Jön az öreg rocker s
utolsó számaiban danolja, hogy tulajdonképpen az összes
fiatalkori lázadásainak nem látja értelmét s megbánta. S akkor
ír egy elcseszett élet bluest.
Jön a fényes tökű
Salamon s ossza a tanácsokat öregségére, hogy ejnye bejnye
fiatalság, csinálj amit akarsz s gondolj amit akarsz, de ne feledd,
hogy felelsz majd az isten előtt s lészen a bűn zsoldja a halál.
Húsvét fejében kéne
valami felemelőt írjon az ember. Én pedig, noha nincs most okom
rinyálni, beletörődött higgadtsággal könyvelem el, hogy sosem
hittem a feltámadásban, másvilágban, nem érdekelt az istenes
hatalom, erő, cél meg ígéret. Nem hittem sosem az elszámolásban,
sem a vég nélkül zengő mennyei kórusban, vagy örökkön örökké
terített asztalban. Veritábilis földhöz ragadt ember voltam
mindig is, legfeljebb mint igen jól látták a térítők, egy
bebarátkozó, ki nem tért meg és valószínű a nem megtérésre
predestinált ama ördöng.
Noha pár hajszál gyökér
próbál nekem még nedűt szívni a csillagszőtte istenségből az
már nem elég, hogy alapot adjon. Hogy mégis mire vezethető vissza
a kresztény gyökerem, mely mostanra igen lecsonkult, talán arra,
hogy valamikor befixíróztam ennek a Jézusnak a mondásaiból egyet,
hogy szeresd felebarátodat mint temagadat.
Mert olyan ember valék,
aki szeretni éhes, hogy szeretve legyen. S ez a kombináció igen
megtetszett nekem, a többi bagázsé, mely kivetítődik a
makrokozmoszra, nem is érdekelt. Festői, költői túlzásnak
tartottam mindig is.
S nagyjából el is telt
életem (statisztikailag) oroszlánrésze ezzel, hogy próbáltam úgy
szeretni, ahogy szerettem volna, hogy viszont szeressenek. Reményem
nem a feltámadás, ahhoz kishitű vagyok, hanem reményem az, hogy
valamennyit engem is szerettek. A többi az körítés. Nem fontos
részlet.
Nemzetben is úgy hittem,
ahogy Kiss Lajos tanárom mondta, hogy olvasni, írni, gondolkodni,
élni anyanyelven kell. Nem beszélt idegen gyűlöletről,
ellenségekről, jogokról, arról beszélt, hogy mi az, amit nem
vehetnek el tőlem s azt fogcsikorgatás nélkül művelhetem:
olvasni, írni, gondolkodni magyarul. Ebben a hitben nőttem fel,
ebben éltem. A többi mind körítés.
Ha megfigyelem a kisember
vergődését, mint a hatalmas lombú fa külső ágain himbálózó
leveleit, hogy ott mennyire hetyke a hit, hogy tartózik valahová s
tudja a törzs azt amit ő csak hisz, s hangyaként elkutyagolok a
törzsig, ahol a hit már csak megtartó intézményként van, mert a
sok hetyke buta levél súlya nagy s követeli a fenntartó levet,
mondván mi ezt valljuk, noha ennek a vallásnak nincs égi eredete,
hanem valami múltba gyökérző kezdeményezés az alapja, én ezen a
hatalmas fán úgy érzem magam mint egy élősködő tetű. Pedig
valamikor azt hittem a törzs valóban tudja mi a lényeg, s az a sok
libegő levél sem lehet annyira buta. Ezért nem lettem egy ágacska,
hanem csak egy tetű.
És mégis, van egy
vitathatatlan bizonyíték, hogy ez az egész hitvilág egy emberi
találmány, mégpedig az, hogy noha annyi ígéretet tartalmaz,
viszont nagyon konkrét megkötésekkel, és senki de senki nem
tartja be azokat az állítólagos istentörvényeket, csak ki
próbálják magyarázni, átértelmezni, eltakarni, titkolni, mintha
isten szeme mégsem látna bele mindenbe, mintha a szentlélek mégsem
tudna bárkibe bújni, hanem az egész egy szemfényvesztő
maskarádé, egy politikai diskurzus, egy bullsitt, mely igen jó
melegágyat talál a kényelemben, a nemtörődömségbe, hisz nehéz
úgy szeretni, ahogy szeretnénk hogy szeressenek. Mert az sok
áldozat, türelem, megértés, bölcsesség és még sorolhatnám
mennyi minden féle adottság szükséges hozzá, mely globálban
nekünk ez magas. Lehetetlen.
Igen, én Jézusra tettem
életemet. Nem bántam meg, mint a vén rocker vagy Salamon.
De azt a sok történelmi,
vallásos zagyvaságot sosem vettem komolyan. Nem érdekelt. Nem a
jövőbe néztem Jézusban, hanem igenis ebbe a rögbe gondoltam oda.
Hogy jól vagy rosszul tettem? Ez az én tévhitem, ha tetszik. Ha
minden csak képzelgés, az nem az, hogy a szeretet létezik. A
szeretet is foghatatlan, hihetetlen, mégis van hatása. Én ebben
hiszek.
A többi az mind körítés.