Barack

kajszibarack fa virágzása

Egy öreg bácsi adott volt két barackfát a feleségemnek. Elvitte a patikába. Elültettem a két nyápic virgácsot, gondoltam na ez is valami ilyen öreges okoskodás. De azért elültettem s megöntöztem egy egy veder vízzel.
Három év is eltelt, alig fejlődtek valamit. Negyedik évben csodák csodájára az őszi barackfán termett egy szál barack. Megettem nagy suttyomban, hadd lám milyen az íze. Hát mennyei volt az íze. Ötödik évben termett három barack az őszi barackfán. Hatodik évben volt már vagy harminc. Ki számolta? Mind megettük. Viszont ez évben a kajszi barackfa is adott néhány barackot. Egyből vagy húszat. Hatodik évéig semmit nem adott, gondoltam kivágom, valami vadfa lehet. Ez időben hozott a bácsi még vagy tizenöt ilyen virgácsos csemetét, amit én hűségesen el is ültettem ősszel, meg is fogant legtöbb, tavasszal szépen kirügyeztek a hajtások, de örvendtem neki. De egy barom lekaszálta mindenestől az összest. Hiába mondtam előre, mutattam mit ne kaszáljon le, elfelejtette a kezétől a szájáig mit mondtam. Mindegy. Rájöttem, hiába az erő, ha nincs ész. Ezért vettem motoros kaszát, s én magam kaszálok. A motor hallgat rám, az ember nem.

őszi barack

Na de az idén mindkét barackfa kitett magáért. Legalább 3 kiló kajszi és minimum 6 kiló őszi barack. Még lehullott egy kilónyi és valaki még csipegetett róluk úgy két kilónyit. De az átlag szerintem jó.
Energiám az agrikultúrára, ahogy én nevezem ezt a kertészetet, nincs. Pedig imádom a műfajt. De választanom kellett, pénz az asztalosságon keresztül (feat: számtalan hitel), vagy játszom itt a kertművelőt.
A fákat azért megnyesem. Mert kezdek belejönni (tíz év után), de szeretem is. Jól esik látni, hogy szépen fejlődnek.
Innen aztán az, hogy az ember nem hagyja. Ha már elültette, megnyesi, néha öntözi, mert ugye amilyen száraz volt ez a nyár, hetente egyszer jól beáztattam a gyökereit. S ha már leterem, eszik belőle az ember, amit nem bír megenni, azt befőzi.

Láncba megy minden. Az előző cselekedeted, hogy kárba ne vesszen, követi a másik. S így tovább.
Van ebben egy valamiféle újrateremtődés. Látod az elejét és a végét. Nem érted, mitől a fenébe lesz fényből, földből s vízből az a csodaszép, ízletes gyümölcs, de része voltál egy folyamatnak. Az a fa egyértelműen általam kapott életet, ápolom, rendezem, és meghálálja. Gyümölcsöt ad.
Jó, a fenyő nem ad semmit. De örökké zöld. s ahányszor ránézek egyre nagyobb, s árassza a reményt az életre. A közel nyolc méteres szomorú fűzfa sem volt marhaság elültetni. Hosszú ágaival, sűrű leveleivel kivédi a köves Laci pór szennyezését. Ott vannak a meggyfák, idén is 13 liter szörpöt főztem, s hét nyolc üvegecske lekvárt tettem el. Almafa is van vagy hét nyolc, de még nem tudok rájönni mi van velük. Valakik rendesen szüretelik...nem érik be.
Na de jövőre szerintem a diófa is adni fog. Érzem.

petflakont vágtam el, így nem lottyintottam ki semmit...

Ma meg befőztem az őszi barackot.
És asszem az idén egyéb nem lesz.

dunsztra sorakozva...hátul a szörp...

Egy szkennre kettő

az elfeledett kegyelem...

az élet apró örömei egy kemény munkanap után...

Már itt kopog

Már itt kopog a szeptember,
Esztergám alatt a tavaszi
munkám forgácsa toronylik.
Szép sárgán. Időtől besárgulva.

Nem valami gyászjelentés ez,
sem valami költői sóhaj,
hanem rácsodálkozós észrevétel,
miközben asztallapot ragasztottam.

Ha eljönnek az ufók: Welcome to Earth!

Ray Donovan

Blogos munkásságom egyik fő eredménye, hogy olvasóim rendszeresen kiborulnak s végleg ejtenek. Egyesek megunnak. Egyrészt nem vagyok következetes, mint annak az embernek lennie kéne, a másik meg hogy simán ellent mondok magamnak is, kitartóan. Ebbe bele lehet fáradni. Megértek mindenkit. Mert a mostani témám se valami Coelho irányzatú lélekemelőség.

De hát az ember minek blogoljon, ha közkívánatra teszi? Fülek viszketése szerint írjon az ember? Semmi értelme.

Van HBO csatornán ez a „Ray Donovan” sorozat. Imádom. Szabályosan imádom ezt a műfajt. (ez az a rész, ahol botránkozni lehet).

Több mindent akar bemutatni a film, nem kétlem, mindent nem tudok én sem leszűrni belőle, elég nekem az amennyi engem érdekel. Például ott van, amiről nem beszél a film. Olyan ez, mint Kós Károly esete Istennel s a templomról, egész életében építette a templomokat, de sosem beszélt Istenről. Egy ember, aki a templom minden zegzugát megálmodta, lerajzolta, nem beszél sosem Istenről. Érdekes.

A Ray Donovan filmben nincs szó az emberi értékekről, vallásról s egyáltalán erről a rózsaszín pillangókat kiszart szent seggekről. Első látásra a film egy tiszta bűnös világról szól és a bűnös emberekről. Erőszak, drog, kurvák, pénz, zsarolások. Mindez a legális ás illegális szürke zónában történik. Nem ott, ahol konkrétan a politikát hozza be, sem ott, ahol hajókról átrakják a zsák drogokat. A film a kiskirályokról szól, pontosabban Ray személyén keresztül a végrehajtóról, aki nem találja ki a bűnöket, hanem fizetség fejében végrehajt utasításokat. Természetesen mocskos dolgokat kell végre hajtson.

Első látásra egy tucatfilm, bűnre épülő film sorozatnak néz ki.

Nem tudom mik voltak a film készítőinek a célja ezzel a filmmel, nem is érdekelnek a kritikák, azzal az érzéssel akarok maradni, amit bennem generált ez az engemet lenyűgöző film.

Én azt látom, hogy ez a Ray ahhoz a bűnös világhoz képest, amiben él, ő egy szent. Képviseli azokat az értékeket, amikről az emberiség lemondott. Noha az átlagpolgár nem ől, nem gyilkol, nem lop, nem csal, pusztán az életből való hiányzásával aláírja a mindenkori báránybőrbe bújt farkas garázdálkodásait, követi el legfőbb bűnét. Ami sokkal borzasztóbb, mint Ray Donovan végrehajtói munkája, ki tulajdonképpen más bűnözőket zsarol vagy ver szét.

A társadalmat kitevő szmog emberek csendestárs hallgatása, szemlesütése borzasztóbb, mint a szürke gazdaság bérgyilkosai.

Sok esetben ez a Ray nem alkalmaz erőszakot. Csupán elbeszélget az áldozattal, aki vegűl is viszont zsaroló senki csirkebűnös, aki azt hitte újat tud húzni a maffiával. Ez a Ray meggyőzi, hogy ne tegyen sehol panaszt, mert legközelebb kinyírja. Van aki jobb belátással bír s elhúz. Van aki nem ért a szóból. Azzal nincs mit csinálni.

Rengeteg esetben ebből a Rayből kiszól a legmélyebb keresztény katarzis, holott a papokról az a véleménye, hogy mind pedofil buzi, hisz egyik testvérét egy ilyen pap megerőszakolta. De az sincs kizárva, hogy Ray is átesett e szent keresztségen, viszont amíg körülötte mindenki rinyál az őt érintő szenvedéseiről, ez a Ray mindig mindenről hallgat. A hideg arca viszont más árul el.

A film alaptétele szerintem a családi vonások öröksége. Ray apja egy pitiáner bérgyilkos, gengszter, egy tipikus szarházi, aki semmitől sem riad vissza, attól sem, hogy családját, gyermekeit felhasználja, kihasználja a saját céljaira.

Ray bezáratja apját egy FBI ügynök lefizetésével, zsarolásával. Ray másik két testvére felnőttként apjuk hatására emberi roncsok lettek, lelkük, szellemük szétzúzva apjuk bűnös és zsarolós élete miatt. Rendesek a csórók, de tehetetlen balfaszok, bénák, tökéletlenek és sosem értik a képletet, viszolyogva ugyan, de rajonganak apjukért. Annyira, hogy családot sem mernek alapítani s mikor az öreg éppen nincs börtönben, körülötte lógnak s minden lelki bajuk van. Persze ez a Ray mindig kiszedi őket a bajból, ami jól jön nekik, de mindig felhányják neki, hogy mit mind avatkozik az életükbe, holott fel akarja őket szabadítani a beteg agyú apjuk hatalma alól. A két testvér valahogy úgy van ezzel, mint általában a társadalom álszentjei, hogy lelki összeomlást mímelnek, ha valaki seggen kúrja, de a másik pillanatban tarja a seggét, hogy valaki kúrja már meg.

Nehéz a dolga ennek a Raynek.

Nem is beszélve arról hogy legutóbb eladta magát egy évre egy hatalmas gengszternek, aki kiszedette egyik testvérét a dutyiból, aki apja miatt került oda s ott majdnem meglincselték a többi rabok. Mellesleg. Mint családi örökség hordozza ez a Ray a bűnt és tragédiát. Mint a bibliai hetedizigleni büntetést. Borzasztó nagy emberség, erő, lélek és szellemi kapacitás kell ezt tudatosan végig csinálni. Még az a kiváltsága sincs, hogy valaki megértse Ray dolgait, motivációit, érzelmeit, mint egy magamfajta seggtörlő bloggernek. Magában tart mindent.

A családja sem ért semmit Ray dolgaiból. Ray felesége a tipikus eltartott feleség, aki halálra únja hétköznapjait, nagy házban laknak s mindig rinyál a telefonba, hogy ez nem házasság, hogy sosem ér haza éjfél előtt az ember, miközben Ray éppen egy másik undok pitiáner zsaroló torkát szorongatja vagy éppen két pisztolycső fenyegetettségében egy köteg pénzt ad át főnöke megbízásából.

A dolgok organikus összefonódása, ahogy egyik eset köti a másikhoz, közben apja, testvérei s családja marhaságai révén újabb és újabb elkötelezettségekbe tolják, szinte zsarolva a helyzettől.

Néha a lelki terhek súlya alatt berúg, hagyja összeveretni magát vagy éppen egy seggét riszáló kurvát dug meg. Semminek nincs íze, nem tud semminek sem örvendeni, de nincs is sok ideje ezen filózni, máris hívják telefonon, mennie kell.

Amiről nem beszél a film az is érdekes. Mert trendi manapság egy filmben legalább egyszer érinteni a globális felmelegedést, az összeesküvés terveket szövő elitet, a sehova nem vezető emberi létünket. S akkor itt van egy ember, a Ray Donovan, aki ebben a mocskos fertőben úgy néz ki, hogy a bűnösök közül a legemberibb, a legérzőbb ember, akit nemcsak nem értenek meg, de nem is akarnak megérteni. De nem is igyekszik megértetni magát.

Zseniális volt egy jelenet, ahol irodájában az összevert Ray iszik egy pohár italt, felfedezi a tévét, amit a titkárnője szokott nézni valószínű, s éppen egy olcsó, régi komédia film pergett. A titkárnője, aki egyébként különleges képességekkel rendelkezett, zseniális infós, hekker, ilyen szellemi végrehajtó, hirtelen minden információt be tudott szerezni, teljes hidegvérrel, mint egy bérgyilkos, éppen lemondását adta be, mert jobb ajánlatot kapott. Nem kis pénzért dolgozott ám, de úgy látszik itt is van presztízs kérdése az embernek.

Ray oda sem nézett, elmosolyodott a komédia film jeleneten, csak intett a fejével, hogy rendben, menjen nyugodtan. A titkárnő ki volt akadva, hogy Ray ilyen egyszerűen lemondott róla. Viszont Ray nem akart lemondani róla, de azt sem fogadta el, hogy zsarolva legyen a titkárnője által, akár csak átmeneti értelemben sem. Csak mosolyogva nézte a film jelenetet, s tisztán ki lehetett érezni belőle, hogy neki sem volt gyermekkora. Apja révén korán „munkába” kellett álljon.

Ennél sokkal bonyolultabb a film. Rengeteg a mondanivalója. Noha inkább párbeszéd a film kitevője, ritkán sül el pisztoly, vagy jön előtérbe az erőszak, az egész történés ebben az emberi sötét masszában zajlik, ami így vagy úgy minden ember életében benne van.

Az első fejezetben sem került révbe Ray élete. Mikor kiszállt volna az egészből, el volt szánva, hogy feladja magát a rendőrségen, nem a bűnök miatt, hanem a nyugalomért, csendért, ne szóljon többet a telefonja, a fia mászott bele valami szarságba, persze nagyapja révén, azaz Ray apja miatt. S akkor megint szóltak a telefonok, beindult az organikus rendszer, a zsarolások, a lefizetések, az elköteleződések, s persze mindez a család szemrehányásai közepette, hogy megint nem ér haza a vacsorára.

Így nem ér révbe soha az ember élete. Mert a társadalom, a szocializálódás, a családi kötöttségek organikusan kötődnek egymáshoz, és mindig a leggyengébb láncszemet őrlik, s ha meg is szakad nem ismerik el, nem lesz sose elég.

Hogy a második fejezetben mi lesz a vége, nem tudom, de nagy izgalommal nézem minden sorozatát.

Abban a hollywooddal egyet értek, hogy nem lehet happy end. Elrontja az ízét a dolognak, s nem engedi szárnyra kelni a továbbiakban a fantáziát s a reményt, hogy egyszer az ember csak révbe kerül....

Mert nincs annál rémesebb, minthogy az ember „ágyban párnák közt” szenvedjen el.

Maradok leragadva

Persze én sem vagyok mentes ettől, mint más, én is hiszek/hinnék a csodákban, hogy van egy csoda formula, ami majd kiszed engem a szarból, illetve az emberiséget a szarból.

Lényegében ez a formula/képlet egyszerű. Az idő telése. Eltelik az idő a problémák felett. Nemcsak az én időm, hanem mindenkié. Öregszünk, elavulunk, így a dolgaink is. S ebben a képben, tényleg csak az marad, hogy mennyi örömöt okoztam/okoztál másnak.

Filmszerű kép a valóságban, hogy na kész, akkor szerdán a világvége. Ép ésszel nem lehet ezt másképpen felfogni. Aki nem bírja kivárni, végignézni a szerdai világvégét, az fut, menekül. De eljön a csütörtök hajnal is, és ugyanúgy zizeg a gyom a sötét szellőben. Az ember rácsodálkozik, hogy hát hogyan? Nem lett világvége? Hogy bírta ki a másik a megpróbáltatást? Késik a kaszás?

Van nekem egy ilyen meglátásom, miszerint a dolgokban nincs semmi csoda. Csak oda képzeljük. Mint a fatalista világvégét is odaképzeljük. Legalábbis nem úgy történnek a dolgok, ahogy gondoljuk.

A dolgok történése banális. Belép az életbe mint a napfelkelte. Vagy kilép mint az alkonyat. S közben zizegnek a levelek s tücskök s azok az undok legyek.

Na persze ez nem törvényszerű. Az olvasó mindig a törvényszerű csodaformulát keresi, amit mind varázsigét elmotyog s megterül a csodaasztal.

Nincs ilyen.

Hát én mind gondolkoztam ezen az új világtudatos dolgon, most látom ez egy új spirituális formula, miszerint az ember egy magasabb tudatos állapotban él, valami ilyesmi, de azt látom, hogy ez tulajdonképpen egy újabb formula keresési hajsza arra ami nincs, és nagy kegyesen sok minden belefér. Rengeteg mi minden belefér. Egy tiszta „route 66” de „O.15” kiadásban, egy evoluáltabb, reformulált kiadásban.

Elgondolkoztam ezen, próbálom megérteni ezt a jelenséget, de úgy érzem ez nekem magas. Tehát én leragadtam ennél a földszintnél. Nem tudok vagy nem akarok mást, messzebb látni, így is annyi itt a vacila, hogy elég ez nekem. Most álljak én egy pár centivel feljebb, s nagyobbakat köpjek onnan, semmi értelme.

Nagy nehezen betájoltam ezt a Jézust. Szétrúgtam seggét minden vallásnak, akik szerintem tróger, aljas módon kihasználják Jézus szavait. Magyarán rendet raktam világomban. Maradtunk mi ketten itt ezen a Mintián, ahogy a fiam mondja. Elvagyunk itt jól. Én várom a csodát, Ő küldi nekem a klienst.

„A többi ott van a csekken...a nagy csendben, ...mi itt ketten...”, ahogy Tibi dalolja.

Azért mondom, hogy szóltam.

Tőlem újat ne várjatok.

Beleégtem ebbe a Jézusba.

Én már így halok meg.

Legfeljebb addig is kevesebbet fogok törődni azzal amit ti kerestek.

A lényeg: nálam nincs.

A mocskos út

A becsületesen végzett munkán nevelkedett társadalom munkára alapuló tekintélye napjainkban hanyatt vágódik. Valamikor hallatlan abszurditások ma lenyűgöző és egyben letaglózó hatalmat kapnak.

A kommunizmus elvében noha van valami igazság, hogy méltó az ember a maga bérére és gondolkodjunk közösben, meg hogy mindenkinek egyformán jusson, de hogy hogy nem, a nép legaljából kerültek elő a megmondók, a nép vezetői, a buták, bunkók s vademberek díszpéldányai, akik által lett aztán az a szörnyűség ami lett.

Ez a globalizálódás is megszüli aztán a maga szörnyeit s a maga furcsaságait.

Megéltem én is párszor, most a feleségem éli meg egyenesben, amikor a becsületes, odaadó, szakértelemmel tele munkájáért veszélyeztetve van állása.

Eszembe jut apámnak az a története, amit mint teológus hallgató élt meg az akkori püspökkel. Forradalmas hangulatokat éltek meg korában s egy ilyen forradalmi szegmensben szót hoztak a fiatalok arról, hogy a papoknak annyi kiváltságuk van, hogy teljesen Krisztus ellenes. (Fiatalokban szoktak ilyen morális gondolatok motoszkálni). Erre a püspök behívatta apámat, mint ezen gondolatsorok szerzője és azt mondta neki szeretetteljesen, hogy egy dolog az, hogy neki nincs szüksége bejárónőre, aki főzzön s takarítson a papi lakban, de lehet, hogy a következő papnak szüksége lesz rá. Megfedés kíséretében szóhoz sem engedték apámat.

Később, amikor a telefonoknál dolgozott, s csapatával mindig túlteljesítették a tervet, nem a buzgóság miatt, hanem a szorgalom eredményeként, a többi csapatmester gyakorlatilag kikészítették, mert nem tudták elviselni, hogy egy senki magyar többre megy mint ők, ezzel megemelve a mércét. A kommunizmusban nagyon könnyen a nép ellenségévé váltál, anélkül, hogy bármiféle védelmed legyen. Nem lehettél okosabb a népnél. A nép feletti okosság a kiváltságosok eszköze lehetett és azt megfélemlítésre használták a trógerekből verbuválódott nép vezetői.

Ezt megéltem én is a kommunizmusban, a 89-es váltás után azt hittem változni fog a világ, de fenét.

Bárhova kerültem, végeztem a munkám. És ez baj volt. Rövid idők alatt valamiért mennem kellett mindenhonnan. A képlet egyszerű volt mindenhol. A kollégák nem viselték el, hogy jó voltam, végeztem a munkám, látszata van munkámnak. Kívülről csak annyi látszott, hogy mind megyek. Nem férek a bőrömbe. Pedig jó lenne megállapodni. A könyökléshez sosem értettem, imádtam a munkát s megfogtam a végét, bármi legyen az. Persze mit sem sejtettem, hogy globalizálódó világunkban, ahol a jogok a lustasághoz, léhasághoz ugyanúgy biztosítottak mint a munkához, a demokrácia arról szól, hogy ha a többség bunkó, akkor mindenkit húzzunk le a bunkó szintre, én dolgoztam.

Humanitárius szervezet nemcsak alkalmazottai, de főnöke is megdorgált azért, mert túllelkesedtem a saját pénzemen létrehozott táborokat, ellehetetlenítettek, amíg aztán lemondtam önként, most már nemcsak a kommunizmusban csalódva. Mint sztrájktörőt, ki megemeli a mércét puszta létezésével, kivetett magából mindenféle rendszer.

Mert egy az, hogy én dolgos vagyok, de mi van, ha a többségnek nem ugyanez a hozzáállása, elgondolása a munkáról?

Szegény feleségem láncban, kordonátorként éli ezt meg mostanság.

Hogy szorgalmas munkával kiépített egy patikaláncot, figyelembe véve a humán részét is a dolognak, a profitot is, erre kiháborodtak főnökei, hogy nem jó amit csinál. Mert nem pótolható a személye. Függ tőle a lánc. És ez borzasztóan irritálja őket.

Mert amíg más láncok megfélemlítés és kényszer által nem mennek sehogy, az ő lánca szorgalom s munka által megy. Tehát, az ő esetében a vezér marketingnek nincs hatása, nem lemérhető, nem pótolható. Hiába jók az eredmények.

A dolgos ember előbb utóbb a saját érdekében, önként vonul ki a társadalmi életből, mert a léhaság, a pancser munka elképzelhetetlen számára.

A globalizálódás ezennel azt is jelenti, hogy légy bunkó mint mindenki.

Ilyen miliőben a fiatalság sem lesz más, és könnyebb degradálódni mint fejlődni. Aki meg nem bírja aggyal s lélekkel, az vagy visszavonul, nónéjmként műhelykedik, mert hiába ügyes, becsületes, a többség megveti azért, vagy jöhet az alkohol, drog s a hídról leszökés.

Én inkább a legmocskosabb utat választottam: nónéjm munka.

Nem globalizálódok.

A tündér melléfog

Mugo éppen vándorlása közben, egy sűrű erdőben megéhezett, s megterített magának egy fa tövében. Hogy hogy nem, éppen arra vetődött egy álruhás tündér s próbára akarta tenni Mugot, lássuk van e szíve ennek a Mugonak, s mint kiéhezett szegénynek ad e az ennivalójából?
Mugonak mi sem volt természetes, mint megosztani eleségét az éppen arra vetődő álruhás tündérnek.
Evés után, mondja pedig ez a tündér Mugonak: „Jótett helyébe jót várj, teljesítem három kívánságodat”.
Erre Mugo: „nyugi, semmiség az egész...”
Felállt s tovább vándorolt. Azóta is ezt teszi, ha azóta meg nem halt.

Lájnel Ricsi s a szongbukk

Nem mintha egyetlen problémám lenne.

A világ szarik az én dolgaimra, én is a világ dolgaira.

Így leszünk kvittek.

Némi csodálkozással hallgattam a tengerparti kocsmazenészeket, amint egy szál szintetizátorral gyúrták a Lájnel Ricsi -féle slágereket, szinte eredeti hangzásban. S snúrban gyúrták, egy egy énekes adta hozzá saját elképzelését s tehetségét, hogy lett amilyen lett, de a zenei alap gyanúsan jó volt legtöbb esetben.

Gondoltam ez van öcsém, egy akármilyen kocsmazenészben is lehet megannyi tehetség s ilyesmik. Őszintén irritált kissé, hogy csak úgy mellékesen egy egész zenekart szedett ki a szintiből. Hogy azért van ecet abban az emberben, na.

Van nekem ez a fapados Yamahám. S van ilyen lehetőség, hogy számítógéphez lehet kapcsolni. Na de megörvendtem, mert gondoltam, hogy nem kell hangkártyán keresztül bajlódni, hanem direkt összeköti magát valamilyen keverő programmal. Gondoltam én ezzel a „simplist” egyszerűsített agyammal.

Végre szakítok időt, kihasználva derékfájásos időszakomat, mikor pihentetnem muszáj a derekamat, no nem mert ajánlatos, hanem mert egyszerűen mozdulni is nehéz vele, hogy installáltam a szintivel járó CD-t.

Hát elég nagy volt a csalódásom, és rácsodálkozásom, hogy teljesen másról van szó. Persze én bunkó, aki visszamaradt a szalagos zenevilágban és a valósan, fizikálisan tekerhető potmétereknél, azt hittem ez a kapcsolat egy fajta munka lehetőség lesz és dejó lesz vele alkotni. Már láttam magam előtt, amint kipötyögtetem derékfájásos óráimban a dobhoz való zeneanyagot, s milyen jókat fogok keverni. S aztán dobolni, ama bizonyos méter zene „masterpiece”-ére.

Tulajdonképpen ez a számítógépes kapcsolat arra van, hogy a kedves és virtuoso tengerparti kocsmazenész fel tudja tölteni magának a Lájnel Ricsi -féle slágereket midi formában a szintijére s azt egy gombnyomásra elindítani. Tulajdonképpen a virtuoso „művész” egy operatőr, aki a megfelelő időben a megfelelő gombot nyomja meg. Legfeljebb a szóló részen, ha nincs éppen tárogatóssa vagy harmonikássa, ki a lavjuból csináljon egy menyegzőt a szóló idejére, akkor kénytelen a dallamot egyszólamban kipötyögtetni. De csak a szóló részre. A többit végzi a midi mátrix.

A lényeg, hogy mégis kell profi hangkártya. Nem úszom meg.

Na de mégsem oly fekete az ördög. Mert pár napi csalódást végülis felfedezés követte. Hogy a szintin van olyan lehetőség, hogy a midi-s zenekart hangszerekre bontja, azok külön csatornán szólalnak meg, és azokat ki lehet kapcsolni, illetve el tudom dönteni melyik hangszer marad és melyik nem. Például letöltöm nyóc dollárért én is a Lájnel Ricsit midiben, és ki tudom szűrni belőle a dobot, amire rá tudok én játszani. Persze az már ugyancsak cuccos, de van ilyen.

Szóval, mégis van benne valami. Elvégre ilyen bunkóknak csinálták mint nekem, de ezt én nem tudtam.

Sosem tudtam mit jelent, mikor egy szintit árultak a neten, hogy tele számokkal adják. Hát ezt, hogy tele van Lájnel Ricsis midikkel.

S a szintimhez járó usb bemenet az egy usb memóriára van kigondolva, hogy akkor azon van nyócezer midis Lájnel Ricsi, s gyakorlatilag mindegy, hogy az ember tengerparton vagy esküvőn villogtatja virtuozitását, van repertoár, amiből DJ-kedni lehet.

Gyakorlatilag egy ilyen szerszámból meg lehetne élni.

Nem másért akarom én ezt a sajátos megoldást a doboláshoz, de nem jön be nekem ez a coverezés, hogy zenére doboljak. Borzasztóan zavar, hogy az eredeti dobolást is hallom. Meg aztán dobolásom is más. Másképpen érzem a ritmust. Nekem kell érezni, nem a kész dalra idétlenkedni.

Ezért is követte inkább frusztráció legtöbb dobgyakorlásomat. Nem találtam az összhangot. Lehet, hogy csak én vagyok speci ilyen érzékeny, de tény, hogy nem tetszik.

Pötyögtetek itt egy két akkordot, trekkelem is a szintire, és érzem, hogy jó lesz. Érdekes, mert lemondtam a zenére dobolást, s arra koncentrálok, amit a szintin pötyögtettem, s beindul bennem is a ritmus. És mintha a technikai dolgok is inkább bejönnek. De még nincs a szinti dobközelben. Technikai feladatok várnak még rám. Hangkártya, hangfal s ilyenek.

Na de addig is műhelykedek a szintin s gyűjtöm az anyagot. Minden esetre érdekes dolog ez a szintizés is. Mindig is szerettem a szintiket. Igaz a gitárokat is. Mindent ami zenével kapcsolatos.

Csak kimaradt az életemből.

Pótlom vagy se? Talán nem is ez a lényeg.

Asszem valami olyasmi ez az élet, amint Jézus mondta valahol: „munkában találtatva...”. Ha nem is így, de valami ilyesmi.

Mondom, nem ez egyetlen problémám. De azért csinálom, hogy ne dilózzak be a többitől. Az igazi problémáktól. Így talán kvittek leszünk...:-)

Az emberiség reménytelenségéről

Azt megtanultam, hogy senkit nem szabad követni. Nincs ilyen, hogy valaki mindenben kóser és minden szava szentírás, minden cselekedete a mennyből szakíttatott le. Viszont lehetnek követhető mozzanatai, jó meglátásai. Ki ki magának kiválaszthatja azt amit úgy érzi illik hozzá, róla is szól.

A mindent megmondó bölcsek miatt a világ minden bölcsességével együtt csak romlik. A demokrácia lényege -szerintem- a higgadt megbeszélés, a többféle látószög, vélemény civilizált összevetése. Rossz nem lehet belőle. Hogy az ember nem tud élni ezzel az eszközzel, se nem a demokrácia, liberális vagy konzervatív szemlélet a hibás, hanem az emberi butaság, kicsinyesség, az emberi szánalmas természet, mint: irigység, telhetetlenség, butaság.

Az élet, az emberek együttélése nem olyan, mint egy internetes oldal, ahol összejöhet pár ember, kik megközelítőleg egyhangon vannak, de ha mégsem, azt kulturáltan meg tudják beszélni harag s indulat nélkül, hanem az élet olyan, hogy mindenikünknek ki van osztva a megfelelő porció rohadék, irigy, telhetetlen, buta ember, kik nem rejtett szándékkal így vagy úgy az életünkre, javainkra pályáznak. Csak az alkalmat lesik, mint macska a cinegére.

A megtévesztő ebben, hogy ezek az emberek mind tiszteletre méltó polgárok álcája alatt léteznek. Hogy a jóérzés mikor esik hálójukba, az csak a türelmüktől, kitartó aláásó munkájuktól függ. Mert előbb utóbb a jóérzés feladja a harcot, nem gyávaságból, hanem a rossz szájíztől, a fájdalomig viselt rossz komfortérzettől. Tovább áll a jóérzés, míg halálával célba, révbe ér.

A jóérzésű embernek nincsenek olyan javai, aminek sokáig örvendhet, mint egy állatembernek vannak javai. Legfeljebb nyugodt, boldog pillanatai, melyek mint a nitrolakk hamar elpárolognak. Hogy kétszeres erővel jöjjön aztán a gonosz támadása. Mint egy nyugodt vasárnapra a zajos és kiismerhetetlen, bizonytalan jövőt hozó hétfő.

A hétfők nem a munka miatt rémesek, hanem a gonosz új találmányaitól stresszesek. Hogy vajon az irigy, a buta, a telhetetlen állatember mit talált ki megint álmában?

Ki van ez táblázva, parcellázva, mint a kertben a burjánok: szépen, egyenletesen, egyformán mindenhol mindent belepnek.

A többség az ilyen burjánféle primitív érzületű, noha olvas, színházba, templomba jár, hiába, lepereg róla a kultúra mint borsó a falról. Nem ragad rá semmi. Csak a gonoszság. A frusztráció, hogy nem lehet övé a világ mindene.

A lelki ember lényege, hogy képes úgy veszíteni, hogy nem számít neki. Bármi történik vele, lelke attól gazdagszik. Ha mártír halált is hal, inkább meghal, semmint részese legyen a lelketlen lények devolúciójában.

Fehér fajunk fő ellensége nem a nigger s arab, hanem a sajátunk. Itt nem a fehérek versus feketék kérdése fog eldőlni, nemzeti vagy se, hanem már rég eldőlt az emberiség reménytelen volta az irigyek, a telhetetlenek, a buták túlszaporodásán. Vagy mondhatom úgy is, hogy a lelkes emberekre is kinéz előbb utóbb egy megváltás, legyen az armageddon, apokalipszis.

A kérdés itt a méltóság. Hogyan fogadjuk ezt a véget? Tehet e mást a lelki ember, mint nem empatikusnak, segítőkésznek lenni, egy tál ételt adni annak a fenevadnak, aki majd megerősödve felfalja őt? Nem tehet másként. Mert lelki kódja erősebb a testinél. Annyira, hogy képtelen másképpen cselekedni. Inkább veszti testét, semmint a lelkét.

A „Z világháború” filmben egy zseniális képet találtam, ami szerintem az állatember természetét tükrözi. Egy irdatlan magas falat hogyan hódítanak meg a zombik pár perc alatt: szabályosan egymásra másznak. A cél: rágni, rágni, rágni. Bármiáron. Akár egymást letaposva. Sokkoló és borzalmas látvány, de reális. Félreértés ne essen, nem a bevándorló áradatra gondolok a zombikkal kapcsolatban, hanem a mindenkori vademberre, a buta, irigy, telhetetlen, elgonoszult emberekre gondolok, legyen az fehér, sárga vagy fekete.

Itt most már nem az a kérdés, hogy a világ átrendeződik e vagy sem. A Föld emberi lakossága így vagy úgy, a maga ilyen olyan állapotában adaptálódni igyekszik. Klíma, megélhetés, világnézet, történelmi kontók rendezése, sok minden összejött. A gerjedő gennynek csak a fakadását látjuk. Egymást letaposva, hisztérikusan menekül mindenki, esik kétségbe.

Hatalmas alkalom, mely felszínre hozza az emberiség hitét vagy hitetlenségét. Mert mi van, ha mind annyiszor az Isten most is elfordul egy kicsit? Nem megy, ha nem hívják. Ment eleget, ha hívták, ha nem. De miért menjen, ha nem hívják? Mert hiába hívják istent az emberek, nem azért hívják, hogy teljesítse akaratát, hanemhogy kinyírja a bevándorlókat. Megértem ezt az Istent is: melyik kezét vágja le? Melyik gyermeke életét ontsa ki? És minek? Hogy a fehér ember, ki pofátlanul visszaél Isten nevével és hatalmával, további felhatalmazást kapjon erkölcstelen, kicsapongó, mohó, irigy, telhetetlen, buta életéhez?

Az én optimizmusom ebben az emberi reménytelenségben, hogy nem a lelki emberekre jön el az apokalipszis, Z világháború, hanem a genyákra. Nekik van féltenivalójuk. A lelki emberek mióta a világ s két nap gyötörve, üldözve s sanyargatva vannak. Ők hozzászoktak. A lelki ember nem fél. Ő nem él reménytelenségben.

Így a reménytelenségről.

Vándorlás

Ejgen. Az élet egy vándorlás. Különösen jól visszhangzik ez egy füstös kocsmában az üres sörös üvegek közt. Nagyjából ilyen értékű eme filozófia is. Letargikus, fáradt lemondással, könnyű ezt így lesummázni. Hogy elvégre az egész életünk egy kínlódás hisz vándorlás ki tudja honnan, ki tudja merre, talán csak az isten tudja rá a választ. Még Jézus is mondta, hogy a világ végezetének az idejét ő sem tudja, csak a mennyei atyja, de ha jól odafigyelünk lesznek róla jelek. Tehát hogy pontosan mikor és mi történik és miért, talán csak az isten tudja. Nekünk ezt el kell fogadni, hogy az élet egy vándorlás. Ami persze mellesleg fizikai halálunkkal földi szakasza vándoréletünknek bevégeztetik, és egy másik dimenzióban folytatja ki tudja merre.

Ezt mondta nekem nagymamám is, apám anyukája, hogy ne félj Attika, jó gyerek vagy, az isten téged is megsegít majd. És ezen a címen evilági vándorlásom nem a kolozsvári Párizs utca 44 alatt folytatódott, hanem ahol éppen értem. A Traian 70 alatt sem, mert nagyanyám húga tőzsdézéssel volt elfoglalva és kommunista butraiban kapirgáló szuvaival. Egyik sem akart minket társbérlőknek befogadni, hogy majd haláluk után továbbra is bérelhessük, illetve megvehessük az egyébként központi házakat. Féltek, hogy kidobom őket az utcára. Nem dobtam volna ki őket az utcára. Viszont ők engem igen. Ma románok lakják azokat a lakásokat. Mikor nem volt már senkim Kolozsváron, úgy éreztem magam ott mint idegen. Se lakás, se semmi. Csak a pökhendi tolakodó románok. S akkor vándoroltam.

Igaz apám sem bízott bennem. A cseresznye utcában vehettünk volna telket a blokk lakás árából. Hogy hova menjünk? Mint a cigányok sátorba?

S ez csak az én családom. A feleségem részéről is így úszott el egy két ingatlan. S ezzel nem az ingatlan a fájó, hanem a léttér.

Így válik az ember hazátlanná.

Igaz, nagyapámnak hiába mondták zsidó barátai, hogy add el házaidat s öntsél arany rudakat belőlük, nagyapám büszke ember volt. Nem öntött aranyat. Azt hitte ügyes és okos ember. De a kommunistákkal nem lehetett tárgyalni. Azok is elúsztak.

Mikor ezek, mikor azok, mikor mi magunk rövidítjük életünket, nemzetünket.

mélymagyar

Most mi itt Mintián megfeneklettünk. Idegenként idegen földön. Bevándoroltunk. Azon a néhány magyaron kívül, kiknek szemet szúrunk, a kutya sem törődik velünk. A románok szeretnek, mert jól dolgozunk, becsületesek vagyunk. Kár, hogy magyarok vagyunk, de elnézik nekünk. De a hajnyíró néni ránk szólt, hogy nem lesz jó, ha a gyerek nem tud románul. Röhögtünk ezen a fiammal, hogy jó, hogy szólt, mert nem is tudtuk. Mert arra nem lehet számítani, hogy megértsék: nekünk ez idegen nyelv.

Skype-n románozik a fiam Veluval. Mert az iskola képtelen románra tanítani őt. Csak majdnem megbuktatni tudja az iskola. Mert az iskolának nincs más alternatívája. Ha a gyereknek nincs hangja se zenei érzéke, attól az áldott tehetséggel kell felvegye a versenyt s aszerint lesz osztályozva.

Mindig is állítottam, nem az a szenzációs, hogy egy genetikai tehetség zsenivé fejleszti a művészetét, hanem az a szenzációs, ha egy kétbalkezes addig tekeri a gitárhúrokat, amíg megtanul egy pár akkordot.

Most már én úgy kell berendezkedjek, hogy a következő tíz évben hogyan látom én a dolgokat. Mert ezen túl már nemigen van belátható realitás.

A vándorlás úgy néz ki, hogy itt fog fűbe harapni. Habár Titike is tett egy száznyolcvan fokos irányváltást, mikor az ember azt hitte révbe jutott élete.

egy pohár Hamvas Béla

Egy biztos. Erre most már rájöttem. Sosem fogok úgy dobolni, ahogy fiatal koromban tudtam volna. Másfelé mentek a reflexeim. Egy dolog deszkákat emelni, mint pálcákkal csapkodni. Bum pá bubumm pá. Ennyi. És néha egy cin. De összébb kell húzzam a dobszerkót. A derék ha lefut a tamok mentén, nehezen, csikorogva fordul vissza. Addig a metronóm elszáll. Csuklóból, amennyit elkapok, annyi elég kell legyen. S a láb, meg sarokból. A túlsúly nem enged lábakat csak úgy mint a húszéves friss izmok lebegtetni. De kérdés még, hogy kell e nekem annyi tam? Na jó, jól néz ki...De az első tamot a pergő bal oldalára kell fogjam a cinálványra.

Meg elkezdetem egy fapados, de meglepően jó hangú Yamahán műzenét fabrikálni. Hogy a mű terminusokban maradjak. Műbútor, műasztalosság, műzene. Mert nincs amire doboljak. Hiába van Whitesnake drumless zene, nem jön be nekem. Az angol dobnélküli zenéket nem értem. Mint a dzsezzben, mindenki magának énekel benne, az összhang csak a véletlen műve. Nekem meg egész életben kellett az egyet kettőt hármat négyet. Mint a Dinamit. Cákká cákká cákká cákká.

Jó lenne valakivel zenélni. Persze. De kivel? Mert itt vagy lagzisok, vagy ezek a zdrangások vannak, akiknek minden mindegy.

Nekem nem mindegy minden. A lábdobot, valami új ötlettől beindulva tíz centis vastag szivaccsal béleltem ki belül. Úgy, hogy a membránokra is rátapad. Eszméletlen jó hangot ad ki. Jó a basszus is, nem is kong, mégis elég erős.

Jó kis melléfogás volt a két öregasszony. Ajtókat csináltam nekik. Hogy ne legyen benne göcs. Legyen tölgyszínű. Mert ők igényesek. Nem énekeltem az erdőben egyedül a sötétben, én káromkodni szoktam, mikor félek. Sűrűn szidtam a két banyát. Mikor láttam a tölgyszín sárga mivoltát, egyenesen elkeseredtem. Már azon voltam, mint a nyúl mikor a rókához ment porszívóért: bazd meg a porszívódat, hogy basszák meg az igényes ajtójukat, itt az előleg visszaadom. Mégis elmentem, mint Sylvester Stallone a biztos halál elé nézve. Azon a nap nem volt nálam hozzáértőbb s becsületesebb asztalos a világon, hogy a színt is mennyire elkaptam, s milyen szépek az ajtók. Megetetett a két banya, plusz pénzt is adtak. Felemelték a morálomat.

Este hívott egyik hitelezőm, hogy nem bírja már. Adjak neki konkrét pénztervet s határidőt. Megint letörtem. Keserűségemben azt mondtam, a jó az egészben az, hogy nem hívott a másik kettő is, akik szintén a bakancslista sztárjai.

Megint eszembe jutott aranymondásom: „a bankokkal egyenesben vagyunk, a barátokkal nem”. De ebből sem lesz buddhás híresség, hacsak addig le nem plagizálja s nem transzponálja krumplis témává valamelyik Coelho.

Nagy dörgés, villámlás. Egy percet esett. Két perc alatt felszáradt.

Idők jelei

Egy lejre nem adok számlát, van egy kőkemény kegyetlen szervezet, mely ezért az egy lejért, mert ő azt mondja, hogy elvileg ez is lopás, bezárja az üzletemet pár hónapra, és kitesz egy táblát az üzletre, hogy csaló és tolvaj vagyok. Mert aszongya, hogy a néptől vettem el annak az egy lejnek az adórészét, ezzel megrövidítve az egészségügyet, a nyugdíjrendszert s egyáltalán az ország gazdaságát.

Túlfelől bejön egy aranyos kislány, hogy otthon üldözik, nyírják. Nyugiban átsétál az európai határon, senki nem kérdi mi, hogy, mi, s ki s merre, aszongya, mejen németbe a szabad világba. Mihelyt jóllakik és megfésülködik, aszongya, hogy Izráel nélküli világot akar. S a pofák még le se szakadnak. Hisz szabad világ van.

S akkor elmerengek itt buta mintiai asztalos mivoltomban, kit felemészt az ilyesmi, hogy a kóbor kutyák elől kerítéssel védem a kertem, mert azokat istenőrizz nem kreszténység kinyírni. De garázdálkodhatnak, az nem baj. Ha mindent teleszarnak, lepisilnek, letaposnak, madarat, macskát széttépnek, az nem baj. Hogy embert megmarnak az se baj. Csak ne bántsd őket.

Hogy kinek érdeke engem egy lejért halálra üldöztetni, erre profi gépezetet beállítani, finanszírozni, de az európai határt még legalább kóbor kutyákkal sem őriztetni?

Én nincs honnan átlássam ezeket, se nem értek hozzá. De az az elöljáró, aki állítólag azért van ott, mert nála okosabb s ügyesebb nincs, az miért nem teszi szóvá? Ha valakik nem engedik, gátolják okosságában, miért nem teszi közzé?

Azért talán, mert a rendszerben lévén, esélyes pénzes pályázatokat elnyerni, amikkel ha kétesen is számol el, elnézik neki?

Ha a vezetőség és annak családtagjai, barátai, s ezekhez a társaságokhoz kötődő intézmények függenek egymás befolyásától, nagyon egyszerű bármilyen projektet fentről leküldeni. A vak zsusztícia vakon engedelmeskedik.

Mi a pórnép meg amíg itt bambulunk s ébredezünk, már történnek vígan a dolgok, hogy már késő és időpocsékolás az indulatos kommentelés. Csak jól egymásnak esünk.

Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint István kerál mondta: Veled, de Nélküled. Na nem úgy gondolja senki a hitet, hogy esetleg mi az Úr terve velünk európai néppel, hanem esetleg besegíthet...egy pillanat, mindjárt megmondja valaki, milyen alakulatnak, s miféle gittegyletnek. Mert isten sem hülye a gyengéket segíteni.

Ezt papolóm én itt évek óta, hogy valamit elbasztak itt velünk ezzel a kereszténységgel. Mert a nagy istenimádattal nem erősödtünk, hanem alázatos barmok lettünk, mindenünket ingyen adjuk, kérdezés nélkül. De ugyanakkor egy specifikus mellékterméke ennek az álalázatos istenhitnek, hogy gyermekeink jövője nem érdekel minket. Mert valakik nagy okosan találtak olyan igeverseket, melyek alátámasztják a gyermek otthonról való kiutálását.

Egy olyan perverz csomagban van nekünk isten feltálalva, hogy Krisztus egyszerű s lényegre törő szavaival sem tudunk rendet tenni benne.

S pedig ha ebből az apokaliptikus világból ki akarunk mászni, Jézusra kéne figyeljünk egy kicsit.

A család, a barátság, a testvériség fogalma hiányzik minden napjainkból. Ezért távolodunk egymástól, engedjük meg magunknak, hogy mindennek lemondjuk egymást, ezért közeledünk a technikához, ezért keresünk barátot kipótló gépeket, mert nincs bejárásunk egymáshoz. És ez az apokaliptikus állapot, hogy baj esetén nincs kihez bemenjünk védelemért.

Mert hiába önműködő, önellátó biokert, egyedül a hordák ellen nincs esélye senkinek. Patakból mosdani, bokorba szarni elég egy nap, az ember megtanulja, ha rá van szorulva. De kapcsolatok, barátságok építésére nem lesz időnk. S a bizalmatlanság nagy.

De mit beszélek? Most, mikor látjuk beteljesülni a borzalmat, most sincs erőnk sem Istenhez kiáltani, sem élő barátokat szerezni, sem semmi.

Úgy van ahogy meg van írva: az utolsó napokban az egyik kaszál a mezőn, a másik otthon szoptat, úgy jön el a velág vége. Noha előre voltak bocsátva a jelek. Nemde a fügefa levelei ha elszáradnak, tudjuk, hogy jön az ősz, s ha az ég beborul, jön az eső?