár segítségével kibogarásztam. Fent: ez volt igazán a gyermekkor. Lent: ez az egyik legnagyobb emberi tévedés. |
Az
alsó képen három gyermek egy modern kanapén ülnek, mindegyik
kezében valamilyen kütyü: laptop, mobil telefon s ilyenek. Nem
néznek egymásra, csak bambulnak a kütyükbe.
Az
összeállítás célja felhívni az emberek figyelmét arra, hogy
bezzeg a mi időnkben és bezzeg ma. Egy fajta reklám, mely a
civilizáció romlására utal, a körömgomba elleni kenőcs és
fogíny szuvasodás elleni fogpaszta reklámok reklám szünetében.
Mert
mondom, nézem a képet és érzem, hogy valami nincs rendben.
Volt
alkalmam sok ilyen nosztalgiázó korombelivel beszélgetni, hogy
milyen szép idők voltak azok az idők, amikor naphosszat a kulccsal
a nyakunkban lófráltunk a blokkok körül. Hogy voltak családok
nyolc gyerekkel. Így áradozott egy valaki. Nyolcan voltak
testvérek, igaz kettő közben meghalt. Tüdőgyulladásban az
egyik, perforált vakbéllel a másik. Hordták egymás cipőjét.
Verés sűrűbben volt, mint vacsora. Mégis felnőttünk, áradozik
nosztalgikusan, majdnem nedves szemekkel a valaki, és sorolja, hogy
pontosan a zord életkörülmények hatására lett mindenikből nagy
ember. És sorolja nagyságukat. Pártfejes itt, pártfejes ott. De
minimum mérnök az atomkutató központban. Igaz az egyik nyámnyila
húguk semmire se vitte, de felvétették rajonfelelősnek a Bigbe.
Így
áradozva nosztalgikusan nekem eszembe jutott az én nyakamba kulcsos
verzióm, amikor a híres Vescan cigány a kártier legrettenetesebb
cigánnya másik hat taknyos rettenetes cigánnyal majdnem elvertek,
mert magyar voltam és nem való közéjük, és baj volt, hogy
egyáltalán létezek. Ezért nincsenek nekem ilyen elérzékenyülésig
szép emlékeim a nyakbakulcsos világból, amikor rongyosan
szaladgáltunk azon a régi képen és önfeledten rúgtuk a labdát,
mit sem törődve hogy van e valamink vagy se, hisz tele voltunk full
boldogsággal. Bennem ez a kép egyszerűen nincs.
Viszont
az a kép van bennem, hogy kerülő utakon jártam iskolába s szemem
sarkából néztem, ha valamelyik rézbőrű felfedezne valahol. S
örökké elkívánkoztam Amerikába ha már Kanadába nem tudok
eljutni. Erre viszont nosztalgikusan gondolok mindig. Pláne mikor
látom, hogy ezek a Vescanok felnőttek, politikusok lettek, s dicső
sápadt arcú magyarjaink, noha beszélnek magyarul, de lelkük
román, cigány s ezekhez hasonlók.
Nézem
a képet és próbálom megfejteni az üzenetet. Mert mindennek van
üzenete. Hogy bezzeg mi, ott a felső képen, rongyosan, tisztán,
lélekben, szellemben fedhetetlenek, ártatlanok, de mégis erősek,
egészségesek, bátrak s ilyenek. S bezzeg az alsó képen a mi
gyermekeink, elpuhulva, eltunyulva, lélekben szegények, szellemben
üresek, magukba zárva, na tessék: az új generáció. Mi lesz
belőlük? Ők fogják a jövőt jelenteni? Miféle jövőre
számíthatunk mi részükről?
Bezzeg
azok ott fent, kik közelebb állnak az élethez, az igazsághoz, a
mennyhez. Bezzeg itt ezek alant pihepuha kanapén ülnek és
robotizálnak, nem csinálnak semmit. Nincs bennül élet, sem
szeretet, csak magányos egoizmus, lefele néznek, mint a pokolba
néző elesett, elkárhozott ember.
Na
poftim (na tessék) kultúra.
Érzem
a gyűlöletet a képből. A kárörvendést. A megvetést. Hogy amíg
egyesek bezzeg, addig mások bezzeg. Hogy rohadna el ez az új
generáció. Ezt érzem.
A
kép összeállítója valószínű a két generáció közti
különbséget akarja érzékeltetni, azzal a nem rejtett váddal,
hogy azok a kütyükbe bambuló gyermekek hibásak lennének,
valamiben vétkeznek.
Egyetlen
egy kis részletkérdésre hívnám fel a figyelmét az ilyen
szűzkurva lelki fehérekre, hogy azok a pihepuha kanapén ülő
gyermekek szívesebben szaladgálnának, ha szüleikben volna egy kis
közösségi szellem, mondjuk ami túllép a templomok kapuin, s ha a
szülők történetesen nem azok a hajdani szaladgáló rongyos
kölykek, akik felnőttek és minimum az atomkutatásban nem lennének
mérnökök, feltalálók s ezekhez hasonlók, aki kitalálták a
kütyüket például.
Mert
hogy nem a gyermekek találták fel azokat a nyavalyás kütyüket,
arra mérget mernék venni.
De
biza ugyanezen félhullaságig elájuló fehér kurvák, amikor arról
van szó, hogy autót kéne vásárolni, természetesen harminc éves
részlettörlesztéstől sem riadnak vissza, csak klíma, gps és abs
és kutyapiculája legyen benne. Ebben az érában, ahol a mosás is
nagy dolog, amikor automata mosógép mossa a ruhát, nem kézzel
súrolják a nagy lepedőket, hogy bezzeg van olyan, amelyik szárít
is.
Ha
csak egy cseppet is érdekelne minket a gyermekek valódi jövője,
felállnánk és cselekednénk. Ha csak egy cseppet is érdekelne
minket a gazdasági életünk, nemzeti sorsunk, az igazság s ilyen
marhaságok, felállnánk s cselekednénk.
Azért
néha figyelnünk kéne a szűzkurvaságunkat felfedő részletekre,
hihetőbben kéne hazudjunk, olyat legalább, amit mi is elhiszünk,
hisz azoknak a kütyüknek az árát mi fizettük ki, a száznyolc
tévécsatornára mi fizettünk elő, internetre is mi utaljuk a
pénzt.
Elfelejtjük,
hogy amíg a gyermeknek nincs személyi igazolványa, nem tud
szerződni.
Na
így erről a furcsa képről.