Iskola másként?

Elnézem a fiamat. Napi hat óra iskola. Mire hazajövünk az iskolából, ebédelünk, délután fél négy.
Pihi úgy ötig. Beleveti magát a játékaiba pihenésképpen, jóformán el sem lazulhat, ötkor lecke. 80 százalékban nem ért semmit a leckékből. Nálam jobb a helyzet, én 75 százalékban nem értek semmit a leckékből. Beszélek a fontosabb tantárgyakról, a matek, román, magyar, idegen nyelvekről, amik bukás potenciál elé néznek.Viszont, tudom azt, hogy van egy google és az majd engem felvilágosít.
Centiről centire, betűről betűre kikeresek mindent. Egy azért, mert az esetek 90 százalékában a tankönyv nem foglalkozik a napi leckével. Filozofikusan megfogalmaz ugyan dolgokat, de egyetlen egy utalást sem ad a feladatokra, amiket meg kell oldani. Nézem a füzetet, ott sincs semmi, kérdem a fiam, miről beszéltetek ma az órán? Legtöbbször azt mondja, hogy Ballát vagy Andrást mosták fél óráig. Jó, akkor gugel. Még szerencse, hogy egy egy ismeretlen okból indíttatott blogger bejegyzésként megír emberi nyelvre fordítva egy egy kifejezést, mert a hivatalos tantárgyak osztályán csak a rizsa folyik, amiből megint nem lehet érteni semmit. Én a legtöbb tantárgy 50 százalékát így értem meg, a nem hivatalos utakon. Per pillanat megértem, a feladatot valahogy megoldom, de a következő pillanatban már megint nem értem, és éppen ezért vissza sem tudom adni a fiamnak. Nem tudom elmagyarázni a fiamnak. De mit is magyarázzak, ha valami törvény, az törvény, nincs azon mit magyarázni.
Amit megtanultunk, hogy egy rosszul elvégzett házi feladat is egy elvégzett házi feladat. Mert ha valamit nem értettünk, és őszintén beláttuk, hogy nem értjük, nem tudjuk megoldani, végzetes hiba. Mert a tanár úr jövő órára büntetésből dupla házi feladatot ad. Mi a tanulság? Szarul is, de meg kell csinálni.
Reggel megyünk iskolába, mint a vágóhídra.
Nem tudunk semmit, nem értünk semmit.
Kérdem én, mire jó ez?
Mondom egy ebéd alkalmával a fiamnak, hogy ha lenne választási lehetősége, mit választana? Iskola napi hat óra, vagy naponta a műhelyünkben inaskodna napi hat órát?
Gondolkodás nélkül rávágta, hogy műhely napi hat óra.
És itt nekem bekattant valami.
Hogy miért boldogtalanok a mai fiatalok, és miért jönnek ki az iskola padjaiból bután, tehetetlenül és teljesen motiválatlanul.
Hölgyeim és uraim, azért, mert az iskola erre hivatott. Punktum.
Vegyük a dolgokat más szemszögből.
Ha a fiam napi három órát, nem hatot, velem tölt a műhelyben, mire az úgynevezett érettségire jut, egy önálló ember lenne. Szakma a kezében, segítőtárs nekem, én mentora neki.
Az iskola mindennapos agymosása, ami alapjában nem a tudás szomjra alapul, hanem a kényszer tanulásra, a gyermeket elméleti síkra tereli. Az iskola ad neki egy illúziót, hogy ha majd elvégzi, lesz munkája. Nem lesz. Legfeljebb egyetemmel elmehet call centerbe telefonosnak, ha megfelelően tud angolul.
Ez az illúzió, hamis jövőkép, eltávolítja szüleitől, otthonától, hazájától. Nem is beszélve az idők trendjétől, hogy minden épkézláb ember külföldön látja boldogulását. Erre bátorítja még az iskola is.
Mert elgondolkodtam, ha a gyermek már eleve nem itthon látja a jövőjét, akkor minek írjam le a „harangöntés” titkát, arról, hogy ez a csirkepajta mint entitás hogyan működik? Hogy honnan szívjuk a vizet, miként és mikor kell megpucolni a hidrofor kapcsolószerkezetét, hogy hol vannak az áram biztosítékok, hogy amikor villámlik hol kel majd újra felkapcsolni a földbiztosítékot, hogy a fűtő kazánt hogyan kell kitakarítani és mikor, hogy a szennyvizet mikor és hova kell üríteni? Sorolhatnám még. De minek, ha a társadalom minden porcikája külföldre küldi?
Viszont, ha napi három órát töltene a műhelyben, egy adott pillanatban átérezné, hogy tulajdonképpen az övé minden. Megvan a nagy esélye annak, hogy otthonának fogadja el és törődjön vele.
És én ezt a lépést meg is lépném, ha az iskoláztatás nem lenne kötelező Romániában.
És ugye, ez az a pont, ahol az ember elgondolkodik, hogyan is értelmezzem én ezt a kényszer helyzetet? Miért kötelező egy gyermeknek az iskola? Mert onnan, hogy joga van minden gyermeknek az iskolához, odáig, hogy kötelező a gyermeknek az iskola, lényeges a különbség.
Van olyan gyermek, aki nagyon rá tud hangolódni az iskolára. Nem azokról beszélek. Menjenek reggeltől estig iskolába tőlem. Egy szűk rétegről beszélek, akik az élet szabadságát akarják élvezni, és a munkától nem riadnak meg.
Azt látom, hogy a fiam még óvodás korában milyen szívesen jött a műhelybe, festett, faragott, állandóan tervezett valamit a fa hulladékokból, s most hatodikosan le van törve. Felvette a robot szellemet. Ma is iskola, holnap is iskola, örökké iskola. Hát szép perspektíva. Tudja, hogy neki ezt kell csinálni még hét évet. Hát nem tudom, egy felnőttnek is nehéz ilyen kényszer pályán haladni, hát még egy gyermeknek.
S akkor ilyen lélekkel, szellemmel lesz majd szerelmes, ilyen lélekben és szellemben fog majd társara találni, a nőkben pedig különösen megvan ez a szorgalmas eleget tevés, a társadalomnak való precíz és pedáns megfelelés...előre sajnálom a fiamat. Látom a holnapért szorongani negyven évesen, sutba dobva minden álmát, ez borzasztó.
Ami viszont rémesebb a rémesnél, hogy nem változnak a társadalmi trendek, nem változik sem az iskola, tovább folyik a szociális szelekció: aki bírja a képmutatást, ennek magát alá tudja vetni, a szokásokat, törvényeket feltétel nélkül elfogadja s él velük, az menjen tovább. Aki erre nem képes, az álljon félre. Sőt, félre állítjuk.

By zaba

Mennyire megtéveszt engem ez a tökéletes Világ dolog, benne a tökéletes Természettel. Mondják, hogy óramű precizitással működik minden ebben az Univerzumban.

Hogy milyen szépen, harmóniában él a természet, függ egyik anyag a másiktól, egyik élőlény a másiktól. És ebben csak az ember az aki elront mindent. Mivel szabad akaratot kapott. És ez liberális nézeteihez vezetett, amivel maga alá temeti ezt a szép tökéletes világot.

Mert mi lenne, ha jönne a saláta, s kérné liberális jogait? Mondaná a saláta, jó, jó, az ember telehint porokkal, elriassza rólam a csigákat, de uram bocsá, miért esz meg engem? Honnan az embernek ez a barbár stílus? Hol itt az egyenlőség?

Ugyanezt mondhatná az ember, hogy mi jogon tőr életére embertársa, miért akarja elvenni tőle ami az ővé, miért akarja megölni őt? Mondhatná az ember a saláta szerint, hogy a Teremtője miért kéri számon rajta az életet, mirefel teremtette őt, hogy megegye?

Ennek a nagy élet című harmóniának nem valamiféle isteni lélek a lényege, hanem az éhség.

Eszik egymást a természet tagjai, ez a lényeg. Az egyensúly, amit szép harmóniának látunk, az a rendezett erőviszonyok helyzete. A nagy fa kinőtte magát, s alatta élnek amik megelégszenek az árnyékkal meg a helyzettel.

Az öreg galamb nem moralizál a kóbor kutya szájában. A kóbor kutya vonyít mint a sakál éjjel, mindent teleszar a világon, egyéb haszon nincs belőle. Erős és szapora. Ennyi. Meg csak dög formájában ehető némi csúf madaraknak.

Az ember egy furcsa indíttatásból megkérdőjelezi ezt a természetes szelekciót: haljon az őz, éljen a farkas, elkezd törvényezni. Kitalál törvényeket. Hogy nem szép dolog egymást enni. Némileg megkavar ez a törvényes dolog embereket, de zömében azért követik az ősi vonalat: eszik egymást. Tagadják az élet lelki oldalát. Azt mondják nincs Nap, nincs semmi. Jó, nem tagadják, de megmosolyogják. Azt mondják, az élet ennél bonyolultabb. Hogyne, zabálni jó. Egy kész, ropogósra sült csirkét, ha másé az se baj, annál jobb bezabálni. Ha csak furfang kell hozzá, annál jobb, easy money. Az erőviszonyok rendeződése. By zaba.

Jó étvágyat.

Sötét utcák árnyékában

Lehet a dolgokat többféleképpen értelmezni.Magamból kiindulva mindenki annak függvényében ítél meg dolgokat, hogy mennyire érinti a dolog, mennyire van benne. Én legalábbis így ítélem meg a dolgokat.

Ahány ember annyi helyzet és ugyanennyi nézőpont.

Baj ez? Szerintem nem.

Az inkább érdekes, miszerint polisztirénből repedt gerenda utánzatot préselnek és azt tömbház lakás mennyezetére ragasszák, mint valamennyi májsztrogerenda. Nem én mondtam, mások, hogy giccses megoldás. Én azt mondtam, érdekes dekorációs elem. Nem vihetsz be blokklakásba szuvas, repedt régi gerendát, nincs is hogy felfogd a plafonra.

Viszont innen odáig, hogy a fa ajtónak műanyag ajtó felületet kihozni, hogy műanyagszerű legyen a kidolgozása, szerintem valóban borzalmas és ízléstelen giccs. És ezt műanyag alatti áron, egyenesen piszkos fantázia. Az ember legidiótább álma és tévútra terelt reményhalmaza.

Szakmámban, melyben egyre inkább ingataggá váltam, elvesztettem önbizalmamat benne, ilyen dolgokkal kezdtem szembesülni pár éve, s látom ez a műnézet a gravitációs sebességgel vetekszik, úgy fejlődik és egyre inkább trenddé kezd válni.

Aggaszt engem ez a dolog. Mert előbb volt, hogy nem fizetik meg, nem kell, inkább a műanyag, de hogy erre még ráadásra műanyag felületet kérnek, erre azt mondtam, hogy itt már nem a megrendelő a beteg, hanem aki belemegy ilyen játékokba, és elvállalja megpróbálván.

Legutóbbi munkáim egyike úgy lesújtott engem, hogy kiszívta belőlem az egyébként is száradó, szuvasodó, repedező életkedvemet. Már nem azon csodálkoztam, hogy harmadszorra csinálom újra a kamra ajtót, hanem azon, hogy a többi öt ajtót elfogadták. Elfogadták, igaz némi drámai beletörődéssel, aminek nem értettem se fiziológiai, sem filozófiai okát. Három rétegű ragasztott fából csináltam az ajtókat és különös figyelmet fordítottam a göcsmentességre. A kifogás eggyike az volt, hogy miért nem fújtam a pácot, miért ecsettel dolgoztam el. Az én okom, amiért ecsettel dolgozom, mert szerintem szebb úgy. A fújt festés (ott van mindenem hozzá: profi kompresszor, pisztoly, minden) nagyon technikai felületet idéz elő. Halott anyagra utal a fújt festés. Ha fújva festet az ember, teljesen mindegy milyen fából dolgozik. Lehet erről is vitatkozni, én megpróbáltam mindet. Könnyebb lenne nekem is fújni. Engem mégis szabályosan megriaszt az a felület. Ez egyik. A másik meg hogy nem olcsó ez a víz alapú öko festék. Ha fújom, háromszor annyi használódik el. A lepiacgazdaságított árakba ez nem fér bele.

Mindegy. Mert eljutottam bizonyos végkövetkeztetésekre. Az egyik, hogy ezt így nem folytatom tovább. A másik, hogy változtatni kell. Már csak egy kérdés marad: hogy?

Kiindulás: Fából dolgozni, fa felületes kivitelre, nem műanyagosítottra. Asztalos minőségben, nem műbútorasztalos koncepcióban. A vevőnek, nem megrendelőnek (a továbbiakban ilyen nincs) el kell jönnie a műhelybe utána, vagy futárral utánvétellel egy hónapos visszavásárlási garanciával átveheti.

Belső hang: négy ok amiért nem fog menni.

Robin Sharma szerint: a belső hangra kell figyelni, mert az megmondja min kell dolgozni, hogy valami menjen. (ez lenne szerinte a lúzerek sikerkulcsa).

Az első amit tehetek, (hope) hogy kiveszek két hetes alkotói szabadságot.

Ez abban áll, hogy két hétig azt csinálok, ami eszemből kipattan. És majd azután arra keresek értékesítési formulát. Először legyen meg az Ige általi Teremtés. Hátrányok: két hétig valószínű ránézek a hitelkártyára is. Mert mint Nógrádi is mondta: „az élet ennél bonyolultabb”.

Zene.

Rájöttem, különleges egy fickó vagyok. Semmivel se kompatibilis. Mint a higany, nem tudok tapadni. Folyékony fém. Ólomsúllyal.

Mint mondottam, abban hiszek, amihez közöm van, azzal a prizmával látok, amin át kell nézzek, ami elém kerül. Azt a látást vetítem ki szóban, cselekedetben, rajzban, zenében (még csak zúgműhelyileg), ami bennem formálódik.

Közeledem, nem fogad be. Feleségem mondja sűrűn (csodálom, hogy még szeret), hogy elég csak megjelenjek bárhol, meg se kell szólaljak, hirtelen közellenséggé válok. Hiába vagyok szívvel lélekkel kresztény, alázatos, mert látszik messziről (aszondja), hogy előttem nincs emberi tekintély, se cím, se semmi. A borotválkozási rigmusom nem alkalmakhoz igazodik, hanem ahhoz a bizonyos naphoz, amikor elkezd viszketni a képem. Meg hogy gyakorlatilag nincs nyakkendőm, úgy harminc éve. Meg hogy én egyáltalán ezeket nem értem.

Tudod, eljut az ember lassan oda, hogy be meri vállalni egyéniségét. Mert nincs semmi más mit elveszítsen. S akkor legalább ne támasszanak veled szemben illúziókat, hogy rendes emberré lehet téged faragni. Nem, én már nem lehetek az.

Emlékszem (még), voltak baráti körök, ahova jelentkezgettem, mint iskolás, meg fiatal próbálkoztam. Előttem pereg a film, amint fél lépés hátránnyal követtem a barátnakvalót, ki egyenes háttal, kidüllesztett széles mellel, egyenes, bátor nézéssel ment előre, nem rejtett szocio-kulturális fölénnyel, s mint kegyelem osztotta az igen-nemeket, amint loholva követtem, hova máshova, mint a táncházba. A kolozsvári CFR klubba, ahova vasárnap egy teljesen más kultúrkörnyezetbe szoktam menni mint bélyeggyűjtő.

Amint beléptünk a táncházba, előkerültek a zsinóros magyarok, húzták kegyetlenül a húrokat, csapkodták lábukkal a roskadó fapadlót, abban a pillanatban kibontakozott egy más társaság, semmi köze nem volt ahhoz, ami az utcán történt. Megszűntem létezni. Volt aztán egy barátnőm, táncházas volt, már az első alkalommal láttam, amint levedlett magáról, mint érett narancsról a héj, hisz én nem vegyültem, nem táncoltam. Nagyjából ennyi volt nekem a kapcsolatom a magyar őskultúrával, s ha addig sem volt valami szoros, de ezek után teljesen elszakadt. Volt ezeken a táncházasokon egy elérhetetlen, mennyei dicső aura, amit be nem avatott nem tudott megérinteni. De tiszta szerencse ennek a nagy magyarságnak, hogy ilyen magamfajta ritka szürke holló annyira kevés, hogy statisztikában sem jelenik meg. Valami borzalmasan elriasztott ettől a műfajtól, noha otthon nálunk elég sűrűn szólt népzene, apám szerette. Viszont engem nem nyert meg. És nem azért, mert nem volt gyerekszobám.

Viszont a rock zene az más volt. Onnan is kikullogtam, annyira csóró voltam, hogy gyalog közlekedtem legtöbbször. Jóindulat megvolt a dobtanáromnak is, de nem volt cuccra pénzem. Így csak figyelője, kedvelője voltam korom zenei világának, kivilágítatlan utcák árnyékában néha elejtettem egy egy könnyet a zenei pályám sírján.

Már elkezdtem egy újabb keverési pályázaton dolgozni, de rájöttem, nem ezt akarom. Arra a méter zenére hajtok. Egy 90-100 bpm es négynegyedre toljak egy basszust, egy kis sztringzet s dobot. Mint a zsebben hordott kis lapos konyakos kulacsból az ember lehúz egy egy kortyot.

Meg aztán azon filóztam, hogy ez a nagy keverési szakma is milyen képmutató tud lenni azért. Elkényezteti az ember fülét, hallását. Majdnem azt mondhatom, hogy akármilyen festékbádogot megütve, ki lehet hozni profi hangzást belőle, de annyira messze van ez a kikozmetikázott dob hang a dobolás fílingtől, hogy borzalom. Semmi köze hozzá. Én azt eldöntöttem, hogy ha elkezdek kísérletezni, mint a fában fogom az erezeteket, göcsöket előhozni, úgy fogom a dobokat is előhozni, hogy az ember ott érezze magát a kerek székben, mintha ő verné azokat. Nem valami mennyei magasságokból lehívott érthetetlen filókat.

Migránsok. Már mindenki róluk beszél itt is. Pedig egy fia migránst nem látott senki. Hogy lélek lélek, de a migránsok ha bejönnek, vége nekünk. Itt vannak a cigányok, még sincs végünk. Ők sem tudnak adaptálódni úgymond európai értékeinkhez: munka és tulajdonjog megbecsülése, valahogy még is élünk egy ég alatt. Mit lehessen tenni? Őrült elme mondhatja csak, hogy ki kell őket nyírni. Mert ha ők nekünk, mi kiknek a patkányai vagyunk? Mi kiknek állunk útjában? De hogy a magyar M1-es kifejezetten pánikkeltő poszt, az egészen nyilvánvaló. Rákapcsolva mintha háborús jelentéseket adna élőben. Ez is egy tipikus magyar túlzás. Ilyen a magyar, tragikus, elkeseredett.

Illiberális. Antidemokrata. Ezt is megéltem. Hihetetlenül nézem, hallom, fertőz, hogy a lepra kutyafasza volt mellette. Demokrácia ellenes vélemények jönnek elő eddig nyitottabb kobakokból is. Szabadon, lovon futó, lobogó hajú, sámánjelekkel tetovált izmos karú imázsról álmodó naiv nagymagyar, illiberális és demokráciamentes társadalomról vizionál, csak azt nem értem, miből gondolja, hogy egy ilyen berendezkedésű társadalom majd megengedi ezt a lovászatot? Vagy aki nem fog lovazni azt becsukják? Vagy szerintük a szabadságnak nincs köze a liberális nézetekhez? Baromság. Itt sötét erők indukálják ezeket az ellentmondásos hülyeségeket.

Egy dologra kéne koncentrálni, hogy az adók folyton nőnek. De erre ez a megtévesztett kispolgár képtelen koncentrálni, folyik a cirkusz minden csövön.

Ez a menekültügy olyan az európai népnek, mint egy családban mikor nincs egyetértés, megértés, szeretet, bármilyen ok jól jön egyet veszekedni.

Gyenge embernél az indulatok erősebbek, mint a lélek.

De hát a lélek dolga ma már erőtelen, nevetséges dolog.

Hogy a fiam a barátjával társalog a szünetekben, azt mondják rájuk, hogy buzik. És kik mondják? A nagy magyar származásúak, kik benne vannak nyakig ebben a magyarországi nemzetieskedő hisztériában. Tehát a barbár nívóra csúszunk vissza, ahol az emberi kapcsolatok szégyenszámba mennek, az érzelmek gyengeségnek számítanak, az a férfi, aki nem mosdik, hányásra issza magát, feleségét gyermekét veri, s képes teljesen értelmetlenül meghalni egy nem létező célért, csakhogy post mortem macsó lehessen. Undorító.

Na de ha nagy képe és hangja is van most a gyűlöletnek, nem lesz ez mindig így. Mert lesz ebből csömör is, kijózanodás is. Csak ez se fog látványosan eljönni mint ahogy ezek a díszbe öltözött menetek járnak kelnek, hanem ahogy a tavaszi virágok, rendre s csendben. Az is csak annak, aki észreveszi.

Megjegyzés az új szőlőrend kapcsán...

A szőlő bornak való.
Nem szörpnek.
Jó szörpnek is.
De valószínű bornak jobb.
Így az új szőlőrend végéről.
Kipróbáltam.

Goe és a csorápisztu Pippi

Érdekes eszmefuttatással jött haza a fiam. Mivel más a befolyásolója nem lehetett mint az iskola, csak onnan szedhette fel azt a marhaságot, hogy ha nem végzi el az iskolát, nem lesz képes munkahelyet szerezni magának. Munka nélkül fogja leélni az életét.
Na erről beszéltünk vagy másfél órát ebéd után. S nem köszönné meg nekem se iskola, se egyház és a haza se.
Mert noha rossz példának hoztam fel, de felhoztam a anyja esetét a patikákkal. Hogy mind illusztrisan végzett egyetemi perszónák vannak a patikákban, mégis sokszor halljuk anyától, hogy bolondok háza, és ott mindenki dilis, nem normális. Tiszta stresszes környezetben dolgoznak, mindenki ideges, feszült, sosem elég amit csinálnak, sosem jó semmi, és azok a nagy fekete körök a szemek körül is erről árulkodnak. Egész nap a gépek előtt, verik a billentyűket, írnak, pecsételnek, számolnak, tesznek vesznek egész nap, hogy az egészben nincs semmi abból amit tanultak, és a munkájuknak semmi de semmi köze nincs a gyógyszerészethez.
Ehhez még iskolát is végezni? Minek?
Elmondtam a fiamnak, hogy ahol közösség van, ott súrlódás is van. A jelenlegi munka koncepció pedig nem a hozzáértésre, szakmaiságra, kreativitásra van építve, hanem a gépesített bunkóságra. A modern munkahelyek lényege a végrehajtósági hajlam, a szolgalelkűség, a parancsok feltétel nélküli egzekuciója. Erre kell betört embereket gyártani az iskolán keresztül.
Arra a megállapításra jutottunk, hogy noha a munka nem kötelező, az iskola igen. És ez egy nagyon érdekes filozófiája ennek a modern társadalomnak, azaz rabszolga tartó rendszernek.
De, felvázoltam neki azt a lehetőséget is, hogy bármikor amikor ő úgy látja, hogy meg szeretné tanulni az asztalosságot, állok eléje és garantáltan sikeres iskola lesz, mert megvan hozzá minden hajlama és lehetősége. És arról is beszéltem neki, hogy talán jobb lenne vállalkozásban gondolkodnia, semmint alkalmazotti státuson.
Persze, ezekről még nem ért sokat, de valamikor beszéltem neki egy másfajta Jézusról és noha kisebb volt, most jönnek elő a bizonyítékai annak, hogy tökéletesen megértette miről beszéltem.
Erre biztatom őt, hogy higgyen magában, építse önbizalmát, keresse lehetőségeit. Ne vegyen be minden szart, amit le akarnak nyomni a torkán. Pontosan ezért nem érdekel, hogy az iskolában milyen osztályzatokat kap. Engem az érdekel, hogy ami jön belőle az a lelkéből jöjjön. Mert az életben ha valaki vele és mellette lesz az a lelke lesz. Mindenki más csak le fogja akarni beszélni mindenről.
Na de sokat nem filózhattunk értelmesen az élet dolgai felől, mert ügyeltek a tanárok sok haszontalan házifeladatot adni. Csak sokszor nem értem, hogy ha tudják a tanárok is, hogy semmi értelme, miért csinálják ezt? Mi más ez, ha nem szándékosan és előre kitervezett bűncselekmény? Cinkostársa az állami gépezetnek, mely gépemberekké akarja butítani „tanítás” címén a gyermekeket.
Szóval hogy ennek a Caragialenak a Goéjának kapjunk egy magyar megfelelőt.
Hát törtem én a fejem, s gondolkodtam, de nem emlékszem egyik ifjúsági vagy bármilyen regény Goé magyar megfelelőjére sem. Mert minden magyar regényben a korrektség, a szorgalom, a becsület, a munka szeretet, az udvariasság, a szeretet bontakozik ki főhősében, messze áll a Goé -féle elkényeztetett piperkőctől, aki folyton marhaságokon töri a fejét, ott szemtelenkedik ahol éri, szóval nincs a magyar főhősök közt ilyen balfasz mint ez a Goe.
De ezt nem lehet elmondani a román tanárnőnek.
S akkor nemzetközi hálózatokat faggattunk, mármint én faggattam a fiam gépén, aki azelőtt már az én gépemen elkezdte mind a nyolc felhagyott népdalt kikeresni s mindegyiknek a minimum nyolc versszakát leírni s a rigmusát kiszámolni s ilyenek. Már a negyedik másolt oldalnál tartott, amikor elkezdtem káromkodni, hogy azért mégis mit gondol ez a magyartanárné is, hogy itt más nem megy csak népdal ebben a házban? Hát nem hiába fájt a fülem amikor nyikorgó hegedűt hallottam. Ki nem állhattam. Se táncházat se ilyesmit. (Tessék kövezni..)
Na de nem sok sikerrel jártam a magyar Goé -féle főhős kutatás dolgában, pedig már mindenféle kérdést beírtam kétféle keresőbe. Mikor beírtam, hogy balfasz magyar regényhős, kiadta többek közt Gárfildot, aki na mondjuk valamennyire összevág a Goéval, de Gárfild nem magyar. Meg nem is annyira balfasz. Nagyon tudja mit akar.
Közben elolvastam Bayer Zsolt balfasz liberális írását, s néhányat a kommentekből, s ha netán nyomdafestéket nem tűr a megjegyzésem, mea culpa, nem lehet másként rezonálni azokra a hangnemekre, de az az érzésem támadt, hogy ezek a magyarországi magyarok nem voltak eléggé seggbe baszva a kommunizmus diktátoraitól, hogy egy illiberális államról álmodnak, sőt elítélnek mindenféle liberális gondolatot, minden mi liberális nekik az égbekiáltó bűn s ezekhez hasonlók. És hogy ennyire megvetik, gyűlölik a szabad életet, gondolkodást, az emberi alapvető jogok gyakorlását, nem hittem volna. Egyik ámulatból a másikba esem, hogy mifelé halad Magyarország hatalmas és biztos léptekkel.
S akkor mondja a fiam, hogy köresemes járja, a Harisnyás Pippi a Goé magyar változata. De könyörgöm, mondom, a gugel aszondja valami svéd ez a Pippis dolog, mi köze hozzánk? Nem mindegy? De, végül is tök mindegy. Mert úgysem érdekli senkit semmi. Legyen meg a házi és kész. Ha rossz, nem baj, nagyobb baj, ha nincs meg a házi.
Tehát hattól fél tízig na nem fonóban énekeltünk, hanem nemzetközi hálózatokon csüngtünk s hol magyar népdalt, hol Pippit kerestük. Közben múltévi matek anyagot ismételtünk valami példatár szerint, noha ott voltam minden leckénél, hisz tudom, nagyon biztosan tudom, de olyan példákat kellett megoldjunk, amiket eddig nem láttam. Most sem értettünk belőle semmit, de valahogy megoldottuk. Ttam.
Hogyan lehet túlélni mindezt?
Talán a Harisnyás Pippinek mégis igaza van: „távol élve a felnőttek világától”.
Jó, ez így irodalmilag szépen hangzik, de ha valaki engem kérdez akkor: leszarva mindent.

Mixes nap

"Loud and Clear" mugomix2
"Loud and Clear" mugomix 1
(a linkekre kattintva bele lehet hallgatni a pályázatos keveréseimbe)

Na persze. Hajnali fél ötkor kávéval odavánszorogtam a géphez s kikevertem a végleges pályázatos nótát.
Hogy nem tökéletes, nem érdekel. Megért a befejezésre. Innen tovább foglalkozni vele több tapasztalat szükségeltetik. Tovább kell lépnem. Várnak egyéb projektek.
Jó volt. Gyors kurzus volt. Ha ez nincs, ez a projekt, még mindig matatnék a sötétben. Ezért nem is fontos, hogy nyerjek. Azért beküldöm, mert kíváncsi vagyok hányan jelentkeznek. Mit jelent ez a szakma? Kik számítanak ma keverősnek? Kik ereszkednek le egy amatőr versenyre? Mindenképpen hallani akarom a nyertes keverését. Jók ezek a kihívások.

Valójában pár óra alatt kikevertem, miután nehéz órákat kevertem tévesen. Aztán ma hajnalban új lapot indítottam s újból kezdtem mindent. Először a dobokat, basszust, gitárokat s zongorát hoztam elő. Ez valami 14 sávon volt. Nem mind használtam fel amit adtak. A dobokból is csak vagy hatot. Összesen 16 sávot enged ez a lájtosabb cubase. Ezért összevontam első körben a dobokat s egy sávvá mentettem le. Így folyamatosan ürült hely. Aztán a rezeket vontam össze öt sávból. Aztán a vokálokat. Adott valami 12 sávot, de abból csak 8at használtam fel. Zagyvalék volt a többi négy. A vokálokkal volt kis munka, mert kattanásokat kellett kioperáljak belőlük. A torzítós gitár volt a legsilányabb mind közül, úgy szólt mint egy rossz orosz torzító. Tudom, hogy ebben a stílusban megy ez a félig rekedtes gitártorzítás, de nem ehhez vagyok szokva. Ezért átvittem mindenféle phaseren, megduplázta a sávokat, és más fajta phaseren nyomtam a másikat, hogy azt a helikopteres hangzást egyik a másiktól elnyomja, és külön kivágtam egy sávra a szólósabb részeket, chorus effektel. Tudom, hogy a zsüri ettől kiakad majd, de nem nekik kevertem, hanem magamnak.
Van itt minden ciráda, hangszínezés, kompresszor, térhatások, késleltetők, aztán a pergőt új sávon újból kihoztam, hogy tökösebb legyen. Meg a zongora játékból is csináltam még plusz két sávot, néhol erősebben jelenik meg.
Két variánst kevertem ki véglegesnek. Az egyiket majd feltöltöm a versenyre. Erre kell nekem még aludni, hogy melyiket.
Na melyiket?

Shortcut to üres lap

Van két cicám. Cilu és Cece. Még nem tudom melyik, ki. Aztán ahogy tettem vettem, kisurrantak a műhelyből, fel a fűzfára. Már a műhelyből centizik a fűzfát az ablakból, hisz rengeteg veréb ott tanyázik a fűzfán.

Hívtam aztán a macskákat, nem jöttek. Mentem a fa alá s felnéztem. Szomorúan lógatták a farkukat lefele s csalódott tekintettel néztek engem. A sültgalamb nem repül a macska szájába sem. Nem így gondolták a verebek dolgát. Azt hitték, hogy elég a fűzfára mászni s magától özönlik a sok veréb a szájukba.

Aztán jött Jonika, hogy fújjam fel az egyik hátsó kerekit. Lementem dirmegve dörmögve, de meg is jegyeztem neki, hogy miféle szekeres gazdája van, hogy nincs mivel felfújja a szekere kerekeit? Mert ugye laposon járt mind a négy kerekével. Arra van esze a gazdájának, hogy kertem tövébe diófát ültessen, hogy majd az én kertemből kiszívja az életet, de egy pumpát nem vesz a szekeréhez. És mint jó igaz keresztény, nem ilyen ficcfa keresztény módra, kik elájulnak mindenféle szőnyegen repülő effenditől, felfújtam mind a négy kerekét. No nem a gazda iránti tiszteletből, hanem a Jonika iránti tiszteletből, mert szépen megkért. Pedig cigány. Mintia összes cigánysága eggyüttvéve, noha loptak tőlem, nem csináltak nekem és bennem akkora kárt, mint úgynevezett madzsar tezsvéreim. És mit mondjak, hemzseg Mintia a cigányoktól.

By the way, magyarság és menekültek. Szóval a napokban igen elszomorkodtam amiatt is, hogy Magyarország kimutatta foga fehérét. Mint egy bunkó farkas. Gyűlölettől villogó vérmes szemekkel vonyított Magyarország. Mint a gyáva kojotok. Azok a hihetetlen, rémálomba illő megjegyzések, hozzászólások a neten, ami magyar fejből pattant ki, egyértelműen igazolja, hogy a magyart nem lehet kiszedni a barbár, pogány gondolatvilágból. Mert ha az a sok szítok, gyűlölet, halálkiáltás az igazi magyarság, s az emberi, Jézusos hozzáállás, igazi keresztény szemlélet a gaz liberó meg zsidó meg hazaáruló, akkor egyértelmű minden.

De egyébként is, mind ezek a papír keresztények, bebizonyították, hogy tulajdonképpen az egész vallásosdi nem alapul ama Jézus Krisztusra. Egy gané plagizálásról szól ez a keresztény filozófia, mint a bingó alapú meggazdagodás utáni lelkesedés.

A gyökér fajzat képtelen átnézni mindazon túl, hogy özönlik a menekült. A hitben élő ember első reakciója, hogy felkiált Istenéhez. Segítséget kér tőle. Ha masszívan nem jön a segítség, akkor erőt kér a kibírásra, közben elgondolkodik, hogy miért e megpróbáltatás, sűrű önvizsgálat, miegymás. Egy éjszaka mindehhez elég. De itt hónapok óta nincs semmiféle ilyen irányú megközelítés. Barbár módon, kesereg a kojot falka.

Elszomorít. S egyben elgondolkodtat, hogy mégis itt élek a cigányság kellős közepén és a dévai entelektuel magyarság úgymond szociális élete helyett még mindig inkább a cigánnyal beszélgetek szívesebben.

Ja persze, hisz gaz, liberó, mocsok kapitalista hazaáruló vagyok, bolgár ükapai szálon talán zsidó vér is van bennem. Hogy rémesen kevés bennem ez a zsidó vér, azon is látszik, hogy nem tudok alkudni, egy szolgalélek vagyok, a másik ki se gondolta mit akar, én már keresem a hozzávaló szerszámot. Több zsidóvér kellett volna belém. Úgysem osztok szorzok a magyarságban, statisztikailag teljesen mindegy lenne.

Na de volt egy olyan gondolatom, hogy így ebben a felbontásban kiszállok a blogommal a netről. Aztán ebből annyi lett, hogy a frissen indított facebook száradafa oldalamra nem teszek ki több írást. Mert elébe akartam menni lusta papír „rajongóimnak”, akik nem fáradnak el a blogomig, hisz mindent egy tálcára várnak, de rájöttem, aki engem akar, nem bír nélkülem, az megkeres. Mint Jonika a kerekeivel.

(a macskák még mindig a fán kergetik az amerikai álmot...)

Igen, lassú a visszafejlődés, de vannak már apró jelei. Mert a kereszténységből is megárt a sok. A pálinka egy pohárkával egészség, egy üveggel már méreg.

Az úgynevezett nem performáns munkákat nem vállalom ezután. És szentül megesküdtem, hogy kiveszek két hét alkotói szabadságot, és legyártok egy pár banális bútor darabot, amivel majd meghóditom a világot. („haha-hhah!” ez egy reppes odaszólás, dobos fill helyett...)

Mert ugye kiegyeztünk az ajtókkal, aztán mikor jöttem el előleggel a zsebemben, de hogy akkor abban ne legyen göcs és legyen tölgyfából a küszöb. Nyeltem egy galuskát, mert 33 centi mind a négy küszöb szélessége. Aztán jól sejtettem, hogy az „A” osztályú anyagnál kell legyen egy még „A” osztályúbb, ami nem engedi meg az egyébként „A” osztálynak megfelelő göcsöket sem, mert snúrban jöttek a skizofrén elvárások. De mindnek eleget tettem. Mégis volt egy ilyen elváláskor, hogy jól van na, nem tökéletes, de ám legyen. Őszintén leforrázott ez engem, emiatt is nehéz volt a hetem, keserves, noha szerintem az ajtók a szokásosnál jobbak lettek, megmaradt ez a tökéletlenségi érzés, hogy netán nem tudok ajtókat csinálni. Nem megy nekem ez a public relations, oda hideg, kegyetlen emberek kellenek.

És miután ma is basztattak semmiségekért, azt mondtam, hogy nincs fúróm a falhoz, megkértek, hogy fúrjam át a falakat a kábeleknek. Nincs, mondtam szemlesütve. Ennyi gonoszság belőlem is kikéretett. Miután jött a banya s rátette a vízmérőt az ajtókra, hogy szerinte nem egyenes. S azt mondta, hogy azért nem ment férjhez mert nem bízik a férfiakban. Uram atyám, mennyi sötétség tud beleférni egy emberbe. Mindegy.

Nem megy nekem ez a public relations. Egyre nem megy. Amíg fiatal voltam, hagytam magamtól, hadd menjen. De nincs már erőm. Se lelki, sem fizikai.

Így történt, hogy mindjárt két hete nem dobolok, nem keverek. Letestelt teljesen ez a munka. Pedig négy kibaszott ajtóról volt szó. Hányat csináltam eddig? Ezret? Kettőt?

És ha legalább megérné anyagilag. De nem. A fa ajtó ablak ideje lejárt. Exklúziv, premier, presztízs kategóriaként talán, méregdrága nemesfából esetleg, de hát ahhoz nem elég az én érdes nyelvem, tüskés pofám, oda relációk kellenek, nem raklapra került ember hulladék, mint kiégett jómagam. Mert ez a helyes megfogalmazás irántam: kiégtem.

Persze, megvan az én szerepem is ebben az életben, például most már teljesen kétségbeesve nyávognak a macskáim, gondolom mára belefáradtak a veréb vágyakozásra, s inkább beérik vacsira egy kis macskakajával.

Már előre élvezem, amint két hét múlva elkezdem a banális kis fiókos szekrénykéket. Jönnek majd az igazi mászterpíszek...haha-hhah!

Novus Ordo Szolorum

Az új szőlőrend.

az enyém a szőlő

Mert voltam eléggé felelőtlen s elültettem ezelőtt vagy öt évvel egy ilyen Praktikeri szőlőtövet. Játszódtam a Frankenstein kertes verzióját. Hogy mi lesz ha ezt is elültetem? Növögetett minden évben egy picit, aztán a negyedikben hirtelen elkezdett nyúlni. Az ötödikben már négy, öt méteres szálak futottak szanaszét, meghagytam hármat. És legnagyobb meglepődésemre idén termett legalább három, négy kiló szőlőt.
Ez az az apró kék szőlő, nagyon finom, édes íze van.
Hogy akkor mi legyen vele? Hát nekem sincs azért olyan bő repertoárom ivászat terén, bornak úgy véltem tiszta kár kipréselni, befőztem szirupnak. Nagyjából ebben ki is merül a konyha tudományom.

szolorum lab

Na de hogy csináljak belőle szirupot? Hát egyszerűen. Mivel általában csak én iszok ilyen kotyvolékokat, nem zavar a sűrűje, összevágtam a turmixxal, majd leszűrtem egy sima szűrővel, cukrot neki és felfőztem. oszt dunsztba tettem.
Tudom, hogy nem így kell, nem tudom hogy kell ezt másképpen, de ha beválik, a módszer nekem megfelel.
Ezért is neveztem el ezt a folyamatot: az új szőlőrendnek. Azaz: Novus Ordo Szolorum.

dunsztra kész

Scarlett 2

Az ember azt gondolná, mikor azt mondja, hogy na most ezt a dolgot egyszer s mindenkorra lerendezem, hogy azt le is rendezi, de már le se rendezte a nagy rendezni valót s rögtön elébe jön egyéb két három rendezni való. Így ágazódik, bogasodik az ember élete s mindene. Lehet ezt úgy is venni, hogy egyik baj a másikat hozza, de lehet úgy is venni, hogy egyik lehetőség a másikat nyitja.

A csendes polgártárs mindig visszahúzódva él, sosincs semmiről nyilvános véleménye, ha van, bölcsen hallgat, nem oszt se nem szoroz, él az adott lehetőségekkel. Csendben. Legyen kommunizmus, tranzíció, áldemokrácia, káosz, ő mindig a trend adta vonalra sorakozik s azt mondja: lehajtott fejet pallós nem vág. Nem szól, nem téved. Ha változik az idő, lecseréli tagságát.

Ezek a csendes polgártársak sosem idéznek elő zűrzavart. A nem csendesek idéznek elő zűrzavart. Elég egy pisszenés, elég egy halk kérdés, egy csöndes vélemény, s legyen bármilyen a rendszer, mindjárt népellenséggé válik az ember.

Bakancslistámon túl sok dolog nincs. De lehet más szemében soknak tűnik.

Az egyik legnagyobb fejezete a bakancslistámnak az adósságok lerendezése. Hogy ez a tyúkpajta megmaradjon így egyben. Hogy miért is maradjon így egyben, ha az élet olyan mint egy hópehely mely az autó meleg szélvédőjén gyorsan vízcseppé alakul, majd elpárolog? Inkább egy idea miatt. Hogy a meztelábas senkinek predestinált volt a nyomor, de ennek ellenszegült. Mert őskori filozófia van ebben leszögezve, hogy az ember a nyomorra születik. S ebben én kitartóan nem hittem. Hiába bizonygatták nekem. Hiába fenyegetőztek, hogy megütöm a bokám, felhergelem a Teremtőt. Nem, én hittem, hogy a Teremtőnek is ez a vágya, hogy én ne hagyjam magam.

Ezért nagyon fontos, hogy az ember mit hagy örökségbe. Ez a bakancslistám egyik tétele.

A bakancslistám második s egyben utolsó tétele a zenész életem lerendezése. Mert eltelt harminc év s egyet motoszkál az agyamban, hogy de ha mégis zenész lettem volna. Mert kerékbe tört hirtelen valami ezelőtt harminc évvel, amire azt mondtam ideiglenesen (innen jött nekem az a mondásom, hogy „ideiglenesen harminc évre” ha valamiféle improvizációra kérnek vagy vagyok kénytelen), hogy majd aztán előveszem a dolgot mire lenyugszanak a dolgok.

De sosem nyugszanak meg a dolgok. S láttam, hogy természetszerűen eljött az utolsó bankjegy beváltása, a homokóra utolsó megfordítása, azt mondtam, ennek a dolognak legalább elvileg utána járok. Hogy lehetett e volna belőlem zenész? Lettem volna olyan boldog mint most, ha zenész lettem volna?

Nem részletezem, hosszú lenne részletezni. Meg aztán még vannak lezajlásra váró részletek. De így első kóstolás után, rájöttem, hogy valószínű lehettem volna egy kreatív zenész, kevésbé briliáns technikával, inkább tökös és kreatív. De borzasztóan kiégetett volna a megélhetési zenélés. Hogy én lagzin ropjam a lájnel ricsiket repedt cineken. S petyhüdt vásznakon. S nézzem amint részegedik a boldokk csendespolgár. Nem, ettől nem lettem volna boldog zenész.

Tehát jó volt a döntésem, noha azt mondják a fiatal hebehurgya és meggondolatlan, most azt mondhatom magamnak, hogy helyesen döntöttem. Nincs amiért lelkem háborodjon, jól tettem, hogy nem adtam el álmaimat apróért. Mert ez is egy kitörő szempontom eme predestinált nyomor fészekből.

De eljött az idő, hogy ezzel is szembenézzek. Igen, ha olyanok lettek volna a helyzetek, mint ma. Hogy van egy pajta ahol az ember meghúzódhat, egy kis munka amiből megél, s kétszer egy héten eldanolja az ember ami a szüén-lelkén van. De nem ilyen idők voltak.

Most azt is elárulhatom, hogy mikor ez a pajta fel volt ajánlva, szempont volt az elszigetelődés is, mert tudtam, hogy a dobhoz még egyszer odaülök. S lakosság meg dob nagyon nem kompatibilisek.

Nos ez a fejezete a bakancslistának mondhatni kipipálva. Lőn lelki nyugalom, jól döntöttem, jól tettem, majdhogynem hiába aggódtam harminc éven át, de lám ez az aggodalom úgy szűnt meg, hogy dobot vettem. Tehát igaza volt ennek az Arnold Schwarzeneggernek, hogy follow your dream.

Mert ha nem is teljesül az ember minden álma, de követve azokat, legalább tisztán lát s nem marja a lelkiösmeret, hogy meg se próbálja.

Mert mit mondjak? Ezt felismerve, örvendek, hogy asztalos vagyok. Ezt az ördögi kört leszámolva más szemmel nézem a munkámat is, a műhelyemet is.

De mint az intróban írtam, az ember azt hinné, hogy most hirtelen lerendez mindent egy csapásra. Nem olyan egyszerű ez. Mert egyik dolog hozza a másikat. És az asztalosságban megtanultam, hogy az jó, ha egyik munka hozza a másikat, mindig új kihívások elé kényszerít, más helyzetek, más ígények. Néha szar a pénz, néha jó. Néha melléfogok, néha eltalálom.

De tudtam, hogy a dolog nem áll meg a dobnál. Aztán jött a hangkártya, ez a Scarlett, profi mikivel, fülivel, keverő programmal. Jóformán be se indítottam a progit, jött a lehetőség, ingyen iskola egy pályázat hangfájljaival kísérletezni. Hirtelen kinyíltak a kreatívitás csatornái. S ha más tőlem független hatalom nem szól bele, remélek még egy tíz év lehetőséget. Hogy meglegyen az a bizonyos méter zene, amire azt mondtam, hogy egy embertől minimum elvárás, ha hajlamos valamiféle hangszerre.

Az ember azt mondaná, hogy na ezt jól sínre tette.

Mikor jön egy hirtelen váltó.

Mert jött a fiam, már egy éve beszél nekem arról, hogy szeretne egy jutubos csatornát s felvegye a játékait s mondjon rá jókat. Mint a videó blogosok. Persze persze, mondtam neki. De mind jött s mondta, hogy ez így s ez így. S mutatta. Letöltöttünk mindenféle progit. Minőség szar. Élvezhetetlen. Használhatatlan. Akkor jött, hogy „avermedia”. Egy kütyü, amely átveszi a videokártya terhelését s hardra menti a HD minőségű videót. Igen, de a hang még zúg s pocsék. Jó, az este bevittem neki a szentek asszonyát a Scarlettet, hogy próbáljuk ki. Fájdalmas lélekkel tettem, mert tudtam: elköszönhetek Scarlettől. S a mikitől s a fülitől. Azt mondja a fiam: szuperül megy apa, kösz. S mutatja a lájk jelet a kezével. Igen, de aztán rájöttünk, hogy a csomag teljes legyen, kell egy mini keverő. Külső, nem progi, merthogy játék közben is lehessen keverni. Mert a képet lerendezi az avermedia kütyü, de a hangra nem koncentrál. Azt külön rendezni kell. Na van dolog elég.

Így jutok el a bejegyzés címéhez, hogy akkor most utána kell nézzek a Scarlett 2 után, mert kiderült, a családban van még egy kütyüs ember, a fiam személyében...na vajon kire hasonlít?

Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi a fenét fog ő produkálni mint video blogos, mert el nem tudom képzelni. De magamban azt mondtam, semmint ő is vigyen magával feleslegesen harminc évre egy ideát, rendezze le most. Ha ezeket a dolgokat egyáltalán valamikor le lehet rendezni...