Attila vasárnap reggeli levele Annához
"Gondolom, hogy ebbe a
happy end fílingbe keseredünk bele...néha az az érzésem, hogy az igazi
pihenőnk és megnyugvásunk az örök csend, hallgatás lesz valahol az
ibolyák gyökere szintje alatt.
Valahogy úgy vagyunk mi, mint az
örökké befektető gazda, magától minden falatot megtagad, hogy még egy
nadrágszíj földet megvegyen, gondolván attól jobb lesz. Közben pedig
végesedik életünk.
Elnézem a fiamat, te, az egy olyan jó érzésű
gyermek, hogy kitalálni sem lehet jobbat. Kérdem én, az istennek mi
kell több egy embertől, hogy örökké dilemmában és homályban tartsa?
Minek ez a csoda, mint a Föld? Annyira csoda, hogy nem lehet csak
véletlen műve, ilyet egy szuper intelligencia nem tud létrehozni. Ez az
ősi létforma, ez a csoda nekem többet elárul, mint mindenféle okos
írástudó mindenféle hókuszpókusz kitalációja a hitről. Hogy hit által s
ilyen baromságok. S kiderül a hit a gyengék önámítása, drogja. Mert ebbe
a hitbe belepréselnek mindenféle ideológiát, amit a hívők vakon
hisznek.
Nem akarok hinni, nem akarok kételkedni, hanem érezni a pillanatot. És ezt a pillanatot amennyire csak lehet, többet érezni.
Ezért
van az, hogy más szemmel nézem a bútorokat amiket készítek, ki akarom
iktatni a gagyi megoldásokat, és főképpen méreg drágává akarom tenni
kezem munkáját.
Lehet, hogy mélyen kezdek belenyúlni az isten
tagadásba, de egy biztos, ha igen, akkor ezt az ember istenképének
köszönhetem. Kösz, az az isten nem kell. Az nem az, aki ezt a világot
létrehozta, fenntartja és igazságot tesz majd. Ebből az igazság
szolgáltatásból sem kérek. Az nem igaz, hogy szeretetből bünteted azt
akit szeretsz. Ez egy perverz, pitiáner, bunkó falusi mentalitás, mely
aztán a szeretlek szót elfelejti kimondani mielőtt szemhéja végleg
lemered. Várhatod, mert nem lesz. Magával viszi az örökkévalóságba.
Lehet,
hogy elkeseredésünk jogos, mert egy nem létező rózsaszínű happy endben
reménykedünk, holott nekünk csak egyszerűen mást kellene lépni.
De lehet, hogy tévedek..."