Gyerekként
sokat róttam a kolozsvári utcákat iskolából lógva. Nézegettem
a szép házakat a rejtettebb utcákon. Álmodoztam, ha lenne nekem
is olyan szép nagy udvaros házam. Különösen egy magas, éles
tetejű ház tetszett meg, hozzá csatolva egy kerek épülettel,
mint a mesékben, olyan volt. Akkor nekem nem mondott semmit Kós
Károly neve. Csak tettszettek a Kós Károly tervezte házak.
Gyerekként mit ért az ember építészethez? Semmit. De tetszettek
ezek a házak. Úgy éreztem, otthon tudnám érezni magam egy ilyen
házban. Látom is magam előtt a kövérkés fickót, pecsétes
iskola egyenruhában, itt ott szakadt zsebrészekkel, miket a
bedugott nagy kezek hasítottak fel, bárgyú képpel nézelődvén,
mint megannyi szerencsétlen, kiből semmi jót nem lehet prófétálni.
Nem is lett volna mit. Így utólag visszagondolva, életem útját
fejemben átpörgetve. Jó későn kapott aztán nevet az a háztípus,
amit én gyerekként is megszerettem, harminc táján jártam, amikor
kezembe kerültek Kós Károly könyvek. Jó érzés volt ráismerni
azokra a fedelekre, míves ács munkákra. A fa gerendák valamiért
mindig lenyűgöztek. Nem tudom miért. Annyit olvastam Kós
Károlyról, ami egy olyan semmilyen jövő elé néző, bárgyú
kisiskolásból talán ki sem nézte volna senki. Nem eleget, de
ahhoz képest sokat. A történelem része nem fogott meg, az nekem
olyan mint a színvaknak a szín. Engem az építészete fogott meg.
Ha hozzám szólt valamilyen magyar ősi hang, akkor az a furcsa,
egyedi gerendaszerkezetben szólt, de semmiképp nem dátumhoz
köthető események vagy személyek által történt. Egy érzés,
melyet az épület sugárzott. Nem is hiszem, hogy volt e valamilyen
magyar tudatosság bennem az épület sugározta érzésben, inkább
valami ösztönszerűen mocorgott bennem, ami nagyon jól elfért a
Pink Floyd zenéjével is.
Azt
se mondhatom, hogy elmélyültem volna a Kós Károly tervezte
épületek tanulmányozásába. A Pink Floyd dalokat sem akartam
sosem kívülről megtanulni. Csak hagytam hogy átjárjanak az
érzelmek. Ha volt (van) bennem tudatosság, akkor ez csak annyi,
amennyit ez az átjárhatóság leszűr magának.
Ezzel
az érzés csomaggal hagytam el az ötvenest, hogy ezek a dolgok még
mindig járnak bennem, mint szellemek a roggyant faházban.
Pár
napja Emil barátom Pink Floyd tribute koncertre hívott Vásárhelyre,
amelyet a “Speak Floyd” adott elő. Két tagját ismerem a
csapatból, persze ők engem nem. Sokat jártam fiatalságomban,
Kolozsvári életemben a próba termeikbe, bambulni, nyálazni és
aztán titokban sírni, hogy nekem az sosem lesz megadatva. Nem is
volt. Ma is azt mondhatom, a gyönyörű koncert után, hogy nemcsak
megadatva nem lesz, hanem erről le is vagyok, leszek a továbbiakban
is maradva. A Tranzit kocsma hűvösségében ezt el is könyveltem.
Ez nem jelenti azt, hogy kis házi stúdiómba, melyet talán meg sem
érdemlek, hacsak nem azon a címen, hogy szentélyként megadom a
módját, ne járnék oda be áldozni. A stúdióm nekem a kápolnám,
ahol a zene istenéhez imádkozom időnként együgyű, pár
szegényes és szégyenkezős hangjegyben.
Történt
Vásárhelyen, hogy egy régi épület mellett sétáltunk el
Emillel, barátnőjével és fiammal. Szemembe szöktek azok az éles
háztetők, rá is kérdek Emilre, táncsak nem Kós Károly tervezte
ház az is? Azaz ami még megvan belőle? Dehogynem, egy csudaszép épület romjai rajzolódtak ki az elvadult növényzet mögül. Egy
elhagyatott Kós stílusú épület, mely végnapjait éli.
Viszontlátási örömömet aztán bánat vette át, majd
elengedhetetlenül a harag. Asztaloshoz hű káromkodások
kíséretében.
Áldoztunk
pár percet haragomnak, kifejtettem, hogy mennyi mindent lehetne
kezdeni azzal az elhagyatott hellyel. Például egy teadélután
erejéig fotókat készíteni róla, kizárólag egy okos telefonnal,
mert ha profi fotósra várnánk, az május negyvenre sem tudná
összeszedni megannyi kütyüjét, arról nem is beszélve, hogy
előzőleg valamilyen elnyert történelmi kulturális alapítvány
pályázattal fotóztatni, több éves előzetes pályáztatással a
háttérben.
A fotókkal egy akármilyen facebook oldalt csinálni és
amint Szaniszló bátyánk szokta mondani, a székelykeresztúri
szent búzakalászfalva kocsmájától az alaszkai aranybánya
legalsóbb pontjáig terjedő magyarokhoz ezt eljuttatni, és akinek
megtetszik az épület, a nemlétező marosvásárhelyi magyarok
örökségmentő gittegyletéhez eljuttatni, mely honi pályázat
útján kihirdeti, hogy ki mit kezdene azzal az épülettel, úgy
lakás, mint egyéb kulturális vagy termelői célra felhasználván,
és annak általadni, hogy az épület ne vesszen kárba.
De
hát láss csudát és iróniát ebben az életben. Beírom a gugelbe
ezt a házat, hallám mit mond róla az internet. Azon kívül, hogy
a vásárhelyi polgármester rég le akarja bontani, egy 2011-es
cikkben említést tesznek az épületről az erdély mán. Ahol
egyebek közt önmagammal is találkozom komment formájában. Nosza
mekkora ez a világ és mégis milyen kicsi. És akkor a tető
gerinczezete még ép volt. Ma ez már össze van roskadva.
Na
nem baj, mert akkor emlékezés gyanánt e blog bejegyzésem is
dagassza majd a gugeli találatok számát Kós Károllyal
kapcsolatban.
Káromkodásaim
leszűrt esszenciája pediglen ez: Szégyen ránk erdélyi
magyarokra, hogy egy ilyen jelentéktelen épületet, melynek
történelmi jelentősége felbecsülhetetlen, nem tudunk megmenteni,
hasznosítani. Megértünk a méltó pusztulásra.
Az a
hangszeres zene, amely másról is énekel mint kocsma hangulatban
bujálkodni, hanyatlóban levő, divatjamúlt vintázs darab. Éppen
ezért nem számolom fel a stúdiómat és nem adom el hangszereimet.
Inkább legyen egy egyszemélyes templom, melyet néha kiporszívózók.
Elvégre elmondhatom magamról, én vagyok a legjobb csirkefalvi
dobos Mintián.