Jó, persze azt elfelejtettem, hogy nincs minden fürjketrecről álmodozó embernek egy egy asztalos műhelye a garázs mellett, és túl sok hulladék deszkája sem lehet, amiből csak úgy válogasson. Mikor ez eszembe jutott, rögtön megvolt az ok, hogy nincs is értelme a ketrec step by step akciónak.
De aztán miközben válogattam a maradék fákat, s minden darabnál lelkiismereti pledoáriát tartottam magamnak, bizonyítván, hogy másra nem jó az a fa csak fürjketrecnek, elgondoltam, hogy ne becsüljem alá a jövő fürjketrec építőket, mert valójában egy kézi fűrész is megteszi, meg a szeg is jó az illesztésekhez. Most ha már itt van nekem ez a műhely, gondolom elnézitek nekem ezt, és hogy mégis csavarozok annak oka van, éspedig ha mégsem ama nagy ketrec lesz ebből (az asztalosok híresek abban, hogy képesek gerendából fogpiszkálót faragni tökéletlenségükben és eszement okoskodásból), könnyen szét lehet szedni, az anyagot újra hasznosítani. Persze újabb ketrec projektekbe. Szétszedvén a régit és újat fabrikálván belőle, eltűnik a szégyenteljes, felsült múlt, csak az ujjá született mű ékeskedik.
Családosan tartom őket, mert látom ez a legjobb nekik. Kísérleteztem velük többféle tartás módban, ezért mindig alakultak a ketrecek. A tömeges tartásmódban azt nem szerettem, hogy örökké civakodtak. Egy valóságos harcteleppé vállt életfelületük, dzsungeltörvények uralkodtak felettük, sosem volt győztes, inkább sok betört fej és megalázott, megtépázott fürj. Amikor még gazdasági szempontból néztem a fürjtartást, akkor gondoltam ezt a gammapoliszos megoldást. De látám pedig, hogy nem jó. Pedig lőn sok este s sok reggel.
A ketrec készítésben, mint általában az asztalos munkáimban, modulokban gondolkodom. Egyszer a lábszerkezet, aztán a falak, és így tovább. Nem kell előre kigondolnom az egész struktúrát, rendre adja magát minden munkafázis. Gondolom a képek maguktól beszélnek.
Arra törekszem, hogy minél világosabb legyen a ketrec. De ne is legyen huzatos. Legyen legalább 15-20 cm elzárt oldalfala, hogy kegyen kuckólehetőséget képező sarok.
A tetejét azért fedtem be osb lappal, mert csinálok még egy emeletet rá. Majd az emelet fedőjére kartont teszek, vagy majd meglátom, lehet ilyen vékony drótú hálót. De annak az a hátul ütője, hogy a madár ha megijed valamitől, repülni szeretne és beveri a fejét a hálóba. Mégis csak a karton lesz a legjobb. Ilyen dobozos csomagolásból maradt nagy kartonokból lehet vágni.
Egyelőre itt tartok.
Nem volt időm egész nap ezzel foglalkozni, közben elmentem vettem három köbméter vizes deszkát, azzal el is ment a délelőtt. A szárítónak kigondolt hely úgy néz ki beválik. A tölgyfát mikor bevittem, 15%-os víztartalmú volt, egy hónap alatt levittem 10-11%-ra. És a szárító állvány alatt még nem szereltem fel a fűtő csöveket. Ha csak egy köbméter fát szárítok ki egy hónap alatt, a helyet jobban értékesítem, mintha bérbe adnám. De terveim szerint kb 4 köbmétert is kiszárítok majd egy hónap alatt.
Aztán este, mikor ezen a ketrecen dolgoztam, elgondolkoztam ezen a Jézus dolgon is, hogy ez a fene nagy felvilágosodásunk meg jó dolgunkban semmisnek vesszük a jézusi értékeket. Tele jó indulattal van ez a világ, mégsem tudunk boldogulni. Aztán mikor elkezdjük játszani ezt a társadalmizgatást, közösködést, hogy összegyűlvén pedig osszuk a semmit s képmutatást tapsikoló hozsannázásban, kifut a kezeink között a lényeg, mint a nagycsaládi vacsoránál, hogy mindenki mindenkit pletykál, dicsekszik, fényben füröszti magát, s közben sorvadunk a szeretet hiányától és a szeretet gyakorlásának a megtagadásától.
Hogy volt ez a Jézus vagy nem volt, ki tudja. Minden esetre, bennem azért volt. És ha be nem dilizek, el nem megy a szép eszem, szeretném megtartani. Mert semmi más és senki más nem tudott rám így hatni.
És hogy őszinte legyek: nem is akarok semmit és senki mást.
Jó nekem így gubbasztani egy sarokban s kifele nagyokat pislogni, mint béka a csihányból.
Kellemes Karácsonyi estét mindenkinek.
