A
sok kicsi sokra megy. A gazdasági krízis, mely alapjában egy lelki
krízis, felkavarja az emberiséget. Lázba hoz mint egy gripa
járvány, taknyot nyálat kiköpünk csúnyán köhögve.
Nem
azt mondom, hogy nincs gond, hisz erről papolok itt évek óta. Azt
mondom, hogy nagy gond van, de azt is látom, hogy a gondok bennünk
is vannak, nem tudjuk feldolgozni és átvészelni a nehéz időket.
Nem
azért írok ilyeneket, hogy bárkit is meggyőzzek bármiről, csak
elmúlt pár nap, hogy nem írtam, s inkább itt magamnak letisztázom
amit látok.
Elvesztettük
a talajt a lábunk alatt, úgy látjuk mint nemzet, mint nép, mint
országlakók, világpolgárok, hogy jöttek ezek a kurva
kapitalisták és kivették alólunk a talajt. Gazdasági cselekkel,
megszigorításokkal, trükkökkel, bankokon keresztül leigáztak
minket.
Ezt
a részt mi nagyon jól látjuk. Jól látja ezt mindenki. A
politikusok is nagyon jól látják. Kéz a kézben sétáltunk be a
csapdába, mi a nép álmodoztunk, a politikus álmainkat babusgatta,
édesgette.
Most,
hogy feje tetején van minden, elkezdtünk háborogni és hibásokat
keresünk.
Szomorúan
olvasgatom az erdélyi magyar mindenféle médiában, hogy a
magyarság is ott szakad, ahol éri. Egyre csúcsosodik az a nézet,
miszerint a székely autonómia oldaná meg az erdélyi magyarság
sorsát, és áruló az a magyar aki nem így látja, nem így érez.
Ez a bomlasztásra ítélt felszaladó szál elvezet egészen a
nagyhatalmak háborújáig, szépen végigfutva országunk és a
szomszédos országok uralkodó hangjain keresztül.
Azt
hallom, hogy ez a hang egyértelműen a gyűlölet hangja. Ezek
volnánk? Ez az a krisztusi kenyér visszadobás, amiről beszélünk
egész nap?
A
mi problémánk nézetemben nem az autonómiák kiharcolása. Már
azért sem, mert halvány lila fogalma sincs senkinek, mi lesz az
autonómiát kikiáltó nap után. A problémák, a gazdasági
krízisek, a lelki krízisek ugyanúgy tovább fognak élni bennünk.
Legfeljebb annyi lesz, hogy loboghatnak a zászlók, és az adókkal
más gazdálkodik. De nem oldódik meg a mi gazdasági életünk, nem
szabadulunk meg a lelki gondjainktól. Újabb hamis álmokat fogunk
dédelgetni, melyeket a politikusok fognak édesgetni.
Eddig
sem gátolt minket semmi abban, hogy felismerjük és használatba
hozzuk értékeinket. Hogy a világválság okozta értékinflációt
mi egy más, emberibb rendszerbe rázva saját értékeinket
megvédjük.
Sírunk,
hogy a famunkát nem fizetik meg, de a jó kolbászt sem fizetik meg.
Sírunk, hogy lever minket az olcsón behozott bóvli, műanyag, mű
kolbász.
De
ki akadályozott meg minket abban, hogy értékeinket más módon
értékesítsük egymás közt?
Hogy
csak egy földhözragadt példával jöjjek: ha egy silány üzleti
fa ajtó 350 lej, nekem 800 lejért éri meg a fa ajtót csinálni, a
műkolbász ha 20 lej kilója, a székely magyar házi kolbász 50
lejbe jönne ki nyereséggel, akkor cseréljünk értéket. A
kolbászos kap egy ajtót, én kapok 16 kiló kolbászt.
A
különbség nem is abban van, hogy mindketten jó minőségű
dolgokhoz jutottunk, hanem abban van, hogy egyáltalán valamihez
jutottunk. Mert sem én nem tudok 350 lejért faajtót csinálni, a
kolbászos sem tud 20 lejért házikolbászt kihozni, s akkor
mindketten gazdasági s lelki krízisbe feneklünk.
Ezt
sajnos semmiféle autonómia nem tudja helyettünk összehozni.
Mikor
arról van szó, hogy valamit előteremteni és kifizetni, a hatóság
apróra pontosan kiszámítja mennyi az adónk, a késedelmeinkkel,
kamatokkal együtt. Amikor arról van szó, hogy a mi élet
színvonalunkról beszéljünk, a hatóság azt mondja, hogy ennek
oka a meg nem élt nemzeti katarzisban keresendő.
Én
meg azt merem állítani, hogy a gazdasági összefogásban mérhető
le a megélt magyarságunk, nem népcsarnokos megtérésekben.
A
nagyhatalmak kezében mi ürügy vagyunk, hogy fellázítván minket
egymás ellen, könnyen háborúkba vigyenek minket. Nincs jó és
gonosz nagyhatalom. Mind gonosz, aki az erőszakban látja a
megoldást.
Megoldás
pedig mindig lenne. Ha az agyak el nem lennének borulva.
Manapság
pedig az agyak el vannak borulva. Háborúra készül minden nemzet.
Boldogság szagot áraszt ez a háborús hangulat. Magánkívül őrjöng a háború nyújtotta szabadság lehetősége. Csak éppen
azt hagyja ki ez a delír állapot, hogy a háborúk nem holmi
asztalveregetésekkel szoktak végbemenni.
Mondhatnám,
hogy a kocka el van vetve. Visszafordíthatatlan állapotok
uralkodnak fölöttünk.
Hacsak
világszerte nem hallatja meg egyik napról a másikra az új
generáció a hangját, hacsak ők nem teszik be valahogy a küszöbbe
a lábukat. Hacsak nem állunk mi is a pártjukra, ha már a küszöbbe
tették a lábukat.
Én
mondom, egy Lennon dal elég lenne, nem kellenek ide arkangyalok s
ördögi játszmák.