Az valahogy úgy lehetett, hogy egy vézna,
sápadt, kapára nem fogható gyermek valamiképpen kijárta a városi skólát,
de viszontagságos időket megélve a tudás felhalmozódás procedúrájában,
istenes küldetés szerűen visszament szülőfalujába, hogy írásra,
olvasásra tanítván kis bunkókat, uraság többé ne verje át számolásban,
törvényben.
Igenám, de a kis bunkó felvilágosodván, meg a bunkó
szülő portába nem férő büszkeségével nem volt mit kezdenie, elküldte
írni-olvasó, de már kapára nem fogható utódát a városi skólába, hogy
akár miniszter is lehessen, vagy ki tudja, akár egy Kossuth Lajos is.
És így sikerült neki is megutálni számolni, írni nem tudó bunkó őseit,
kik egyébként bár tudatlanul de élték büszke-boldog semmi életüket. Mert
kirühelődött kis falusi bunkócskából lett egy városi kitanult nagy
bunkó. És neki már szégyen volt visszamenni meztelábbal járni a füves
udvart, mihelyt neki műtalpú ádidász került a lábára.
Az meg végképp
elképzelhetetlen volt, hogy a kiskolázott paraszt, ki irodaasztal
fölött görnyedten csikarta ki az élettől a harapnivalót, melynek szálai
bunkó, földtúró szüleihez vezetett vissza, hogy ő bármiféle fizikai
munkát végezzen az életben.
Így van az, hogy ma is ha eredetit akar
az ember látni, felkeresi a világ legeldugodtabb zugját s fotózza,
filmezi az egyszerű, meztelábas életformát s nagyokat sóhajt. De
tapodtat se tenne szánalmas civilizált életéből akár egy centit is
visszalépni.
Mert a felfuvalkodottság tudományát itta magába a
városi skólákban. Esze ágában sincs hazamenni szülőfalujába számolni és
törvényt kordában tartani.
A mai istenek nem adnak ilyen szentlelkes
küldetéseket, mint visszamenni haza s ott kezdeni valamit. A mai
istenek szórják az áldásokat idegen földeken, idegen népek által.
És a hazai skólarendszer is nagy áhítattal és imádattal s szent
elkötelezettséggel van eme globalizált világszemlélet iránt. Gyúrja bele
a sok bunkójelölt lélekbe az engedelmesség szellemét, a megfelelés
kényszerét és a minimálbérből való flancolást.
Hol állunk mi az iskola eredeti szándékától, hogy tanuljunk számolni és írni, hogy senki se verhessen át minket?
Ott állunk ma, hogy gyermekeinket arra tanítjuk: az élet igazsága
pediglen az, hogy te átverve is érezd magad jól. Ha nem más, beszéld be
magadnak, hogy jól vagy. Hogy egy civilizált társadalomnak vagy a fontos
eleme. Hazamenni a szülőfaluba, netán kaszát, kapát, szerszámot
kézbevenni az már elavult, szégyenteljes lemaradás. A te hazád utálatos,
tele korrupt emberekkel, nem érdemes itt élni. Nem tehetsz semmit.
Inkább menj. És éppen azért, hogy mehess és akár egy angliai aluljáróban
is megfelelj pizzamassza keveréséhez, tanulj szorgalmasan, sajátítsd el
a társadalmi kérelmeket és bármi áron tedd magadévá. Mert az az
igazság, hogy az erősek győznek.
Igen, és az angliai aluljáró pizzamassza keverésben is hatalmas a harc.
Mert ugye aszongya a skólarendszer, hogy hazamenni? Mit akarsz? Földet túrni?
Miután annyi iskolát elvégeztél? Miután elérted azt, hogy életed csak annyi, hogy bedugod oszt kész?
Csengő érc
Csinálom már pár éve
ezt a virágos kertemet, ahogy szoktam mondani: játszom a Bálint
gazdát. Azért is mondom ezt némi iróniával, mert ahányszor
olvasom a Bálint gazda okosságait, sosem értek semmit belőle,
mintha mondaná a semmit. De biztos az én értelmi képességemmel
van baj, mint már sok mindenben bebizonyosodott, illetve bizonyságot
tettem róla.
Kipróbáltam már így is
úgy is. Mindenféle trükköt alkalmaztam virágjaimmal szemben, de
legtöbbször a tudás hiányában játszottam a frankensteint
szegény hagymáimmal. Sajnos a szakirodalom nagyon silány, noha
terjedelmes, de fix a konkrétumok mindig elmaradnak. Maradnak csak
az univerzális üres beszédek.
Ildikó nyomorúságán
nevettem magamban, persze sajnálva is, amint tuti recept szerint
akart lámpákat csinálni. De hiába jutub, hiába leírás, mégsem
állnak meg magukban a lámpa burák, amint mutatják. Nem, mert van
valami amit mindig mellőznek elmondani. Amire magad kell rájönnöd.
Aztán ha meg magad fizeted az iskoládat, akkor rájössz, hogy
mennyire nem életképes a tuti recept.
Így a virágokkal is.
Legtöbbre magam jöttem rá, noha félre voltam vezetve a sok
okoskodástól.
Például az egyik tuti
receptem a hagymásokkal, hogy szeretik az együvé tartozást. Nem
sok cserépben egymás mellett, hanem egy földben együtt. Valószínű
van erre fizikai magyarázat is, de nekem az a megfigyelésem, hogy
virágzásuk is szebb, a növények is erősebbek, teltebbek, ha egy
földben vannak együtt. Szerintem kell nekik a rezonálás, a
példakép, a közösség, így alkotnak egy nagyobb pozitív
energiát. Hiába jön az éterből a pozitív energia, a virágokra
egyénenként csak a depressziós vegetálást gerjeszti. Közösben
olyan az érzésem, hogy egy nagy energiafelhőt hoznak létre
közösen, s ebből jut nekem is, inspirálódok belőle és jól
esik, tetszik, örvendeztet, ezért szeretem virágjaim társaságát.
A cserépbe izolált növények kínlódnak, nem szeretik, magányosak,
nem rezonálnak, hiába öntözöd őket, előbb utóbb olyanokká
válnak mint a csövezett betegek, akiket gépek tartanak életben,
mert egyébként már holtak, élettelenek.
A dob stúdióm minden
bevitt akusztikai elemmel gazdagszik. Nem elég süketté tenni a
helyiséget ahol dobolok, hanem akusztikailag is gazdagítani kell.
Hogy a dob hangja mindenféle anyagnak ütközve, hogyan adja vissza,
amiből születik a tónus. Ezt lehet fizikai képletekkel is
magyarázni, de akkor ez ugyancsak Bálint gazdaféle semmit
fecsegésnek tűnne nekem. Megfogom az anyagot és variálok. Képlet
nélkül. Odateszem. Ha jól szól, marad, ha nem, nem.
Vettem néhány használt
dob kelléket, dob bőrt, meg egy ride-nak nevezett cintányért egy
marosi sráctól, aki tanácsokkal is ellátott. Mikor azt
megszólaltattam, rájöttem, hogy az én cintányérjaim repedt
fazékfedők mellette. Az én tányérjaim made in china, míg a
“százéves” ride made in germany. Más a színe, a súlya. Szép
a lecsengése. De nem is ez az érdekes része a dolgoknak, hanem az,
amikor közösségbe helyeztem a meglévő cintányérjaimmal.
Megváltozott a hangjuk a szar tányéroknak. Mintha átvették volna
az új ridenak a csillogását, energiáját. Hihetetlen, de bizony
így lett.
Hát persze, hisz ha csak
egy új elemet is beviszek a stúdióba, már attól változik a hang,
hát még ha a cinek istene költözik be? Akkora hatalmas tányér,
mint egy esőernyő, hogyne lenne hatással a többi anyagra?
Ha jobban szól a dobcucc,
bennem is más energiák szülnek új ritmust, amit sosem hittem
volna, hogy valamikor püfölni fogok.
Ha valaki megkérdi tőlem,
milyen emlékkel élek az iskolás korszakomból, csak annyit tudok
mondani, hogy: Kiss Lajos. Ő az a pozitív energia volt nekem az
ötödik osztályban, akire rezonáltam. Egy földbeliek voltunk. A
magas, erős, nyugodt ember, aki messziről leszart mindenféle
konvenciót, neki az ember volt a fontos. Ezzel maradtam.
Így kéne két ember is
egymásközt csak a puszta léttel létrehozni azt a plusz energiát,
ami a környezetet szebbé, élhetőbbé teszi.
Ha van éltető energia,
az az amit generálunk.
Szerintem nem jön
sehonnan más energia mint a Naptól, s nekünk azt kell beosztani,
azzal kell gazdálkodni.
Ezért egyedi és csodás
lehetőség a Földön az élet.
A természet tudja a
lényeget, nekünk embereknek komplikáltnak tűnik az ami egy
fűszálnak természetes.
Talán ezen a vonalon
kellene újra felfedezzük önmagunkat, emberségünk értelmét és
alkotói lehetőségeinket, hogy legalább olyan boldogok lehessünk
mint a növények.
Shit happens
Üzletbútor lomtalanítás
alkalmából egyik szekrényke anyagából egy vitrines tárolót
dobtam össze a konyhánkba, az éppen felszabadult falra. Amerikás
konyhát csináltunk eredetileg, de közben rájöttünk, hogy az
amerikás konyha hasznos Amerikában, ahol nem főznek azokban a
konyhákban, azaz nem kell spejz és ilyen helyiségek. De mi néha
kénytelenek vagyunk főzni. S akkor kellett vágnom egy ajtót s
kamrát csinálni. A hűtő helyébe vágtam az ajtót, s ott maradt
egy hely, ahova pont beillett ez a vitrines tároló, mint az idő
bizonyítja, nagyon is hasznos elgondolássá vált.
A vitrin készítésekor
az egyik oldalán egy öntapadós reklámféle volt, nehezen tudtam
volna lekaparni, gondoltam sebaj, fal fele teszem azt a felét, nem
fog látszani. De hogy forgattam, hogy nem a bútort, mégis arra a
felére került, ahol éppen látszik a felirat.
S akkor így alakult, hogy
évek óta nap mint nap látom és el is olvasom mindannyiszor a
feliratot: “Shit happens”.
Ilyenkor jut eszembe, hogy
nem hiába vannak emberek, akik mindenhova emlékeztető, motiváló
címkéket, képeket akasztanak, hogy olvasva, látva azt napjában
többször, beinduljon a motivációs gép. Mert ez a “shit
happens” nekem mindennap a szemembe ötlött, és azt hiszem az
évek alatt a tudatalattiban megcsinálta a dolgát.
Mert ugye csalódván az
ember istenében, az ateistává váló processzumban, ez a “shit
happens” megvilágosító effektel él bennem. Mert elgondoltam,
hogy létem nem is annyira fontos az életnek. Csak én szarom össze
magam. Valójában a Föld életéhez viszonyítva egy semmi vagyok.
Mert, ha kiválasztottsági státusom elveszett az isten illetve
isteni terv tagadásával, egy istentelen, földtúró büdös
patkány vagyok. Valójában shit happens, szar dolgok történnek,
attól függetlenül, hogy vagyok vagy nem vagyok. A világ szemete
nem lesz kevesebb, több, velem vagy nélkülem.
Ha meg nem oszt létem, se
nem szoroz, elgondoltam, hogy egész életemben tulajdonképpen
rosszul fogtam fel a dolgokat, rosszul értelmeztem a történéseket
és egyáltalán olyan dolgokkal foglalkoztam, ami a léttel nincs
sok kapcsolatban.
Például ott van Pilátus
esete Jézussal. A vallások egyértelműen befeketítik Pilátust,
mint egy csúfondáros, kegyetlen, genya alaknak festik le, kinek más
dolga sincs mint púpra venni Jézust az igazságról. És persze
Jézus nagy karakánul nem mond semmit, a disznók elé vetett
gyöngyök címén. Persze, a vallások líderei amikor az érdek úgy
kéri, az ilyen helyzeteket mint például az ötezer ember
megvendégelése, szépen kiszínezik, s hú de fasza ez a Jézus, a
sok szerencsétlen éhes embert megvendégelte.
Pilátusig senki nem
feszegette az igazság kérdését, a tanítványok egyik ámulatból
a másikba estek, amíg futószalagon történtek a csodák, de
mihelyt baj volt, elaludtak, elfutottak, megtagadták szeretett
Mesterüket. Csak Júdásnak volt vér a pucájában felkötni magát,
meg Nikodémusnak, a kigúnyolt érdeklődőnek, ki végül sírhelyet
adott Jézus testének. Érdekes, Pilátus nem hánytorgatta Jézusnak
a csodatételeket, hanem az igazságra kérdett rá. Mert valószínű
ráérzett, hogy Jézus tud valamit. Viszont a leírások szerint
erről nem nyilatkozott Jézus. Vagy igen, és erről hallgatnak.
Mint ahogy sok mindenről hallgatnak, illetve költenek a vallásos
vezetők érdekeikhez viszonyítva.
Tehát a szar történik.
Vagyok vagy se, történik.
S akkor tényleg, minek is
érdekelt az igazság?
Miért nem azon törtem
magam, hogy pénzt keressek, s annak a filozófiáját, művészetét
tanuljam ki, semmint fűvel-fával, emberrel-prédikátorral
összevesszek a semmiért?
A lófaszért? A shittért?
Mert ugye mi értelme firtatni ezeket a dolgokat, ha a shit
mindenképpen és függetlenül történik? Miért nem lettem én is
egy a shitből, ki jól él?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)