Ilyen
fídbekkek (visszajelzések) jöttek akkoriban külföldre menekült
barátaink, rokonainktól, hogy fél év után lakás, kocsi, üdülés
s ezekhez hasonlók. Mi itthon meg a régi szokás szerint számoltuk
a banikat egyik fizetéstől a másikig, s ha nem volt gyomrunk
hajnali kettőkor tojás, olaj, tej vagy cukor sorba beállni, ettük
a konzerves „koszticát” vagy „fászolátát”, ami mellesleg
pirított hagymával nem is volt olyan rossz, a jegyre vásárolt
kenyérrel. Milyen szerencséseknek tudtuk magunkat, hogy volt egy
szomszédunk, aki néha ide adta a kenyérjegyét, mert öregek
voltak s nem ettek minden nap egy kenyeret fejenként.
Ma
visszaemlékezve erre, azért csodálatra méltó, hogy mennyi
konzerves paszuly főzeléket lehetett kapni, tiszta bio termékekből
összefőzve. Amíg ezen konzervek virítottak a polcokon, nem volt
aggodalomra ok.
Ezért
van az, hogy ma is, ha valahol megvendégelnek étellel, kinyalom a
tányért, néha nem veszem észre magam, csak a vendégelő
ledöbbent arcáról látom, hogy valamit eltúloztam. Pedig nem,
csak nem szeretek csúfolkodni az étellel. Nálunk disznó nem élne
meg. Legfeljebb néhány csirke, a feleségem szerint, mert annyit
morzsálunk...
Persze
nem hittem az olyan meséket, miszerint fél év után lakás, kocsi
meg üdülés, csak hát az ember nem volt honnan erről
bebizonyosodjon, s akkor maradt a hallgatólagos beleegyezés, hogy
nétené mit jelent ez az Amerika. De hát ha így is lett volna,
nekem sosem volt pénzem elmenni busszal egyik városból a másikba,
nemhogy Amerikába. A helyi buszokon is sokszor mentem jegy nélkül.
Mert nem volt.
Ez
a helyzet némileg változott aztán a 89-es események után, mert
azután jött az a rész, hogy az ember 24-ből 16-ot ledolgozhatott.
S akkor ez szer huszonöt év, egyértelműen nem volt ideje az
embernek erről gondolkodni, vagy blogolni. Legfeljebb sejteni, hogy
máshol sincs kolbászból a kerítés. Legalábbis ez az egyetlen
biztos információ keringett a ki meg bemenők szájából: „ ne
gondold, hogy odakint kolbászból van a kerítés”. Többet
nemigen lehetett megtudni tőlük, de nem is voltam sosem az az
indiszkrét személy, aki kényelmetlen helyzetbe hozzon bárkit is.
Eszembe
jut az a frusztrált afgán ott a riviérán, aki nem akart
becsekkolni minket a lefoglalt fapados barakk szállóba. Vágta a
reggelihez való cipót. Mosdatlan kézzel, eléggé dühös
mozdulatokkal, kendőzetlenül kifejezte utálatát minden iránt.
Fenyegetőzött. Rendőrséggel, afgán barátaival, hogy jönnek s
kiirtanak minket. Azért jut ez eszembe, mert elnézem azokat a
szerencsétlen menekülteket, akik fejvesztve s űzve mindenhonnan,
mindenkitől, gyalog vándorolnak embert meghaladó erővel
országokon át, egy jó világ reményében. Hogy ha nyolc év után
felébrednek egy ilyen fapados szálló alagsorában cipót hasogatni
s fáradt, rongyos románokkal hajnalban bajlódni, mit fognak
mondani? Szerintem azt, hogy óh, bárcsak maradtam volna otthon az
Isis ellen harcolni.
Most
nem utalok én arra, hogy menjenek haza verekedni. Nem. Ez most
lehetetlen, embertelen. Mindenki védi az életét s szeretteit, akik
még megvannak. Ez a helyzet, a pillanat normalitása. Mint ahogy
mindenféle előre látás ellenére a helyzet megkéri tőlünk,
hogy méltósággal, emberségesen álljunk hozzá ehhez az ember
áradathoz.
Csak
így elgondolkodtam, hogy ez a csóró menekült, nyolc év múlva
milyen frusztrált lesz egy kaszinó alagsori mosodájában, s mikor
ráeszmél, hogy egyetlen fejlődési útja legfeljebb a
murokpucolóig mehet.
Itthon
sem valami fényes a helyzet. Mikor úgy éreztem, hogy Kolozsvár
kiszorít magából, engem, aki gyakorlatilag lepisilt majdnem minden
főtéri épület sarkát már gyerek korában, és nem volt
ismeretlen kis utca számomra, azt is tudtam melyik kerítés mögül
ugathat rám egy hülye kutya, éreztem, hogy mennem kell, mert
megfulladok. A tömbház, az irdatlan forgalom, a rohanás. S
főképpen, hogy a románok úgy belakták a várost.
Akkor
fordultam le a biliről, amikor a nagyanyám lakásából egy
regáti, aranyláncokkal tele román házaspár túrt ki. Vagyis nem
ők, hanem nagyanyám magányba fulladt egoizmusa, mert félt minket
bevenni társbérlőnek, hogy kirakjuk az utcára. Rémrendes volt
nagyanyám. Csak nem nézett, ha látott is, előre, hogy
gyakorlatilag az unokáira milyen világ vár, ha nincs hol lakjanak.
Itt
Déván, sőt Mintián, azt se tudják mivel eszik a magyart.
Valamiféle nyámc vagy? Azt kérdezte egy olvasottabbnak tűnő
emberke. Nem, mondom, magyar vagyok. Még sosem éreztem át, hogy
mennyire nem értik miről beszélek, de most megértettem. Tehát
nem is kisebbség vagyok, hanem egzotikus. Or something.
Földes
Lacit hallottam egyik este, hogy kérem, Déván nagyon szegények a
magyarok, mégis valami beindul, ha József Attilát szavalok nekik.
Így egy utazó szemében a dévai magyarság. Nem tudom mi indul be
József Attilától, de a dévai magyarság nem valami szegény.
Nincs kolbászból a kerítés, de nem tudok senkiről, aki éhezne.
Vagy nélkülözne. Pedig ott voltam a forrásnál, ahol bugyog a
nyomor pokla. De még azok sem éheznek. Folyik vígan az alkohol,
hegesztik a szivart, s vígan donganak a legyek, de szerintem nem
ezeknek olvasta fel József Attilát. De távol álljon tőlem, hogy
bántsam Földes Lacit. Imádom, szeretem. Hallgatom, amint lehet.
Csak hát lám ő sem tud belelátni mindenbe.
Az
életben egyensúlyt nem lehet tartani, csak ha mindannyian rajta
vagyunk a hintán, s mindegyikünk a maga módján próbál
egyensúlyozni. Ha a kommunizmusban nevelkedett generáció nem érzi
át, mit jelent a saját lakás, mert ugye legtöbben repartícióilag
kaptak lakást, nyalósabbja válogatja, jobb helyre is, a mostani
fiatalság legnagyobb része emiatt kényszerül idegenbe
kolbászkerítésekre vadászni. Nincs saját kuckójuk. És ebben a
rendszerben nem is lesz sosem. Kint legalább ki tudják fizetni a
lakbért, s valamennyire élni is tudnak.
Mert
ugye senki nem olyan hazafi vagy gyáva, mint én és a feleségem,
hogy beköltözzünk egy tyúkpajtába, kimeszelvén azt, s mint a
cigányok éljünk benne. Semmint egy afgán, egy paki vagy feka
vegyen engem púpra, ahogy kintről beszélnek ezekről hű
magyarjaink, inkább keresem a közös pontokat a már őslakosnak
számító románnal, kinek már ismerem szándékait, s ki már nem
akar engem kinyírni, mert tudja, hogy lassan elfogyok. Idővel. De a
román végtelenül kitartó, mikor munka nélküli haszonról van
szó.
Történelmet
élünk meg. Látjuk a szemeink előtt, mint változik az idő. Heves
tiltakozásunk mit sem ér. Nyilakat is hiába hegyzünk, nincsenek
olyan céljaink, amit életre halálra űznénk. Az iszlám
népességgel szemben tehetetlenek vagyunk. A dühük is erősebb,
elszántabbak. Vallásuk is erősebb. Mi a kereszténységgel
elpuhultunk. Ellangyosodtunk. Magunk kárára fejlesztettük
egyéniségünket. Olcsón adjuk magunkat. Alázatban élünk.
Kéne
ebből tanulni, csipkedvén magunkat, megtanulni az összetartást,
gazdaságilag, nem kocsmailag, sem imailag. Konkrétan.
De
hát ez a bajunk nekünk, hogy nincsenek élő modelljeink, akiktől
eltanulhatjuk a know how-t. Ilyen kocsmamodellek vannak, nagypofájú
szélsőségesek, akik nem magyar kocsiból pofáznak, hanem
méregdrága Porsche-ból.
Kevés
az az élő modell, aki itthon kezdett valamit a semmiből, munkából,
szorgalommal, s nem valamiféle segély trükkel, vagy külföldi
dolgozással ment valamire. Tisztelem és csodálom azokat az
embereket, akik itthon hozták létre a magyar álmot, de ezek egyik
sem ilyen kokárdás magyar, sörét otthon issza, miközben
dolgozik, nem pofázik, nincs is jelen sehol, viszont van háza, s
gyermeke építi mellé a saját házát. S ha belelát az ember a
kulisszák mögé, kiderül, hogy nem félnek, hogy a gyermekei az
utcára teszik őket öregeket. Ha ezt kérdezném tőlük,
kinevetnének, hogy te mit képzelsz, bolond vagy?
Ezek
a szegény menekültek nem hibásak. Részvétem irántuk. Én sem
sajnálnák tőlük ételt, vizet, benzint sem, némi időt sem.
Szegények többszörösen sújtva voltak, vannak és lesznek. Mert
mikor megérkeznek majd a holylandba, rájönnek, hogy ott sincs
kolbászból a kerítés.
S
az már a holyland lakói gondja, hogy kikre hagyják házaikat,
földjeiket.
Remélem
okosabbak lesznek mint a mi őseink...