Amíg
el vagyunk itt foglalva a részletekkel, hogy milyen színű legyen a
csempe a majdani drapériához, hogy a padló találkozása a
csempével egy szinten legyen és a plafon sarkán ne látszódjon,
hogy egyenetlen, hogy az esztergált lábon a véső nyoma teljesen
kicsiszolódjon, addig ez a fukar Isten lopkodja közülünk
szeretteinket.
Valami
marha elképzelés szerint, nekünk örök életünk van és még
sokmindenre rá fogunk érni.
Ki
gondolta volna, hogy ott azon a nyamvadt tóparton, az a pár perces
beszélgetés, miközben néztük az úszkáló kacsákat, hogy milyen
figurák, hogy az lesz az egyetlen örökség Tőle, az embertől?
Konokabb
és szebb hitet emberben ritkán találni, mint benne.
Hajlandó
lett volna fél kézzel istent és másik kezével az embert
megragadni, de az ember túlságosan elfoglalt volt. Így maradt az
Istennel. Pirosról szólva.
Az
életnek sok furcsa vetülete van. Az egyik az, hogy lassan
szégyenkezem amiatt, hogy még élek. Lelkem nyugalmának
szerencséjére írhatom, hogy sosem kellett szociális segítséget
igényelnem a közösből, igaz nem sokkal járultam hozzá, de a
vakbél műtéten kívül nem kerültem semmibe az államnak. Mégis
ott űzött ahol csak tudott. Nem is ez fáj, hanem az, hogy nálamnál
fiatalabbak halnak meg. Itt vagyok nagy állat, alkatom szerint
minden betegségre alkalmas, és még mindig élek bazmeg. Pedig
isten tanúja füstös lelkemnek, hogy nem is ragaszkodom annyira az
élethez. Az a fatalista fajta vagyok, hogy ha hívnak, megyek szó
nélkül.
Meg
tudom érteni azokat, akik belefáradtak az életbe. És azt hiszik,
remélik, odaát majd jobb lesz. Sosem tettem fel úgy a kérdést,
hogy minek vesz el isten egyik kezével és a másikkal ad, de
mostanában igen megkérdőjelezem ezt. Ki az aki alkot reggel és
este szétveri amit alkot? Miféle “better world”-ra gyúr ez az
isten, ha a legbetterebb embereket sajnálja el a worldtól? Hogy van
az, hogy isten nevében történik ma minden, és pont az istenes
emberek vannak irtva? Mi a szöszt nem értek én?
Sokszor
keresek egy csavart, tudom, hogy valahol van, de a sok -bár
rendezett- kacatban nem találom és fogalmam sincs hol keressem.
Vettem négy görgőt, mert a megrendelt tolóajtós rendszer nem jön
el időben, egy hónapja mind jön. Vettem egy villany vezető fém
sínt, mert annak van egy visszahajtása, amin egy görgő simán tud
gördülni. Igaz, flexel hosszába el kell vágnom. Végül a görgők
nem jók, kiugorhatnak a visszahajtásból. Kerestem a függőónt,
ami egy spárgára van kötve, hogy majd határozzam meg a függő
ajtó függőlegesét, de nem találtam sehol. Magam előtt látom,
kicsit meszes, a spárga sárga. De nem tudom hova tettem el jól.
Keresve az ónt, találtam négy másik görgőt, ami viszont jó.
Direkt egy átlátszó flakonba tettem a görgőket, hogy lássam. És
így tovább.
És
akkor nem értem, minek gyűjtöm a sok szart? Végül egy anyát
kötök meg cérnával, az is jó lesz a függőséget megjelölni.
Mert
mi is a tovább élésnek a lényege?
A
gyerek, hiába főzünk, csak csipeget, végül minden levest én
pusztítok el nyolcadnapon is. A párom aszondja, ha csak ő lenne,
nem is főzne, de miattunk. Nekem meg aztán tök mindegy mit eszek.
Akkor ezek szerint kinek főzünk? Egy család imázsnak? Holott
mindhárman három fele szaladunk, és három fele böfögünk. Mi a
francnak a nagy ház? A műhely?
Amikor
még Piros erőben volt, és akaratos, vasfejű, mint a székely
lányok általában, a második forgácstáborban, ott kezdtem
rájönni, hogy valami nem stimmel azzal az elképzelésemmel, hogy
asztalos tudományom ér valamit és érdemes azt átadni bárkinek
is. Piros az isten felől közelítette meg az életet, én pedig a
földhöz ragadt állapotomból. Piros korán kelt, hogy tudjon
imádkozni, én is korán, hogy többet tudjak dolgozni. Istennel
úgyis tudtam perlekedni, hogy dolgozom. Nem értem, hogy istennek
miért van szüksége külön audienciákra? Mintha valóban ráérne
mindenféle hiábavaló gondolatainkra. Vagy valóban arra a
dicsőítésre lenne szüksége, emlékeztetendő, hogy micsa nagy.
Úgy rúgnám tökön a nyalós inast, aki csak dicsőít, de nem
csiszol, hogy csak na.
De
nem, ma már tisztán látom, hogy az amit csinálok, az
gyakorlatilag halott buli. Halálommal nyűg minden amit itt hagyok.
És nem igaz, hogy nem az én dolgom. Igenis az én dolgom. Ezért,
élni szeretnék, hogy hülyeségemnek a kamatait ne a családom
szenvedje majd.
Piros
azt tervezte, hogy a szülői telken felépített kis házikóban fog
megöregedni, valószínű mint egy apáca, egész nap az úrral
társalogva. Okulva Piros esetéből, úgy érzem, ilyen luxust nem
kérhet magának a ma embere, aki lassan minden második valamilyen
rákkal gyógyul ki ebből a világból. Pedig ő erős volt
testileg, lelkileg, az a fajta, aki kilencven évesen hajlong a
kertben és kiizadva is mosolyog. Most meg azt mondják a halálán
van. Én meg hitetlenül állok itt és nem értek semmit ebből az
életből.
Még
összeszedtem két nagy balkon ajtó termoüveget a kukából. Nem
hiszek már benne, de összeszedtem. Azelőtti napon fél füllel
hallom amint nevetve mondták, hogy mi legyen a lecserélt üvegekkel,
mi legyen, irány a kuka, azt hittem viccelnek, nem is ajánlottam,
hogy elviszem én, gondoltam kiröhögnek. Reggel látom, a két nagy
még a kuka mellé van ledobva, a kotorászó öreg vigyorogva
mondta, hogy a kisebbeket elvitte más. Egyetlen bűnük az üvegeknek
az volt, hogy az erkélyt meszelték és meszelés után a möster
spaklival kaparta le a meszet az üvegről. Állítólag
megkarcolódott. Néztem, nem láttam a karcot. Most vagy hülye
vagyok, vagy nem látok jól? Vagy megint mi a faszt nem értek?
Mikor
Ildikóval (még) osztottuk a világ dolgait, ő mint friss
spiritualista, kerek szemekkel csodálkozott e világra és nézte,
amint a megtört napfény kezein végig pásztáz, egy darabig azt
akartam hinni, hogy az életnek kell legyen egy globális valami
szent faszsága, ami mindent egy kupola alá szervez nagy bölcsen.
De asszem a tyúkjaimnak mégis igazuk volt, hogy életük nem más,
mint az összekapirgált kavics és minden felkelő napnak az az
értelme, hogy újabb kavicsot csipegessünk, hogy legyen mit
sittoljunk.
Mert
én azokat a nagy összefüggéseket vagy nem találom oktalan barom
létemre, vagy azok nincsenek is.
Mégis,
én azt mondom, hogy ez a karácsonyi ünnepséges hangulat azért jó
találmány. Szól a dzsingezbell, a home for krisztmessz, és jónak
könyvelem. Mert a kereskedelmi krisztmeszes hangulaton túl, az
ember krisztmeszét nem érzem, nem tapasztalom.
Hajnali
fáradságosságaimban kikevertem én is a fehér karácsonyt, ha
erőm lesz rádobolni meg azzal kipöckölni a mixet, karácsonyig
publikálom is. A lényeg ebben a mixben, hogy a zongora hangjait 12
sávra bontottam és úgy panorámáztam ki, mintha a zongora előtt
ülnék, azaz a mélyebb hangok balra, majd jobbra, térben szólalnak
meg, ahogy az igazi zongorán hallható. Igaz, hogy fél fülem be
van dugulva, így inkább a műszerekre hagyatkoztam. Bár a gitárok
meg a dob valószínű kiszívják ezt a panorámázott hanghatást,
de kísérletnek mindenképp jó volt és elgondolkoztatóak a
továbbiakban.
Mielőtt megszülettél volna, valószínűleg te saját magad kérted, hogy azok közé az emberek közé kerülj, akik körülvettek és körülvesznek: mindegyiktől tanultál valamit... Legalábbis az eddigi bejegyzéseidben ezt írtad. Hát ez az összefüggés.
VálaszTörlésMondasz valamit Sándor, mert Piros valóban különleges ember. És ha van szemernyi igazság ebben a világmindenségben, akkor ezek a lelkek, akik ezeket az emberi testeket működtették, élniük kell tovább. És nem csak mint egy Beatles dal.
Törlés