-Na, hogy haladsz? Hogy
állsz? - így a hívó fél.
-Nem történt
semmi....ööö, illetve jól állok, haladok. -így én.
-Szuper.- így a
megnyugvódás hangja.
Csurom vizesen, lihegve
álltam ott...minek is magyarázkodjak? Deadline napján?
De nem vagyok hibás.
Csak egybe fonódtak, azaz
láncban történtek a rajzfilmbe illő események.
Események, szó szerint.
A plafonból lelógó,
illetve elkígyózó lefolyó csövet kellett elmaszkírozzak. Fa
szerkezetet ácsolni, arra pedig gipszkartont csavarozni, majd persze
glettolni, mázolni. Nem kimondottan asztalos munka, mint a lufi
fújás se, vagy tollú vadászat, de ha az asztalos vállalkozó
fajta, akkor belefér a szakmától eltérő munka is.
Az igazság az, hogy
senkit nem találsz ilyen határidővel, aki éppen ráér, meg
egyébként ilyen kis munkára. És nem csak kis munka, de még
bonyolult is hozzá. Négy méter magasságban a mennyezetre szerelni
szerkezetet, meg egyáltalán ott babrálni, negyvenszer tenni venni
a létrát s le fel szaladgálni rajta. Na sebaj, megteszi az
ötvenéves, 120 kilós (miután húszat leadott) Attila bácsi. Ezt.
Annak rendje s módja
szerint fóliát tettem a földre, hogy felfogja a beton port s
egyebeket. Meg is ácsolom szépen a szerkezetet, ki is kötöm
szépen a csövekhez és éppen a fa tipliket kalapálom a kifúrt
lukakba, amikor....O-ouuu...megmozdul a létra alattam, egy bazmeget
sem volt időm elverselni, kifutott a lábam alól.
Elcsúszott a fólián. Én
marhája. Mert ha úgyis én takarítom el a sittet meg mosom fel
három léből, akkor minek a fólia? Persze ez az utólagos
megvilágosodás sokba jött nekem. Mert a létra csúszása nem volt
egyszerű. Szépen magával vitt hat polcot, egyenként, mind kitépte
a falból, majd a legalsó polc ráesett a fűtő rendszer egyik
csapjára, az elkezdett erősen spriccelni. Az a néhány horzsolás
a könyökömön meg lábamon az semmi volt. Két hét alatt
begyógyul, igaz a lilaság egy darabig megmarad, de hát nem néz
ki ez határidőn belül vetkőzős összejövetel, úgyhogy senkit
nem fog zavarni.
Az ember az esés után
megrázza magát s örvend az épségnek, meg hogy nem kell mások
előtt szégyenkeznie emiatt, de a dolgok rajzfilmbe illő részei
csak ezután kezdődtek.
Mert a spriccelés
komolyan gondolta és pillanatok alatt úszott az aerobik terem.
Tiszta szerencsémre, hogy kénytelen voltam az idők folyamán viz
és fűtő szereléseket csinálni, rögtön csapok után kerestem,
nem hívtam a mentőket. Megállt a spricc, és a kocsimban
szerencsémre találtam néhány kulcsot, amik ugyan a kocsihoz
sehova nem találnak, de azon a címen, hogy sose lehet tudni mire
jó, évek óta zörögtetem őket a pótkerékbe csomagolva. Persze
a csomag tele volt egér kakival, és ez jobban feldühített, mint
maga a történet.
Na de a csap szorítás
után sem hagyta abba a spriccet, egyértelművé vált, hogy le kell
csavarozzam a csapot, hallám mi a baja. Na de ahhoz le kell zárjam
a fűtő testek csapjait is, hogy ne ürüljenek azok is ki. Tiszta
szerencsém volt, hogy a Yogás terembe is volt kulcs a csomóban,
ott is elzártam a nagy fűtőtest csapjait.
Szétszedem a hibás
csapot, megtakarítom a régiségtől, nem lett baja, csak a tömítés
mozdult el az ütéstől. Vissza szorítom és boldogan állapítom
meg, hogy nem spriccel többé. Megengedem a csapokat és átmegyek a
Yoga terembe, ott is megengedem a csapokat. A retur csap: egek! A
kezembe marad, és ujnnyi vastagságban, a terem másik végéig
lövell a forró víz, persze előbb engem a tetejémtől a
legaljabbamig leforráz, hogy a helyzetnek a komikus része
semmiképpen el ne maradjon.
Rám nem jellemző
gyorsasággal futottam és elzártam a csapokat.
Megjegyzem, a kazán egy
másik épületben volt, nem tudtam hozzáférni. Még szerencse,
hogy a szerelő anno tett egy leválasztó csap párat az aerobik
teremre, amelyik a yogással kommunikál.
S így sikerült két
termet egy kalap alatt vízre tenni.
Na de ne szaporítsam a
szót. Megjavítom a kezembe maradt csapot is, úgy csurom vizesen,
megállapítottam, hogy az igyekezettől nehezen hűlt ki rajtam a
vizes ruha. Mert csere úgysem volt.
Na aztán beindult a
fűtés, nem csorgott semmi több, de elhatároztam, hogy nagyon oda
figyelek ezentúl, mert úgy látszik ez egy ilyen nap, amikor ha
bármihez érek, törik minden. Pedig nem vagyok hibás. Jót
akartam.
Na de nem találtam
felmosót. Se vedret, semmit. A termek úsztak. Szerencsémre
forrasztott linoleum volt letéve, amik etans zárták a sarkokat is.
De kellett is, mert a Yoga teremben helyenként két centis volt a
víz. Szerencsémre, és itt látszik mennyire szerencsés vagyok
azért, a yoga teremben nem voltak semmiféle ezo-mazo kellékek, még
az hiányzott volna, hogy valami kásmir faszomságok lebegjenek a
víz színén mint valami repülő szőnyegek...na az lett volna a
szerencsétlenség, nem ami velem történt.
Úgyhogy mindenképp van
valami isten. Kell lennie.
Na de találtam egy
elfelejtett, kinyuvadt régi felmosót (aki keres talál), de veder
sehol nem volt, a szemetes veder is repedt volt, pedig azt hittem
megfogtam vele az isten lábát. Nem fogtam meg csak köntöse
szegélyét, egy literes edénykével, amibe kézzel csavartam ki
hűségesen a felitatott vizet. Kb harminc liter vizet csavartam ki
eképpen.
Teltek az órák. De a jó
része, hogy testem hőségétől elkezdett szikkadni a ruhám is.
A víz feltörlése után
tudtam csak felmérni a károkat, amiket az esésem okozott.
Elvégre azok a polcok nem
bánják, mert úgyis át kellett alakítsam őket. De talán az
mentett meg, hogy kifogta a csúszást és nem engedte a létrát a
földhöz vágódni mint megannyi cementes zsák.
Néhány óra ilyedtén
tudtam aztán újra felmászni és befejezni a szerkezet szerelést.
És eközben hívott
Ildikó, hogy na akkor haladok e és ilyesmik.
Később mikor elmeséltem
neki, és visszafogottan nevetgélt esetemen, azt kérdezte, hogy:
“és nem voltál dühös?”
Nem...érdekes, nem voltam
dühös.
De lehet, hogy időm sem
volt hozzá.
Minden esetre...senki ne
próbálja meg ezt otthon.
Szar. De elmúlt. Azóta
már a mi munkánk is tovább haladt.