Olvasom,
meg figyelem egy pár dizájneres megosztásait, némelyek blogját
is, ha leereszkedik a blog szintre persze. Jó, én egyszerűen
dizájneresnek nevezem őket, kik magukat lakberendezőnek
titulálják.
Hogy
őszinte legyek, a szakmában konkrétan sosem kaptam tőlük
segítséget. Sőt, csak kurkáltak. Mert ezek a dizájneresek azon
túl, hogy furcsán viselkednek s néha szerintem akkor is önteltek
ha nincs miért, de hát az oroszlán sem azért üvölt a pusztában
mert éppen alkotott valamit, hanem éppen csak hogy üvöltsön.
Legtöbbször
ha a megrendelő valamiért ragaszkodott hozzám, és dizájneres
volt közöttünk, éreztem egy irtó nyomasztó légkört,
minduntalan ki akartak rekeszteni ezek a dizájneresek a munkából.
Valószínű mint eddig sokakat, csak a megjelenésem dühbe gurít.
Igen, mert a feleségem szerint látszik rajtam, hogy egy
hajthatatlan öszvér vagyok, aki ugyanakkor alázatosabb egy
szerzetesnél, s ez már elég ok a dühödésre. Már azért is,
mert nincs amibe bele kössenek. Érzik a smasszerek, hogy ezt az
embert nem lehet dühbe gurítani, nem lehet egy jót veszekedni,
hogy ki lehessen picsázni.
Megjegyzem, voltam azért kipicsázva,
pontosan azért, ami vagyok és pontosan azért ami vagyok, ki tudtak
picsázni. Mert én vagyok az a nagybácsi, akire mind hivatkoznak a
nagylegények, hogy: „vigyázz mert azt teszem amit nagybátyám
csinált”. „És mit csinált nagybátyád?”. „Lóra üllt s
elment”.
Az
ilyen embert könnyű kipicsázni, bármennyire hajthatatlan és
alázatosabb egy szerzetesnél.
Egy
ilyen híres dizájneres a blogjában, hogy a kedves jövőbeni
megrendelők ne maradjanak ködben velük illetően, megírta, hogy
mi a dolga a dizájneresnek és mennyibe kerül művész lelkének
cafatolása per óra. És felsorolt egy hatalmas listát, mit a
jövőbeni megrendelő ki a lakberendező, phardon, dizájneres
vízióiból akar egy szeletet, össze kell szedjen. S annak rendje s
módja szerint, amint a balettegyetemen felírták neki is a táblára
(itt jön a szorgalom eredménye), a listán sorakoznak az előzetes
tennivalók hihetetlen apró részletességgel.
Nem
fogom reprodukálni a listát, átvergődtem magam, mint anno a Mikó
terv negyven oldalán, csak azért, hátha valamely rejtett mondatban
ott van az, amitől megvilágosodik elmém. Akkor is, most is
megvilágosodtam, azaz bulsitt az egész. Gargara a marháknak.
Mert
ha én mint megrendelő jövök minden adattal, hogy mennyit szánok
rá, képekkel támasszam alá amit akarok a lakásba, milyen
bútorokat, hozzam a színskálát, nézzem ki magamnak a csempét a
fürdőbe, az ablakra a függönyt s a parketta színét, nézzem ki
milyen lámpát akarok, akkor jön a dizájneres, és kérdem én,
akkor neki mi marad? Ja igen, rájöttem, az aláírását adja a
befektetés tíz, tizenöt százalékáért. Azelőtt, a listát
átadja egy előre betervezett kávézás alkalmával 100-400 eurós
óradíj fejében.
Ha
pedig rajzot, netán 3D látványtervet kell készíteni a kedves
barom megrendelőnek, az megint a lakás négyzetméterére pontosan
kivetíthető százalékos gázsi jár.
Persze,
mondhatjuk: kérés és ajánlat dolga az egész, ha a piacnak
kellenek ezek a dizájneres művészlelkek, akkor mi a bajom velük?
Ez
igaz, a mazochizmussal nincs mit kezdeni. Ha a kliensnek úgy
tetszik, hogy átverjék, hát tessék.
De
az is meglehet, hogy én vagyok az, aki átverem magam, amikor ezen
szolgáltatásokat teljesen ingyen végzem. És nemcsak a listát
nézem meg a színskálával, hanem el is megyek a nővel (mert a
férjek erre nem hajlandók) a csempét kiválasztani, nemcsak
színileg, hanem lelkileg is, mert irtó dilemmában van sokszor az
ilyen feleség, hogy neki más csempe tetszik mint a szomszédé, de
nem is maradna ki a trendből. S akkor nekem is lelkiismeret
furdalásom van, hogy bátorítsam e abban, hogy válasszon a lelke
szerint, vagy hagyjam a trend nyugalmában, mert mi van, ha
szocializációs folyamatában a csempe színe miatt rekesztődik ki,
s akkor az egész élete romokban fog heverni?
Mert
mi van, ha saját magamat verem át, amikor a harmadik rajzzal és 3D
látványtervemmel megyek s még mindig nem tudja mit akar a nő a
konyhába, de szerencsére ott az anyós, a kislány, a szomszéd
vagy kolléganő, aki végül rámutat a legjobb verzióra s végre
valahára megegyezünk a kivitelezésben?
Mert
lehet, hogy magammal cseszek ki ilyenkor. Mert sosem mondták eddig,
hogy nesze egy kóla, ez a dizájnér jár.
Nekem
hivatásos dizájnerrel utoljára akkor volt dolgom, amikor jöttek
egy kocsmát berendezni s azt mondta: a bárszék mondjuk nyolcvan
lej. Ebből nekem mennyit adsz? A kurva anyádat! S kikergettem a
műhelyből. Azóta a szakma nem keresett fel.
De
aztán közben nézem itt a fészbukkon ezeket az okos, művész
lelkeket, hogy ezrével kaszálják a lájkokat. De mire is? Arra,
hogy leszednek egy képet a gugliból, s hozzá adnak egy páratlanul
szellemes, szerintük odaillő szöveget. Például ilyet: „egy
ilyen kandalló előtt milyen kellemes egy forró csoki...” Holott
a képhez abszolút de abszolúte semmi közük.
Mondtam
is ennek a Jocónak meg Csabinak, hogy te, mi túl könnyen elmegyünk
a lóval, picsapénzért vágjuk a húst magunkról, és azt hisszük
jár ezért majd valami dicsőség. Nem jár ezért sem dicsőség,
sem pénz. Marháknak nem jár semmi. Pláne olyan marháknak, akik
saját maguk csinálnak magukból marhát...