Nézem
a pirosló reggelt a nagyági hegyek mögül. Hiába pihentem 12
órát, fáj mindenem, cukrom is 150, gyógyszerekkel együtt. Nekem
nem szabad pihenni. Ha valamiért nem fogok tudni mozogni, nekem az
lesz a végem. Lebetegszek, lelkileg összetörök és valószínű a
halálra fogok gondolni. S akkor az lesz furcsa a körülöttem
levőknek, hogy nem bírja már, de erőlködik, nem érti, hogy le
kell állni? De ők azt nem fogják megérteni, hogy pont azért nem
állhatok le, mert nem bírom már. Egy olyan kapszulát kell
beszerezzek majd, amit elharapva kimúlok. Eltökéltem magam, hogy
nem fogok fetrengeni és forgattatni magam. Azt hittem a szívem fog
elvinni szerencsémre, de a szív orvos azt mondta azzal nincs baj,
se vérnyomás, se semmi, csak a túlsúly. De levélen nem élhetek,
csak zöldség nekem nem ad erőt, láttam mit jelent vegásnak lenni,
remegő kezekkel dolgozni és folyton gyomor gondokkal, úgy én nem
tudok dolgozni. Muszáj legalább öt órát dolgozzak egy nap.
Minden áldott nap. Akkor meg ugyanúgy dolgozom mint eddig is.
Sajnos nem tudok a tempón lazítani. Amit lassan változtatok, hogy
egyre kerülöm a nehezebb darabokat. Kétszárnyú ablakot már nem
akarok emelni. De még muszáj egy darabig. De ezen változtatni
akarok.
Valamire
ráállok és azt fogom csinálni, s vigyék, jöjjenek utána.
Annyira megundorodtam a kliensekhez menni, cipelni, fetrengeni,
magyarázkodni, megalázkodni, nem akarom ezt a jövőben csinálni.
A fák
is kiöregednek, ágaiból elszáradnak, vihartól lehullanak, ők
legalább méltóságteljesen lengedeznek régiségükben, de én nem
tehetem. Minden nap újra kell termeljem magam, nincs szerzői jog
díj.
Egyre
nyilvánvalóbb, hogy be kell fejezzem a stúdió próbaterem
szobáját, hogy be tudjam fejezni az elektroműhely szobáját is.
A zene csoportok mellett elkezdtem elektronikai csoportokba is
kérezkedni, és örömmel fedezem fel, hogy még léteznek emberek,
akik kedvtelésből elektronikáznak. Ülve lehet dolgozni, zenét
hallgatva, nem bírom a tévét nézni, fáj tőle szemem, fejem,
valamivel le kell majd foglaljam magam.
Kolozsvár.
Magyar napok. Hétvégére elmentünk Kolozsvárra, ilyenkor sok
mindent összefogunk. Egy általam készített konyhabútornak az
ajtóit kellett felmérjem, hogy újra tudom e csiszolni?
Tizenvalahány éve annak, hogy felszereltem és az aragáz környékén
a lakk kissé megkopott, nem a melegtől, hanem a zsír
lesúrolásától. Zsírosan főznek, aztán valószínű mikor már
ragadt lesúrolták valami súrolóval. El is hoztam az ajtókat és a
hajlatok biza tele voltak zsírral, kikövetkeztettem, hogy ritkábban
takarították, akkor viszont agresszíven.
Három
koncertet pécéztünk ki, Deák Bill Földes Lacival, Charlie és a
régi, kolozsvári Trans Express rock banda. Kis kétnapos
kiruccanás, igaz egy délelőtt az akasztott konyhabútor alját
lecsiszoltam, ami három órás kőkemény gépi csiszolás volt,
szerencsémre elvittem mindkét kézi gépcsiszolót, így váltogatva
nem égett le egyik sem, viszont a karjaim s hátam utána pár napig
lázadt. Meg prüszköltem a port, mert mind a pofámba fújta.
Lakkozáskor már úgy éreztem, hogy fel akar szállni az ecset.
Jó
volt mind a három koncert. Illetve volt egy negyedik is, de hiába
volt profi a banda, az ötvenes évek rock and rollját nem tudtam
megkedvelni. Ettünk a fiammal a sétatéren egy majdnem tejfölös,
sajtos palacsintát és megbeszéltük a vallásokat. Közben néztük
a népeket, a magyar napokkal párhuzamosan lehetett egy Jehova tanúi
konferencia is, mert el volt lepve a város mindenféle vigyorgó,
színes népekkel, ki ki nemzeti ruházatban, magas sarkú cipőkben
a nők, fix mint az Őrtorony címlapjain.
Annyi
tömérdek magyar jött ment az utcákon, mintha mindenki magyar lett
volna. A sétatér tele volt magyarokkal, és nemcsak, elnéztem az
arcokat, inkább békések voltak, sokan mint én, csak turistaként
voltunk ott.
Reméltem
a sétatéri Trans Express koncerten összefutok ezzel azzal a régi
világomból, össze is futottam, de átnéztek rajtam mint a röntgen
sugár. Nem ismertek fel vagy nem akartak. Nem erőltettem. Nem
vagyok az a fajta, akivel érdemes leállni, beszélgetni. Pedig
szerettem volna.
Hunornak
érdekes volt. Beszélgettünk arról is, ha máshol akar élni, mi
támogatjuk. Szeretne olyan helyen élni, ahol inkább magyarok
vannak. Én mondtam, ha úgy adódik, érte abba is belemegyek, hogy
kiváltjuk a magyar állampolgárságot. Tényleg nem szeretném,
hogy emiatt kínlódjon itt Déva környékén. Itt csak a vallás
köti össze az embereket, az meg úgy ahogy a vallás szokta:
felületesen, távolságot tartva.
Vártam
a visszhangját a magyar napoknak és mondhatom, úgy érzem kezd
felnőni a romániai magyarság. Nem provokál, keresi a békét, de
közben felhőtlenül énekelhet a főtéren magyarul. Néztem a
románság reakcióját és láttam, hogy nincs tekintetükben
gyűlölet. Nincs is hogy, mert Kolozsvár multikulturális város,
amíg mindenki betartja ennek az együttélésnek a jóérzés
határait, konfliktusok sem lesznek. Hogy aztán melyiknek lesz több
ingatlanja az attól függ, hogy mennyi ilyen vagy olyan gyerek fog
születni. Fogcsikorgatva és szitkozódva, hogy geci románok,
semmire sem fogunk menni, sőt, azt a keveset is leromboljuk, amit
nehezen építünk.
Déván
megnéznek, ha magyarul beszélsz. Kolozsváron ez természetes.
Igaz,
hogy Hobó próbálkozott, ironikusan bejelentette, hogy
“kiegyeztünk, nincs himnusz és zászló lengetés”, amit
elenyésző fütty követett, leginkább nem értette a viccet a több
ezer néző, aki valószínű nem ezért ment oda, viszont a dalokat
mindenki énekelte. Mondjuk ez a kijelentését Hobónak utána
napokig elemeztem magamban, hogy miért kellett ezt belénk döfje?
Ha kiegyeztetek, akkor kiegyeztetek, miért vonja minden tápos
magyar kétségbe a mi erdélyi magyarságunkat? Mit is tett le Hobó
az asztalra? Befutott néhány Morrison coverrel, néhány nigger
magyarosított blúzzal, mint a magát fehérítő Michael Jackson,
amit büszkén emleget, és elszavalt pár József Attila verset
homelessz pátosszal, és mindig elénekli a saját szerzeményét is
a Barbie baba bluest. De bazmeg mi így is szeretjük, mert magyarul
teszi és hálásak vagyunk neki. Bill ártatlan, ő a király, él
benne a hajrá Fradi, hajrá magyarok, nem lehet őt utálni. Végül
is Hobót sem, mert tudjuk, hogy ő ilyen. Ő megmondhatja nekünk,
de mi neki nem.
A
Trans express énekese berekedt, egy oktávval lejjebb énekelt,
persze szarul. Pedig jó a hangja. Fészen láttam a próbájukat és
ott dögös volt. Nem kimondottan a szerzemények miatt mentem, hanem
újra érezni azt az analog filinget, amit az akkori Equinox klubban
éreztem Kolozsváron, ezelőtt harminc és évvel. Kicsit hencegtek
a szekuritátéval a fiúk, hogy első bandájukat betiltották, de
nekem senki ne mondja, hogy miután betiltanak egy névvel, egy
másikkal megengedik, hogy zenélj. Az mese. Mind készpénz gyerekek
voltak, talán Güzü a basszusgitárosuk volt a legcsóróbb, de
kitartása miatt alap tag lett. Más dolguk mint a kreativitás nem
volt, nekem akkor is szemmel láthatóan nem úgy tűnt, hogy
megélhetési gondokkal küzdöttek mint én már tizenhat évesen.
Mondtam
Adinának, hogy én egy ködös reggelen mentem az első
munkahelyemre, azt se tudtam hova vettek fel, az izgalomtól
hasmenésem volt, kukoricásban sitteltem, de miközben mentem,
gyomorgörccsel, arról álmodoztam, ha majd egyszer nekem is lesz
egy dobom, és gondolatban doboltam. Hogy javíthatatlan álmodozó
vagyok. Az.
Charlie
nekem jóleső pozitív csalódás volt. Tisztán, érthetően
énekelt, semmi művészi túlkapás, szolid szerénység, hálásan
énekelt, beton fasza zenekar, hangzás, minden. Tökéletes volt.
Hihetetlen hangulat volt a téren, mindenki énekelt. Jó, én nem.
Bennem másképp csapódnak le a dolgok. Bennem többet élnek az
élmények, sokáig élvezem elmémben, szívemben. Az vagyok aki azt
mondom nem, de mégis kitartóan csinálom.
Jó
volt. Ezt kellene megértenie mindenkinek, hogy csak békében van
esély dolgozni. Ha béke van, csak a munka maradt hátra. Az meg
sosincs összhangban a hirtelen, pusztító fellángolással.
Érdekes
lesz egy román magyar koncert valamikor októberben. Elmegyek, meg
is rendeltem a jegyeket. A Holograf és az Edda lesz egymás után,
egy esemény alatt. Szeretem mindkettőt, bármennyire kiábrándító,
amit írok, szeretem a Holografot is. Szép dalokat írnak. Nem olyan
harciasak mint az Edda, de szépek. Kinek jutott eszébe ezt a kettőt
összekötni? El nem tudom képzelni. Kíváncsi vagyok, lesz e ott
negyed annyi magyar mint az ingyenes koncerteken? Mert igen
megszoktuk ezeket a könyöradományos koncerteket, de ha fizetni
kell, leszünk olyan nagy magyarok?
Szívből
remélem, hogy szépen és telt házzal fog lezajlani mindkét
koncert.
Nem
tudom, csak úgy tűnt nekem, hogy az utóbbi magyar napokból nem
visszhangzik annyira az rmdsz? Igaz Déván már visszaesett a magyar
nap, valószínű vagy telítődött velünk az rmdsz, elérte célját,
vagy leszűkült a piac. Szebb lenne, ha a magyar napokat mi civil
összefogásból tudnánk fenntartani és animálni, a hatóság,
mint kiderült az eddigiekből, nyitottak felénk, de lehet, hogy mi
vagyunk élettelenek. Mint ahogy élettelenek vagyunk önszerveződve
gazdaságilag tenni valamit a saját jövőnk érdekében.
Ahogy
Áron önerőből már két koncertet tartott egy román kocsmában,
ahol magyar, saját szerzeményű dalokat adott elő, mennyivel
többre lennénk képesek, ha összefognánk. De kényelemből még
el sem megyünk ilyen alkalmakra, ingyen se, hát ha fizetni kellene?
Persze, valószínű elvesztettük a nagy magyar büszkeségünkben
az elfogadás készségét. Valamiért Áron sem vesz engem igénybe,
inkább kínlódik szar cuccokkal. Biztos van valami a magyarban amit
nem tudok megérteni, velem lehet a baj, minden áron cselekednék,
de valahogy nem sikerül.
Úgy
néz ki, a Motu hangkártyámmal van valami elektronikus gubanc.
Pattog és pár másodpercre kihagy, akadozik. Talán utána
járhatok, de lehet hamarább összekuporgatok némi pénzt és
veszek egy újat, amelyben megvannak már a mikrofon előfokok is.
Visszatettem a Scarlettemet és azzal tökéletesen szól a
rendszerem. S pedig muszáj lesz, mert legkésőbb tavaszra meg
akarom írni az első cover albumomat. A dobokhoz meg kell nyolc
bemenetel. Fiamnak kell egy erősebb számítógép, talán ideje
megörökölnöm az övét a stúdióba, s egyúttal cuccilag
megerősödnék. Új anyagi mátrixot kell kibűvöljek ezekhez.
Talán ideje összeszedni mire nincs szükségem és eladni.
Kiindulásnak és reménynek talán megfelel.
Szenzációkban
sosem hittem. A munka felületekben igen. A munka tere adott nekem
mindig hitet és reményt. A hejehuja nem. A hejehuját mindig valami
tragédia követte.
Nem tudom, mivel adhatnék jobb kedvet, derűt. A zene sokat segít, tudom. (Holnap Dávid Roland koncertre megyünk Füredre, Zeppelint megidézni.)Ha túlsúly van, attól meg kell szabadulni, és punktum. Már ez jókedvre fog deríteni. Hogy hogyan csináld, azt nem tudom, ez a te dolgod lesz, megúszhatatlanul. Inkább ezen filózz, ne a szétharapható kapszulán:))Oszt'majd kedv is lesz, meg erő is, talán annyi, amennyi a korunkbelinek, meg egy derék asztalosnak kell.
VálaszTörlés