Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Mi a baj ezzel a világgal?

Hogy mi van ezzel a világgal. Ezen agyalok mostanság.
Beugrik egy kép a múltamból. Eltelt vagy három év a 89-es váltás után. Az ország még a béka segge alól pislantott ki minden téren, eurós gondolatok akkor még ismeretlenek voltak, nem tudtuk mi az a globalizáció. Enni akartunk. Ha nem is kimondottan öltözködni, de télen legalább egy kis meleget. Nekem speciel volt egy álomképem valamiféle vállalkozásról. Hogy vállalkozni szeretnék. A magam ura lenni. Nem tudtam mivel eszik, hol kell kezdeni, mit is jelent vállalkozni. Csak figyeltem másokat. Internet még hírből sem volt. Nem volt honnan informálódni. S ez most volt húsz, huszonkét éve.
Ott voltam a kolozsvári ócskapiacon minden szombat hajnalban, asztalt béreltem a „főúton”, ahol nyakig volt a sár mindig, de ott voltak az igazi vállalkozók. Akik Magyarországról hozták a Nike meg Puma utánzatokat s jó drágán adták, vették mint a cukrot. Kaszálták a pénzt. Láttam, mert szemben velük voltam én is a fa kazetta tartóimmal, amiket a plakázsból (4mm-es ragasztott furnérpanó) lombfűrésszel vágtam ki hétközben otthon a szüleimnél. Akkor még CD nem volt, videó kazetták jelentek meg akkor, néhány videószalag tartót is eladtam.
Tudtam, hogy lúzer dologgal foglalkoztam, volt is nem leplezett irónia a jól menő cipősök részéről. Kb a minimál bér felét hoztam ki a szombati árulásokból. Ez volt az első nyílt piacú vállalkozásom. Ekkor szembesültem sok olyan dologgal, amivel addig nem. De tovább akartam lépni. Akkor vitt el engem az a Giku ahhoz a fenesi asztaloshoz tárgyalni. S akkor léptem be tulajdonképpen a show bizniszbe, ahogy szoktam ezt némi öniróniával mondani. Erről az időszakról elkezdtem írni, de átélve újra azokat az időket enyhe depresszióba estem s egészségem érdekében abbahagytam. De azért le fog kelleni írjam, hogy ne múljék el az idő, eredeti forrásból jöjjön elő azon idők lírai lúzersége.
S közben eltelt húsz év durván, vagyok ahol vagyok, de úgy néz ki, hogy jó irányba mentem. Tudom, amit létrehoztam nem semmi, noha adósság terheimet csak én ismerem, borzalmas árat fizetünk kis családunk szintjén azért az álmomért, hogy legyen egy saját lét, alkotó és munkaterünk.
Azt azért előre kell bocsátanom, hogy adottak voltak a feltételek. A kilencvenes években még tisztelték a munkát. Akkoriban jobbra reménykedtünk, de a mai viszonyokhoz képest az akkori helyzetek tisztességesebbek voltak. Nem voltak ezek az abszurd Eurós törvények, megszorítások, nagyobb volt a mozgástere egy munkás vállalkozónak, legyen az bármi: asztalos, festő, ács ésatöbbi. Nem volt elárasztva a piac a nagy áruházak bóvli termékeivel, nem volt elég időnk a sok rendelést felvenni, megcsinálni. De hogy mondjam, hiába volt sok munkája egy egy mester embernek, eszébe nem jutott pofátlan árakat kérni zsarolásképpen. Volt egy tisztességes elképzelés mindenről.
Kb a kétezres év után kezdtek átbillenni a dolgok a negatív oldalára. Lassan de biztosan, ahogy nyíltak az eurós dolgok, ahogy egyre többen mentek ki dolgozni, jöttek haza karácsonyra, hozták a sok smekkerséget, s a szajrét. Aztán elárasztottak a külföldi cégek, a nagy áruházak, felkapaszkodtak a brutál marketinges kisvállalkozások, hatalmas harc dúlt a korrupciós munkákért, beállt az úgynevezett vadkapitalizmus, ami nem ismert sem apát sem anyát.
S hogy hogy nem, de az emberek zöme nemcsak elfogadta ezt a stílust, hanem azonosult vele.
Ma ott tartunk, hogy egy magyar megrendelő így beszél: ha nem csinálod olcsóbban, mint a román, vagy a kínai, megveszem tőle. Kérdeztem, ha ugyanannyiért csinálom úgysem jó? Azt mondja nem, mert nincs semmilyen motivációja.
S ha ezt egy Gipsz Jakab féle mű nagymagyar mondaná, leszarnám, de mikor egy erdélyi magyar pap is ezt mondta nekem, úgy éreztem, ennek a világnak vége. És valóban, ennek a világnak így vége. Amikor a valuta árfolyam ingadozása határozza meg emberségünket, tisztességünket, magyarságunkat, megette a fene az egészet. Innen tovább mindenféle nemzeti duma, lelkesítő duma, hogy tisztesség így, tisztesség úgy, tisztelt vezetőink és tisztelt papjaink, szavaitokkal élve: „ez a valóság”, hogy elbasztátok a valóságot.
Én maradtam az aki voltam első naptól. A napszámba dolgozó asztalos. Néha jó kedvvel, néha elkeseredve, de végeztem lúzer dolgomat, mert ezt tanultam, ezt akartam. Minden más megváltozott.
Például az inaskérdés is megváltozott. Ma egy inasnak elvárásai vannak. Például a fűrészpor kérdése nem az ő problémája. Ha speciel nem utasítod, nem sepreget. Ha tízszer nem mondod, hogy hagyja abba a cigizést, telefonozást, nem hagyja. Immel ámmal dolgozik. Visszakérdez, hogy muszáj annyira kicsiszolni?
Nem hibáztatom az inast. Nem, mert ő ebbe a világba született, ahol a tisztesség egyszerűen nem igény. Nincs rá példa. Nincs tisztességről példa. Megtanulták mint a disznók, hogy a vályúba szokták önteni a moslékot. S onnan kell táplálkozni. Mert egyébként mindenki seftel, ad, vesz, a munkást kiröhögik, a társadalom szégyenfoltja lett a munkás, az izzadó, mocskos ruhájú ember. Példakép a sikeres vállalkozó stílus, aki semmit nem dolgozik csak kikölnizve ordít egész nap, utasít és drága kocsikban pózol. És csuda, mert a megrendelőknek is tetszenek az ilyen emberek.
Nincs amiért vádoljam a mai fiatalokat, mert mi adtuk nekik ezt a társadalmi minta képet. Mi hoztuk létre ezt a sablont. Joggal mondja, hogy minek gürizzen mellettem hat lejes órabérrel, ha a német hagymát hat eurós órabérrel szedheti? Ő tanít engem arra, hogy logikus nem? És nincs mit mondjak ellene.
Mert ugye hiába európénzes táncház rendezvények, a fiatalok mégis az eurót szeretik a legjobban. De az is igaz, hogy semmit nem tettünk ez ellen. Csak a retorikát nyűttük. Hogy haza, meg ilyen faszságok, nemzet, de semmi konkrétat nem adtunk kezébe. Mikor konkrétumokról volt szó, akkor sutyiban mindenki intézte a külföldi ösztöndíjat, s hálálkodtak a szent püpükéknek, ha arról áradozhattak, hogy svájcban van a gyerekük, jól van, meg minden. De hogy milyen jól, senki nem tudja.
Több esettel szembesültem, az egyik brutál volt. Hogy a fia sportoló vazzeg Franciában. Válogatott csapatban. Jól van, a jövője megalapozott. Szép felesége, lakás, minden, jól vannak. Történt, hogy ott aludtunk egy éjszaka hazajövet. Kérem szépen, a helyzet az volt, hogy albérlet egy kisvárosban, a srác valóban sportolt de nem járt azért pénz, a megélhetésért járta az országot valami kütyüket árult, gyakorlatilag házaló volt, a szép felesége meg önkéntesként bedolgozott valami terápiás egyletbe s talán két év után esélye lesz mint valami asszisztens. Igaz megéltek egy fizetésből, ezt nem tagadhatom, amit itthon lehetetlen, de nem arról volt szó, amit nekem előtte befestettek szép rózsaszínbe.
Fiatalon be lehet törni, ha megvan hozzá a hajlandóság egy teljesen új világba. Nem mondom, sokszor elgondoltam én is ezt a variációt. De mire észbe kaptam merre megy ez a világ, itt szépen beöregedtem. De nem baj. Nem bánom. Valaki kell a gátra is. Ha nem, hullának is jó, az is magasít a gáton.
Tehát az van ezzel a világgal, hogy el van cseszve. És nem látom, hogy lehetne helyrehozni. Ezzel az importált műmagyarsággal, az idegen gyűlölettel annyira elfoglaljuk magunkat, hogy nem marad semmiféle időnk a kreativitásra, szervezkedésre. Pedig most arra lenne szükség. Egy nagyon alapos gazdasági tervet kéne összehozzunk, a kisemberekre nézve, a kisvállalkozókra nézve, melyre most már a nagy Moise Guran is, aki sosem hagyott ki egy alkalmat se a kínlódó kisvállalkozókat ironizálni, ő is belátta, mert a statisztikák sajnos nem hazudnak azért annyira, hogy a dolgozó lakosság zöme ugyancsak kis vállalkozások keretében vívják szélmalom harcaikat a kisebbségben levő multiikkal szemben, akiknek viszont sokkal agresszívebb eszközök állnak a rendelkezésükre.
A multikkal nem is lenne nagy baj, de annyi az egész velük, hogy kizárólag profit orientáltak, az ember nem egy faktor benne, egy használati eszköz, ami a zsírzást sem érdemli meg, azt a filozófiát hirdeti fennen, hogy bárki lecserélhető, senki sem nélkülözhetetlen, és van is egy ilyen incselkedés a dologban, hogy bármikor kirúghatnak, nem számít a szakma, teljesítmény, elég egy alullelkesedett év, repülsz.
És ez van beágyazódva a mostani generációba, hogy egy fos, amit egy felmosóval egyszerűen eltüntetnek a pöcegödörbe. Egy bármikor lecserélhető eszköz. S akkor inkább megnézi, hogy hat lejért vagy hat euróért cserélteti le magát.
Mert sajnos mi is oda jutottunk, itthoni nagy nemzetszellemű vállalkozók, vezetők, papok, hogy mindenki egy nagy fos, bármikor fel lehet mosatni s beöblíteni a pöce gödörbe.
Ez a baj ezzel a világgal. Én mondom.