A nagy vizekben

A kis Nemonak mondta apukája, hogy ne menjen ki a nagy vizekbe, mert ott a veszély leselkedik rá. És bizony megtapasztalta a kis Nemo, hogy a cápák elvonó kúrája az első vérig tart. A globalizált vizekben a bálna is úgy eszik, hogy halrajnak veti magát, szippant egyet s ezernyi hal csúszik le torkán. Az ember mégis a bálnát sajnálja nem a sok ezernyi kis halat.

A kisember napjainkban is, amikor a kereszténység úgymond alap szemléletté vált, nem más mint egy felszippantható hal az ezres halrajban. Sosem fogy el, minden felzabált szegény helyébe más születik, kipusztíthatatlan.

Egy nagyvállalat pénzügyi nehézségein a gazdasági elemzők kiszínezett aggodalommal vizsgálják és latolják a kilátásokat, állami mentőövek létrehozását sürgetik, hisz annyi munkahely forog kockán. Azaz mint a cápák álelvonó kúrájában a kisember semmi élete van a téten. Valahogy mindig háló közelben kell tartani a sok kis buta halat, legyen mivel megmenteni a bálnákat.

S akkor élvezem ezt a sok boldogságos bemutatást, miszerint a kisember milyen boldogan él, holott semmije sincs. Hogy nem a pénz a boldogság eredője. Nem a vagyon halmozása az emberi lét lényege. Némely önboldogult vallásos líder még nevet miközben bemutatja a kínlódó ember munkától eltorzult arcát, nézd: szenved de nem sír annyit, egyszerűen él. Hát persze. Van is más lehetősége mint megrepedni s hozzá humorosan-gúnyosan jópofát vágni?

Így él rajban a sok szegény ember, felkészülve minden veszélyrezdülésre, arra is, hogy bekapja mindenestől a nagy bálna. Ez az élet, summázza tehetetlenül a kisemmizett.

S láss csudát, isten is ezeket a nagy látókat, a nagy vadakat szereti, elhalmozza őket vagyonnal, felesleges terheket róva rájuk, telkekkel, házakkal, nyaralókkal, szolgákkal, s hatalommal, hogy csak úgy roskadnak alattuk. S természetesen hivatásuk sokkal nagyobb, mint ama sok apró, meztelábas konzervjelölt halacskának.

Meg kell érteni ezt az istent is. Így a sorsába belenyugvó kisember.

Aztán ha akad egy kishal, mely kiszabadulna a szociális hálóba szőtt csapdából, nem szeretik a nagy halak, de a többi kishal sem szereti, mert rendbontó az ilyen hal. Nem lehet egy predestinált sorsnak más utat járni, mint ami meg van jó előre határozva.

Külön figyelmet kell az ilyenekre fordítani, fokozott éberséggel kell melengetni, amíg beleszakad vagy önként visszasétál a hálóba. Legfeljebb példának okáért nézik el a nagyhalak ezt a hálón kívül úszkáló halacskát, de előbb utóbb bekapják, hogy legyen mit mutatni: lám így jár az álmodozó.

Igen, ha a halraj felbátorodna s elkezdene ellentétes irányba teljes erővel úszni, talán elszakítanák a hálót. De ilyent csak rajzfilmbe lehet megálmodni.

Marad a csendes belenyugvás: ilyen a nagy vízi élet.

Kipufogó blues

Azt mondják, hogy az ember cselekedeteit a tudat vezérli. Tudatosan kigondol valamit, tudatosan csinál valamit és azt kellő tudatossággal követi majd, hogy eléggé betartotta e a tudatosság vezérelvét. S akkor mint ama úr, kinek lelke a vizek felett lebeg vala, nyugtával dicséri a napot, hogy igen, mindent amit aznap teremtett, igen jó.

Ebben a tudatban él a gyilkos, a hazug, a kezeletlen skizofrén, az ámító, a hullákon átgázoló törtető és így tovább.

Némi bizonytalanságot a nagy tudatossági vetélkedőn ezekben szoktam látni, akik valami másért élnek, mint a tudatos ember. Soha nem fogjuk kitalálni az ilyen miért nem törtet egy más világ érdekében. Egy más világ, mely nincs se a mesékben, se sehol sincs, még talán a nem törtető, másvilágos fejében sincs semmi erről a másvilágról.

Noha az emberi természet adta tudattól az ilyen embernek legitim akár az öngyilkosság gondolata is, hisz ki akar örökké élni egy ilyen féreg tanyán? Mégis, ez a nem törtető másvilág reményű ember, ha meg is fordul gondolatában valami gonosz, rögtön visszalép és örök penitenciára képes.

Azt mondja, nem más, de amíg van olyan aki reménykedik, legyen utánpótlás a felvilágosításra, hogy ne siessen azzal a reménnyel.

Azt is mondják, hogy az embert olyan más ember kell megihlesse, aki valamit letett az asztalra. A minta család tagjai, a prédikátor karizmája zsebében a frigyláda kulccsal, a sikeres vállalkozó, a jótanuló, a beérkező maraton futó és így tovább. Mert mi ihletet tud támasztani a nyomor, az elesettség, a mocsok, a sár, az emberi tökéletlenkedés, kínlódás, a szánalmas álmodozás, a kiút nélküli reménykedés, a sötét alagút, melynek végén szó sincs megváltó fényről?

Megkérdeztem egy pléhes embert, hogy kipufogót gyárt e? Elmondta, hogy ritkán hegesztett oxigénessel, nem éri meg neki azt tartani s ilyenek. De elvisz egy öreghez, hogy ő majd biztos megoldja. Hogyhogy Antit nem ösmered? Hát nem.

Sáros, szűk udvaron egy kopott autóemelő mint Villám Mcqueenben a Döncié. Roggyant garázsajtó, mellette roskadó eresz. Gerendán lógó szíjak s szanaszét millió kiszuperált autó alkatrész. Mondom is ennek a Csabinak, hogy ez az ember nem ad két pénzt a szakmájára, sokat elmond ez a sáros udvar, az önbecsülésről ennyit.

Megvártuk amíg olajat cserélt egy Dácsiában, felfújta kerekeit, aztán felemelte az én kis...mit mondjak, sáros udvarhoz tökéletesen illő trotyomobilomat. Magamban már meg is fogalmaztam, hogy lám, ez meg az én önmegbecsülésem.

Az aki javíttatott már reménytelen eseteket, tudja, hogy a magukat megbecsülő szakemberek általában a felső tízezer undorával nézik a rothadó kipufogó csöveket, s ha az ember odafigyel, látja, hogy a kezét rá sem teszi, csak tisztes távolból, hogy ragályként ne érje a nyomort árasztó rozsda s rothadás.

Anti bácsi úgy fogdosta a csövet alulról, mintha család tagja lenne. Ezzel rögtön meg is bocsátottam neki az ön nem megbecsülést, és szívembe fogadtam. Mert olyan volt ez nekem, mint egy parola, egy kód, hogy egy hullámhosszon kommunikálunk. Abban a pillanatban tudtam, hogy ha ezen a világon valaki megoldja a kipufogó csövemet, akkor ez az Anti bácsi. Nem részletezem, de a reménytelen kipufogó csövet félóra alatt meghegesztette az autó alatt, s kérésemre leflexelt valami csavarokat, amikkel kínlódott megmenteni, mert ő ilyen, ha egy esély van rá, megmenti a rozsdás csavart is.

Közben egy ember átöntötte a fáradt olajakat, elvitte tüzelni, ingyen odaadta.

Kért ez az Anti harminc lejt a munkájáért. Adtam negyvenet. Meg se számolta, bevágta a zsebébe.

Na így lett ebből a kipufogó blues.

Hogy nem a minta család tagjai, a prédikátor karizmája zsebében a frigyláda kulccsal, a sikeres vállalkozó, a jótanuló, a beérkező maraton futó és így tovább ihletett meg ma engem, hanem ez az öreg Anti bácsi. Akit nem ismertem, de most már igen.

A tél apója

Belenéztem a sötét mindenbe, nézvén a gombostű nagyságú fénypontokat, megkönnyebbültem. Nem árt az a fűnek. Valahol a háttérben a Cece épp egy madarat majszol. Sötétben hogy tud enni, nem tudom.
Egy percre még kémleltem a sötét mindent, szeretem, ha a hideg kiráz egy kicsit, felfrissít, mert még le kell pácolnom egy polcos pultocskát. Kémlelvén egy percet a nagy mindent, megkönnyebbültem. Rájöttem, hogy ennek a nagy sötét mindennek egy cseppet sem fog számítani, ha az emberiség kipusztul. Ez pedig jó érzés. Mert mi lenne, ha valóban minden az emberért volna, ahogy magáról képzeli ezt nagy felfuvalkodottságában, s kipusztulásával a világmindenség is eltűnne?
Mekkora marha ötlet ez az embertől.
Pedig mennyi jó dolgot ki tudott találni az ember.

Nézem itt az ember faragta istenek harcát, s undor környékez. Ilyenkor arra gondolok, bár lenne Jézus is egy Lennon, ki jókat költött, szépeket mondott. S bár ne lenne többnyire isten, mint bármelyik nagy filozófus, látnok, gondolkodó, zenész, kőfaragó s asztalos. Mert akkor a világ emberének nagy esélye van a békére, boldogságra. De ezek az istenek mindent elrontanak. Szokás szerint.
Elnéztem két világító pöttyöt a fekete mindenben, egyik jobbra ment pislogva, az repülő, a másik balra ment pislogás nélkül, az nem tudom mi. Elgondoltam ezt a tél apót, ahogy követtem a két repülő pontocskát. És magyarázatot kaptam arra, hogy ha nőnek a nappalok, miért nem kezd felmelegedni az idő? Mindig ilyenkor áll aztán be a hideg, miután kezdenek nőni a nappalok. S kihúznak aztán március áprilisig.

Ez azért van, mert mikor jön télapó az égbolton a hat rénszarvas fogatú szárnyas szánkóján, olyan Mikulás tájt, a szarvasok kimelegedett leheletüket fújják ránk, aztán karácsony fele pont a fejünk felett van a télapó, ahonnan dobálja nekünk le a sok áldást, boldogságot s efféléket, ekkor a hideg még nem ért hozzánk, viszont ahogy elhúz felettünk a hosszú palástjával, na abból a palástból hullik ránk a hó meg a hideg. S az örvény meg szél amit csap a nagy menettől, jó hosszú ideig szórja ránk a hideget. Már nem is látjuk a télapót, messze jár, de szelét még érezzük, piroslik hidegétől arcunk még egy darabig. Amíg aztán elcsendesül a szél, a hangulat, s elkezdenek nyílni a jácintok a kertemben.
Szerintem ez a magyarázata ennek az eltolódott hidegnek.
Hosszú palástban járja a világot ez a télapó.
Még szerencse, hogy nem vág fel vele mint az istenek.

24V drill és kazán

Törhetem én itt a fejem, hogy mivégett, de az igazság az, hogy rég nem hívott valaki csak úgy el egy dumára. Meg azon is törhetem a fejem, hogy miért éppen egy román hívő hívott el egyet dumálni. Zenéről, zenélésről beszéltünk, hangszerekről, kötetlen beszélgetésnek nézett ki. Jól esett akkor is, ha egy terv része is volt ez a gesztus.

Lenyomtunk egy jó másfél órás dumát. Nem volt benne se politika se isten.

Neki talán befektetés, nekem egy másfél órás embernek érzés.

Ebből élek egy pár napja. Hogy ezt miért nem lehet humanizálni ezeket az emberi dolgokat? Az embernek szüksége van társalgásra, ha nem is mentődik meg a világ. Pedig hiszem, hogy a világ társalgásos alapon is meg tud változni, mentődni. Mert szó szót hoz, egyik ötlet a másikat adja, a lelkesedést talán még cselekedet is követi, s ha egymást generálni tudjuk, valami csak kisül belőle.

Hát nekem teljességgel hiányzik ez az életgenerátor az életemből. Annyit törődtem, hogy mindenkinek jó legyen, hogy magamról teljesen megfeledkeztem.

Ezért mondhatom azt, hogy a 2015 a magamba nézésének az éve volt.

Elfogadtam, hogy asztalos státusom lezsugorodott nap 2-3 órára. Hogy csúcsok ebben nem lesznek többé. Kis dombocskák hébe-hóba esetleg. Nehéz volt elfogadni, de muszáj volt. Rájöttem, hogy csak így tudom magam is, a műhelyt is megmenteni. Leszálltam a paraszti csirketartó szintre, ahol az adóztatás meg a tevékenységem monitorozása többe kerülne az államnak mint amit belőlem kihajtana. Látszólag nem tevékenykedem. Tisztán látszik a műhelyemben, hogy érdemleges produkció nincs.

Ezért a tavaszi munkámból mikor a kezemben volt cirka 800 euró azon filóztam, hogy akkor most kinek adjam, melyik baráti hitelezőmnek? Napokig ettem magam miatta, nem tudtam dűlőre jutni, s aztán egy rejtői balegyenes horogszerű ötlettől megcsillanva eljátszadoztam a gondolattal, hogy vegyek dobot. Leginkább az nyomta lelki válságom súlyát eme pénzbeosztás kérdésében, hogy bármelyiknek adnám, egyik sem mondaná nekem, hogy hálás köszönet te Attila, hanem lebasznának, hogy csak ennyi? S a többi mikor? Meg sem köszönték volna, meg se dicsértek volna. Na ez volt az én keserves angyalharcom. S így lett meg a dobom.

Ezzel pedig nem csak egy tárgy költözött be az életembe, hanem egy forradalmi fordulat, aminek kimenetelét még mái napig nem látom, de nem is érdekel mindaddig amíg a jelek pozitívak. Mert ezzel a cselekedetemmel kezdődtek beszállingózni a pozitív jelek. Igaz halványan, és legtöbbször hangulatiak, de nekem pont erre volt és van szükségem.

Mert egy beteg embertől hogy lehet bármit is behajtani? Sehogy. Ha viszont összeszedi magát és vajmi áron is de megerősödik, akkor a hitelezők is reménykedhetnek még.

S akkor végeztem pár ilyen magamba felejtős gyakorlatot ebben a 2015-ben. Hangkártyát, hangszórót s most ha igaz egy húsz éves Roland hat sávos keverő erősítőt küldenek el semmi áron. Lelkesedek érte, mert egy magam korabeli analóg cucc, semmi digitálissal benne. Amikor én fiatalon álmodoztam zenélésről ez akkor csúcstechnológia volt, ma undorral nézik. Mert ugye kihagytam nagy hetykén harminc évet azóta. A technika fejlődött közben. És drasztikusan lement az ára. Mégis, mi a magyarázata, hogy rémesen kevés ember zenél manapság?

Ezekkel a gondolatokkal tettem a napi négy öt órás kötelező vizitjeimet a műhelybe karácsony s szilveszter között. Fát vágtam tüzelőre a kazánba, forgácsot vittem a ládába, régi bútorokat vagdostam fel, amik már semmire sem jók. Régi raklapokat vágtam össze. Ha minden igaz nálam a jégkorszak legfeljebb január tíz után állhat be. Addig ezek vegyítése kihúzza.

Sok tüzelő elfogy, mert nagy a kazán. Úgy volt tervezve, hogy lakás és műhely fűtése egyszerre történjen. Mert akkor így látszott gazdaságosnak. Éppen kárba nem megy azért, mert közben deszkát is szárítok. Régebb írtam erről, de majd még fogok, hogy fűtőtesteket 45 fokba döntve deszka szárítót alakítottam. A gépműhelyben is szándékszom átalakítani a négy fűtőtestet két szárítóra. Egyszerre majd 6-8 köbméter deszkát fogok tudni szárítani. És érdekes, hogy a meleget is jobban felfogja, mert a deszkák kimelegednek s jó meleget tartanak a műhelybe. A levegőn tartva a fenyő deszkát kb három hónapig, 40-50% os nedvességéből elpárolog olyan 20%-ra, ekkor már betehetem a szárítóba s egy hónap lassú száradással lehozom 7-9%-ra. De nem ekkor dolgozom vele, hanem pihenni teszem ugyancsak a műhelybe, s majd 11-12%-osan dolgozom vele.

Hallok valami furcsa sistergést egyik nap a kazánból, körbenézem, hallgatózok honnan jöhet. Aztán meglátok mást, aminek nincs köze a sistergéshez, a kazán kijövetelén van egy öntvényből készült alkatrész, mely a kazánt és füstcsövet köti össze, annak a felfogó része el volt törve, a kazán burkolatától ezt nem láttam, pedig ugyancsak három centire el volt távolódva a kazántól. Nosza leszedtem a kazán lemez és szigetelő burkolatát, leoperáltam a törött öntvényt s alapos pucolás után vissza improvizáltam ilyen ideiglenesen még húsz évre. Aztán rájöttem, hogy miért nem volt rendes hatásfoka a kazánnak. Ezért nem húzott és nem égette el rendesen a fát. Már mindenféle teória járta a fejem, hogy ugyan mitől nem működik rendesen a kazán. Hát ez az állapot van már vagy három éve. Most olyan szépen működik, hogy öröm nézni.

A sípolás a szivattyútól jött. De szerintem csak így akarta jelezni a vas, hogy valami nincs rendben s nézzek már rá.

Tehát most is megbizonyosodtam arról, hogy nincsenek véletlenek. Csak az ember oda kell nézzen a sípolásokra. A macska is akkor nyávog, ha éhes.

Így lett aztán, hogy szilveszter napján elővettem egy régi 24 voltos akkus fúrót, találtam régebben egy erősebb transzformátort, 24 voltos egyenáramot adott, rákötöttem s gyönyörűen működik. Az akkus fúrónak volt valami elektronikája, az szerintem leégett volt, azért is nyírhatta ki hamar az akkuját is, na azt kivágtam, s elment egy pár órám azzal, hogy a kacifántos indító gombját szétszedve s ezer dirib darabra hullt azt újra össze frankenstájnolni. Mert közben kiiktattam az elektronikát. Most nincs finom fordulatszabályzás a ravasz nyomásán, de nem is kell. Fúrni kell nekem a műhely asztalhoz. Néha jól jön akár négy különböző gép is, ne kelljen folyton cserélni a fúrókat, hegyeket.

Na így mentem neki az új évnek. Himnuszt hallgattam de nem tévében, hanem ez a basszusos srác feldolgozásában, imádom ahogy bőgőzik. Aztán pezsgőbontás, a solymosi tűzijátékot ablakunkból megnéztük. Jó nekünk ez mintiai parasztoknak.

S lőn alvás. Mert reggel már megint aprítás, ajtótok anyagok előkészítése, s előbányásztam minden régi lerobban gépet: betonfúrók, fúrók, flexek s ilyenek. Sorra megoperálom őket s kettőből csak összedobok egyet.