Elnézem ezt az úgynevezett bérlőmet,
a román asztalost, fix ugyanazokat a hibákat követi el, amiket én
is sorban elkövettem úgymond (mára már tiszta: szánalmas)
vállalkozói koromban. Még a sorrend is ugyanaz, mintha lenne egy
forgatókönyve a hibázásnak, ahol csak a szereplők újak, de a
bevált módszer sosem változik.
A különbség annyi közte és köztem,
hogy nekem nem volt egy mentorom, aki mondta volna vigyázz erre,
vigyázz arra. Mert én próbálom neki mondni, hogy vigyázz erre
meg vigyázz arra, de mindig legyint, hogy ő nem látja negatívan a
világot mint én, ő pozitívan látja a világot és majd neki
sikerülni fog. Erősködtem és részletesen felvázoltam neki a
menet buktatóit, hogy ne csak üres beszéd legyen a tanácsadásom,
de meg sem hallgatta.
Elnézem amint egész nap hajt,
kapkod, telefonok, folyik a hazugság belőle mint a Dunán a víz,
emberei tanácstalanságot mímelve tehénkednek, igaz nem is értenek
semmihez, rengeteg adóssága van, és legalább nem is él
nagy lábon. Egyszóval ez a kispolgári vállalkozói életforma.
Ebből kiút nincs, csak szívroham vet ennek véget. Szerencsére,
hogy én ezt beláttam még valami végzetes baj előtt (miután a
szívem rendszeresen szurkált, hogy ha így megyek feladja) és
megtettem az egyetlen lehetséges lépést ebben a helyzetben, hogy
visszavonultam a fényes vállalkozói életből.
Több mint öt évet kellett dolgozzak
potyára, hogy nullázzam a műhely folyó adósságait, ami a
termeléssel kapcsolatos. Egy adott pillanatban hét nyolc munka
előlege volt forgatva régebbi munkák befejezésére. Egy
vég nélküli, kilátástalan mókuskerék, mely hajtva csak nő mint
egy hógolyó.
Ami az egyéb adósságaimat illeti,
azok végül is ingatlanban megtalálhatók, az más kategória, azzal
is szembenéztem, hogy ha kell egy részéről le tudok mondani. Le
is fogok, csak történjen valami gazdasági átalakulás, mert ez a
depis helyzet nem kedvez semminek és senkinek. Hiszem, hogy történni
fog, mert tétlen nem fog ülni senki sokáig. Előbb utóbb emberek
kezükbe veszik a sorsukat, felébredve a nyugati álomképből
elkezdenek majd csinálni valamit. Én nincs többet mint csináljak,
minthogy ami tőlem telik elvégzem, megcsinálom, ha netán valaki
asztalosságot megszeretné, itt vagyok.
Summázva röviden, az asztalosság nem
egy olyan ágazat, mely vállalkozásra jó. Mármint cég, emberek,
hajtás, rohanás. Mivel sok a kézi munka benne, elvész a profit.
Nincs benne profit. Nem kétlem, vannak alkalmak, ilyen piacon kívüli
vonalak, mint európénzes restaurálások, ahol csak a jóisten
tudja hogy számolnak el munkákat, meg az állami megrendelések,
ahol megint folyik szerte a pénz, de legyünk őszinték, egy
mindennapos asztalosnak semmi esélye nincs ezekbe a rendszerekbe
belátni, sem hozzájutni, ezek zárt körű érdekközösségekben
történnek, tehát nem életszerű, nem lehet erre általánosan
építeni, hogy ha majd szorgalmas leszel és korrekt, előbb utóbb
befutsz. Az aki a reál piacról él, ma egy függönykarnis, holnap
egy ajtó, jövő héten három hokedli, ez nem fogja nagy
vállalkozássá nőni magát, minden ilyen elképzelés hamis út,
tévút.
Ebben az ágazatban a befutás az, ha
felhívnak kétszer egy héten egy egy függöny karnisért.
Hogy jön valaki és megrendel harminc
ablakot, az nem ok optimizmusra, hogy ezentúl mind ilyenek fognak
jönni. Mert harminc ablakra nem várnak két tavaszt amíg
elkészíted. S akkor felveszel embert, az nem ért hozzá, s
kezdődik a pénz kidobás című történet. A végén nemhogy
nyereség, hanem mínusz lesz. De sebaj, ott jön a húsz ajtó. És
már ígérik neked a beavatást a gazdagok világába, ahol folynak
majd a megannyi munkák. És ez a vég kezdete.
Nehezen szereztem meg ezt a
bölcsességet. Persze van aki ezt nem így látja. Kell hagyni,
csinálják, ha szép szóval nem értik. Csak fáj, hogy elnézem
ezt az embert, a román asztalost, ahogy süllyed. Oda jutottam, hogy
miatta nem alszom éjjel, és rájöttem, nem az én keresztem,
muszáj lesz elbocsátanom. Mert amint mondtam, úgymond bérlő,
gyakorlatilag amit fizet, amit ki tudok tőle préselni az a
fogyasztására épp elég. Gép kopásról, hely használatról még
nem is beszéltem.
Na de igaziból nem erről szerettem
volna írni, csak hát foglalkoztat a dolog s van azért valami
kapcsolata azzal ami mostanság bennem is zajlik.
Mert ugye van itt nekem ez az alkotói
lázféle. Mert így eldöntöttem magamban, hogy el kell kezdjem
újra az alkotást. Persze ez nem olyan egyszerű dolog, hogy az
ember ukmukkfukk nekifog az alkotói életformának. Ennek vannak
lelki és szellemi állomásai. Meg testi is, persze. Mert trauma
szerint él bennem az elmúlt húsz év rendelésre gyártása.
Mindig követni, kigondolni, kitalálni mit akar a megrendelő. Mint
egy orvos, ki röntgen nélkül ki kell találja eltörött e a
csont. És aztán azt ilyen olyan sikerrel ki is vitelezni. Egy
örökös stressz volt bennem, hogy de vajon jó lesz e, tetszeni fog
e? Ember alkat és karakter dolga, hogy kinek mikor nem tetszik
valami apróság, ami nekem eszembe nem jutott volna az egyéb húsz
szempont mellett? Ezzel nem tudtam tovább élni. Tudom, mindenki
jóhiszemű, jót akar, de eljutottam a tűrőképességem határára,
annak szélét is már agyontapostam s incselkedtem a teljes
összeomlással. Kezdtem gyűlöletbe átváltani. Gyűlöltem a
munkáimat. Ez nem jó. Így filóztam magamban.
S akkor elkezdtem álmodozni
alkotásról. Valamikor sokat rajzoltam. Sok bútort kigondoltam.
Emlékeztem erre az időszakra, s szeretném azokat a gondolatokat
újra előhozni.
Hetek óta készülök ezekre az
alkotói napokra, de rájöttem, hogy ez egy folyamat része, nem
lesz ez egyszerű. Mert a beidegződött múltat nem lehet simán
kitörölni. És itt jön közbe ez a román asztalos jelenlét, hogy
negatív elemként hat rám, mintha kísértene a múlt.
Az alkotói szabadság projekt egyik
fontos eleme, rájöttem: az intimitás. Nem inspirál engem, ha itt
még valaki mind jön megy, zajong, csapkod, bömbölteti a
gépeket. Meg szemetel, meg orrba szájba cigizik, s ilyenek. S meg
sem éri.
Eljutni az alkotásig, ami belülről
szabadon bugyog kifelé, egy fajta terápiát kell megélni. Ezért
változtattam a módszeren, valamit alkotok minden nap. Bármit, ami
eszembe jut. És nem vállalok csak igénytelen munkát. Hogy ne
kelljen a hitelkártyára utaznom. Hozzá kell nőjek az alkotáshoz.
Mert ugye itt vannak a szivarfás
lapok, összegyűlt egy pár. Igaz azt sem csináltam olyan
következetesen mint terveztem volt egykor, de azért csinálgattam.
S valamiért nekem a fiókos dolgok jöttek be, azt mondtam lássam,
mit lehet belőle kihozni. Készítettem ilyen fenyőkeretes
fiókelőlapokat, betétként, fenyő, köris, tölgy
szivarkombináció és valószínű mahagóni fát (raklap rekup..)
tettem, amit a stílusban újítottam, hogy a keretet megerősítő
dibliket látványossá tettem.
Ragasztottam továbbá „szivar”
fát, azt kombináltam be, hogy a ragasztott csíkokba más fát is
mint fenyőt tettem, tölgy, dió, hárs, kőris, ami volt s kezembe
került. Semmiféle előre kigondolással, csak ragasztottam. Aztán
leszabtam őket, legyalultam s lakkoztam. Közben ahogy lakkoztam,
elgondoltam, hogy az előlapok ragasztását intarzia vagy mozaik
szerűen alakíthatom a továbbiakban, különböző mintákat
alakítva a többféle fából. Ez egy következő lépés.
Tegnap elkapott valami, nem termeltem,
hanem a gépeket elkezdtem takarítani, zsírozni, hajtásokat, fogas
kerekeket azzal a csodaszerrel valami DW40 es spriccelővel befújni,
azt szoktam használni, könnyebben futnak a menetek. Körfűrész
lapokat lemostam, lekapartam a gyantát róluk, megfentem a fogakat.
Van ilyen vidia fenő korongom.
Takarítottam, összeszedtem a román
asztalostól hagyott hulladékokat, egy része használható még más
a tűzbe jó lesz.
Eltelt a munkaidőm vele. Mert azt
mondtam, depi ide, depi oda, minimum napi négy óra munka. De
kemény, nem mint más, hogy négyből valahogy kettő. Így lesz
nekem a napi öt óra. Mert ugye aztán a gyerek, tanulás, néha
főzés.
Bónuszba csináltam azért két
szivacsos akusztikus panelt a dob bunkerembe, és kitaláltam, hogy
vannak nekem azok a dió héjak, amiket ugyan felajánlottam az
óvodának, de nem is kérték aztán, én sem vittem, most arra
gondoltam, hogy ráragasztom őket egy deszkára s jó lesz netán
akusztikus elemnek a bunkerembe. Mert rájöttem, többféle
anyagból, idomból alkotok teret, az akkusztika is komplexebb lesz.
Legalább is így gondolom.
A napok alkotói jellege, ha még csak
kis arányban is jelentkezik, de lelkesít és ösztönöz.
Bátorságot kaptam arra, hogy a számítógépes stúdiót
fuzionáljam a dob bunkerrel. A külső hangkártyás, mikrofonos
berendezéssel a fülhallgatómban is hallom a dobokat s így zenére
tudok dobolni. Mert ha csak a zene szólt a fülemben, a dobokat csak
tompának, élvezhetetlennek hallottam. Így már közeledek a
megoldáshoz, de az igazi majd a nagy hangfalak lesznek, hogy
élőszerűen szóljon minden.
Találtam egy honlapot, ahonnan
feltöltött zenéknek a különböző hangok és hangszerek sávjait
le tudom tölteni, azokból kezdtem el dobhoz való anyagot keverni.
Egyelőre munka alatt áll a projekt, de az alkotói láz része ez
is.
Mert hát az élet megy tovább. Csak
hozzáteszek minden nap egy kis mást, ami alkotásról, ami rólam
szól....Ennek ára is lesz, azt is tudom...