Azt
megtanultam, hogy senkit nem szabad követni. Nincs ilyen, hogy
valaki mindenben kóser és minden szava szentírás, minden
cselekedete a mennyből szakíttatott le. Viszont lehetnek követhető
mozzanatai, jó meglátásai. Ki ki magának kiválaszthatja azt amit
úgy érzi illik hozzá, róla is szól.
A
mindent megmondó bölcsek miatt a világ minden bölcsességével
együtt csak romlik. A demokrácia lényege -szerintem- a higgadt
megbeszélés, a többféle látószög, vélemény civilizált
összevetése. Rossz nem lehet belőle. Hogy az ember nem tud élni
ezzel az eszközzel, se nem a demokrácia, liberális vagy
konzervatív szemlélet a hibás, hanem az emberi butaság,
kicsinyesség, az emberi szánalmas természet, mint: irigység,
telhetetlenség, butaság.
Az
élet, az emberek együttélése nem olyan, mint egy internetes
oldal, ahol összejöhet pár ember, kik megközelítőleg egyhangon
vannak, de ha mégsem, azt kulturáltan meg tudják beszélni harag s
indulat nélkül, hanem az élet olyan, hogy mindenikünknek ki van
osztva a megfelelő porció rohadék, irigy, telhetetlen, buta ember,
kik nem rejtett szándékkal így vagy úgy az életünkre, javainkra
pályáznak. Csak az alkalmat lesik, mint macska a cinegére.
A
megtévesztő ebben, hogy ezek az emberek mind tiszteletre méltó
polgárok álcája alatt léteznek. Hogy a jóérzés mikor esik
hálójukba, az csak a türelmüktől, kitartó aláásó munkájuktól
függ. Mert előbb utóbb a jóérzés feladja a harcot, nem
gyávaságból, hanem a rossz szájíztől, a fájdalomig viselt
rossz komfortérzettől. Tovább áll a jóérzés, míg halálával
célba, révbe ér.
A
jóérzésű embernek nincsenek olyan javai, aminek sokáig
örvendhet, mint egy állatembernek vannak javai. Legfeljebb nyugodt,
boldog pillanatai, melyek mint a nitrolakk hamar elpárolognak. Hogy
kétszeres erővel jöjjön aztán a gonosz támadása. Mint egy
nyugodt vasárnapra a zajos és kiismerhetetlen, bizonytalan jövőt
hozó hétfő.
A
hétfők nem a munka miatt rémesek, hanem a gonosz új
találmányaitól stresszesek. Hogy vajon az irigy, a buta, a
telhetetlen állatember mit talált ki megint álmában?
Ki
van ez táblázva, parcellázva, mint a kertben a burjánok: szépen,
egyenletesen, egyformán mindenhol mindent belepnek.
A
többség az ilyen burjánféle primitív érzületű, noha olvas,
színházba, templomba jár, hiába, lepereg róla a kultúra mint
borsó a falról. Nem ragad rá semmi. Csak a gonoszság. A
frusztráció, hogy nem lehet övé a világ mindene.
A
lelki ember lényege, hogy képes úgy veszíteni, hogy nem számít
neki. Bármi történik vele, lelke attól gazdagszik. Ha mártír
halált is hal, inkább meghal, semmint részese legyen a lelketlen
lények devolúciójában.
Fehér
fajunk fő ellensége nem a nigger s arab, hanem a sajátunk. Itt nem
a fehérek versus feketék kérdése fog eldőlni, nemzeti vagy se,
hanem már rég eldőlt az emberiség reménytelen volta az irigyek,
a telhetetlenek, a buták túlszaporodásán. Vagy mondhatom úgy is,
hogy a lelkes emberekre is kinéz előbb utóbb egy megváltás,
legyen az armageddon, apokalipszis.
A
kérdés itt a méltóság. Hogyan fogadjuk ezt a véget? Tehet e
mást a lelki ember, mint nem empatikusnak, segítőkésznek lenni,
egy tál ételt adni annak a fenevadnak, aki majd megerősödve
felfalja őt? Nem tehet másként. Mert lelki kódja erősebb a
testinél. Annyira, hogy képtelen másképpen cselekedni. Inkább
veszti testét, semmint a lelkét.
A
„Z világháború” filmben egy zseniális képet találtam, ami
szerintem az állatember természetét tükrözi. Egy irdatlan magas
falat hogyan hódítanak meg a zombik pár perc alatt: szabályosan
egymásra másznak. A cél: rágni, rágni, rágni. Bármiáron. Akár
egymást letaposva. Sokkoló és borzalmas látvány, de reális.
Félreértés ne essen, nem a bevándorló áradatra gondolok a
zombikkal kapcsolatban, hanem a mindenkori vademberre, a buta, irigy,
telhetetlen, elgonoszult emberekre gondolok, legyen az fehér, sárga
vagy fekete.
Itt
most már nem az a kérdés, hogy a világ átrendeződik e vagy sem.
A Föld emberi lakossága így vagy úgy, a maga ilyen olyan
állapotában adaptálódni igyekszik. Klíma, megélhetés,
világnézet, történelmi kontók rendezése, sok minden összejött.
A gerjedő gennynek csak a fakadását látjuk. Egymást letaposva,
hisztérikusan menekül mindenki, esik kétségbe.
Hatalmas
alkalom, mely felszínre hozza az emberiség hitét vagy
hitetlenségét. Mert mi van, ha mind annyiszor az Isten most is
elfordul egy kicsit? Nem megy, ha nem hívják. Ment eleget, ha
hívták, ha nem. De miért menjen, ha nem hívják? Mert hiába
hívják istent az emberek, nem azért hívják, hogy teljesítse
akaratát, hanemhogy kinyírja a bevándorlókat. Megértem ezt az
Istent is: melyik kezét vágja le? Melyik gyermeke életét ontsa
ki? És minek? Hogy a fehér ember, ki pofátlanul visszaél Isten
nevével és hatalmával, további felhatalmazást kapjon
erkölcstelen, kicsapongó, mohó, irigy, telhetetlen, buta életéhez?
Az
én optimizmusom ebben az emberi reménytelenségben, hogy nem a
lelki emberekre jön el az apokalipszis, Z világháború, hanem a
genyákra. Nekik van féltenivalójuk. A lelki emberek mióta a világ
s két nap gyötörve, üldözve s sanyargatva vannak. Ők
hozzászoktak. A lelki ember nem fél. Ő nem él reménytelenségben.
Így
a reménytelenségről.
