Mugotámá

(Többször nekifogtam életemről írogatni, de szánalmasnak véltem komolyan foglalkozni vele. Egyre több időt kell pihennem, gondoltam ne foglalja le más marhaság a fejemet, inkább elkezdem boncolni életemet. Ezek csak vázlatok, kipattant gondolatok, ha túllépek egy bizonyos szintet, talán összegzem is majd egy egységesebb művé...habár kétlem, hogy képes volnék rá, mindig befejezetlen projektek közt lavírozok. Ahogy Csabi szokta mondani, ha kétévente megjelenik: "magánál mindig van valami alakulás" Hát van. Sok elkezdett munka. Talán a sok elkezdés egyetlen erényem...)

Leszereltem a katonaságból és visszamentem a “Clujana” cipőgyárba, a víztisztító állomásra dolgozni. Ez a “Clujana” olyasmit jelent, mint a “kolozsvári” nőnembe. Ilyen elvtársnői kivitelben. Akkoriban ilyen neveket adtak a gyáraknak, magunk közt magyarok kluzsánának neveztük. Többnyire elvtársnők dolgoztak a Clujana gyárban, férfiak inkább a karbantartó részlegeken. Volt ott mindenféle karbantartó részleg. Saját motor tekercselő műhelye volt a gyárnak. Meg mindenféle egyéb műhelye. Úgy jártam azokba a műhelyekbe mint a tejjel, mézzel folyó Kánaánba.

Még katonaság előtt vettek fel oda, anyám rendezte el, ő a gyár bőr raktárában dolgozott. Ma visszagondolva jó volt. Nyomasztó volt számomra az egész szocialista világ, a maga idétlen és inkompetens munkatársaival és főnökeivel, de jó volt néha átmenni anyámhoz, ha csak pár percre is.

Nehezen éltünk. A munka nem volt megterhelő, mint ma, de nagyon kevésből kellett gazdálkodjunk. És teljesen kilátástalan volt minden változás.

Csicska voltam a munkahelyemen. A legfiatalabb mikor felvettek. Mivel nem voltam kisz (kommunisták ifjú szövetsége) tag, nem számíthattam az akkor még működő munkahelyen való kiképzésre, előléptetésre. 13 év után is szakképzetlenként hagytam el már az új rendszerben a gyárat. Utánam felvettek pár taknyost, román földbunkó parasztot, a pofájuk is még olyan neanderi volt, de benne voltak a kommunista (nem kisz) pártban. Félévente kapták a kiképzéseket és előléptetéseket. Lusta dögök voltak és semmihez nem értettek. Képtelen voltam vegyülni velük. Semmilyen szinten nem tudtam velük egy síkon mozogni. Ha lehetett mindig önálló munkát vállaltam a tisztító állomáson, attól se riadtam vissza, hogy a legszarabb munka legyen.

Reggelente én mentem a kantinba tejért. Vettem a kis szekeret, benne a tejes üveg ládákkal és elkocogtam majdnem két kilométerre. Hatalmas volt a gyár. Azért is vállaltam e megalázó munkát, mert sokan elfelejtettek üveget hozni, vagy nem igényelték a napi tejet (uram bocsá a toxikus munkakörnyezet miatt), nekem mindig volt készenlétben üres üveg és szívesen vittem haza tejet, akkoriban sokszor kenyérrel egyetlen ételünk volt. A tejezésben az is jó volt, hogy nem kellett a munkatársak hülyeségeit hallgassam már korán reggel. Olyan volt mint egy meditáció az az idő. Közben figyeltem az embereket a tejosztásnál. Legtöbben mind magamfajta csicska emberek jártak oda. Megöregedett férfiak, asszonyok, akiket nem kapott el a kommunizmus szele és valahogy nem volt gyomruk a párt adta lehetőségekkel élni. Gyakorlatilag előttem volt a jövőm képe: harminc év után is a kis szekérrel a tej után. De nem zavart. Inkább az, mint vegyülni.

Akkoriban Kocsis bácsira tudtam felnézni. A kiábrándult kommunistára, aki korára való tekintettel beragadt a rendszerbe, de már nem szimpatizált vele. Villanyszerelő volt nálunk. Saját műhelyt alakított ki magának, ő sem vegyült senkivel. Reggelente általában az első busszal mentem dolgozni, még öt előtt, mert később semmi esélyem nem lett volna beérni hatra. Így már fél hatra a gyárban voltam. A kapunál én pecsételtem több munkatársam kártyáját is. Ennek fejében minden reggel fél órát Kocsis bácsival tölthettem a villanyszerelő műhelyében. Csak ültünk a sötétben, a Vef rádióján szólt a Kossuth rádió. Akkoriban nekem Magyarország valami elérhetetlen álom volt, a Kossuth rádió meg olyan volt mint a frigyláda, amiből az Úr beszélt. Nem volt politika amit osszunk vagy szorozzunk Kocsis bácsival, meg azt is tudtuk, hogy börtön jár a politizálással. Apámat sikkasztás címén több mint öt évre ítéltek el, nem értettem a vádakat, nem vehettünk ügyvédet. Az ítélet kihirdetésén lehettünk jelen, ott felolvasta egy nagyon ellenszenves ember az ítéletet. Megértettem, eléggé fiatalon, hogy azt a rendszert lelketlen emberek alkotják, akik nagyon messze álltak az én jókaizálódott világomtól.

Technikai kérdések foglalkoztattak már tizenkét évesen, ilyen apróságok érdekeltek mindig. Ezért minden elhullajtott, kidobott anyagban valami felhasználhatót találtam. Jó lett volna ételben is ehető hulladékot találni, de az akkoriban egyszerűen nem volt. Elnézem ma, ahogy a görög gyorsétkezőben tányérok félig otthagyva, majdnem teljes cipók érintetlenül, és kukába öntik. Az az ember, aki három napos éhezési keresztségen átmegy, az élete végéig értékelni fog minden falatot, ha meg is gazdagszik. De aki nem ismeri meg az éhezést, az nem lát lehetőséget a hanyagságból elfelejtett tejes üvegekben.

Örökké alkottam valamit, fából, pléhből, elektronikai alkatrészekből, anyám néha aggódott, hogy nem csajozok, mondta, hogy ne zavartassam magam, hozhatok haza bárkit, semmint híd alatt vagy mit tudom én hol csináljam. Nyugtattam, hogy ne aggódjon, bárkivel úgysem állok le. Tényleg, mindig finnyás voltam a csajokkal. De lehettem, úgysem vettek számba. Tizenhat évesen olcsón megkaptam egy cigánytól egy hibás akkordeont. Gondoltam megjavítom, heteket bütyköltem, persze eredménytelenül, még apámnak is elmondtam a börtön látogatáskor, amikor kérdezte mit csinálok. El akarta terelni a kínos pár percet valami jóra és fene tudja hogy került ez szóba. Elmondtam terveimet, hogy harmóniumszerű levegő meghajtón agyalok. Hozzászólt ő is. De nem lett belőle semmi. Viszont megtudtam mi van benne, mitől szól.

Csak hallgattuk Kocsis bácsival a Kossuth rádiót és megtudtuk, hogy milyen a forgalom az M1-esen. Kocsis bácsi is mindig bütykölt valamit, meg szoktuk beszélni egymás bütyköléseit. Ötleteket adtunk egymásnak. Őszintén törődött velem Kocsis bácsi, akkor már második éve, hogy apám be volt zárva Gherlára. Ha kapott valahol egy csavart vagy bármit amiből úgy gondolta, hogy jó lehet nekem, felszedte.

Így beszéltük a készülő dobszettemet, mintha az élet legfontosabb dolga lett volna. Rengeteg technikai kérdésben állt egy dob felszerelés. Hogy valódi dobom legyen valaha, az teljesen kizártnak tűnt, az egyetlen lehetősége az volt, hogy csináljak egyet. De annyi anyagi és technikai kérdés találkozik egy bármilyen egyszerű szett elkészítéséhez, hogy még az is nagyon távolinak tűnt.

Egy ilyen téli, reggeli tejes utazásom alkalmával az anilines festő műhely mellett mentem el, ahol még a sötétben is kivettem, hogy egyes festékhordókat rétegelt lemezből csináltak, ilyen plakázsból. El is kezdtem válogatni és találtam száraz hordókat is. Nosza elkezdtem gyűjteni reggelenként a hordókat. Kocsis bácsi elismerően bólogatott. Hogy jó a szemem.

A víztisztító állomás, ahol dolgoztam, nagy területen feküdt, gyakorlatilag a gyártól elkülönítve volt, a cipőgyár hátsó őrszobája választott el minket a gyártól. A fő szivattyúink még a gyár telepén volt, ezért nekünk szabad ki és bejárásunk volt. A kapus elnézte tőlem, ha hulladékokat csempésztem ki. Nem törődtek velem, tudták, hogy cipőt, bőrt nem lopok, azt onnan is tudták, hogy a lopós maffiában ezek is benne voltak. Komoly csempész és értékesítő hálózat volt kiépítve, egymást csak rivális csoportok buktattak le. Nem az én világom volt. Annyira nem, hogy nem is mertek beszervezni. Még előlem is bujkáltak. De azért láttam egyet s mást, de tettem a hülyét. Teljesen önvédelemből tettem a hülyét. Kocsis bácsi helyeselte, hogy teszem a hülyét. Azt mondta ne foglalkozz ilyenekkel, mert bármi van, csak téged zárnak el.

De el voltam én a szemetek világában.

A doboknál a tesóm, én a bőgőnél. A dobok a MugoTama.

Rájöttem, hogy a hordók csak felületesen vannak összekapcsolva, ki lehet bányászni a kapcsokat és alakítani lehet a hordó átmérőjét. Időbe került, amíg rájöttem, hogyan illeszthetek össze ilyen hordókból dobtesteket. A bőrfelület kifeszítésére szereztem különböző átmérőjű, összekapcsolható fémgyűrűket, műanyag hordókról. Az is volt kidobva a vegyszeres raktárban. Azokra füleket hegeszttettem. Persze ezeket a füleket is ki kellet kapirgálni a vasas hulladékokból, illetve anyagot hozzá, azt levágni, hajlítani, lyukasztani majd hegesztetni. Mind pálinka és idő kérdése volt. Ki kellett fogni a mestert amikor ráért, amikor nekem is volt pénzem egy felesre, amikor az a kapus volt szolgálatos, aki nem szarozott. Sokszor a félkész alkatrészeket a gyár területén levő szivattyúházban dugdostam. Egyszer az egyik munkatársam rátalált ilyetén pár karimára, valamiért ideges lett és eltüntette. Borzasztóan rosszul esett. Több hetes munkám odaveszett. Nem volt mit tennem. Újakat csináltattam és jobban eldugtam őket.

Aztán rájöttem hogyan ragaszthatok vékony fa gyűrűket, amikkel majd a bőrt fogom kifeszíteni. Az volt az elképzelésem, hogy a gyűrűkre ragasztom a plasztik bőrt, amit még nem tudtam honnan szerzek be. Komoly felfedező utakat terveztem és végeztem a tejhordások alkalmával a gyárban, de sehol nem találtam megfelelő plasztik anyagot, ami jó lett volna a dobra. A hordókból vágtam centis csíkokat és kettőt összeragasztottam, majd kézzel csiszoltam óvatosan, amíg szépen felvette a formáját. Többel próbálkoztam, mert szállal ellentétesen kellett vágjam a csíkokat, elég ipari minőségű volt a plakázs lemez, gyakran ragasztás közben eltört.

Kiterveztem a peremet leszorító baba rendszert is, ezeket mind esztergáltattam, fúrattam, meneteztettem, semmilyen csavart nem lehetett akkoriban üzletben kapni. Havi büzsémben ott volt a feles pálinka, ha akartam, hogy a projekt éljen. Sírás környékez, ha ma látom milyen olcsón akarnak megválni majdnem újszerű dobjaiktól a zenészek. Húzzák az orrukat, hogy nem eléggé márkások, de mint amatőr dobkészítő, akinek a feje valamikor tele volt a dobkészítéssel, google nélkül, csóválom a fejem, hogy micsoda képmutatás és hozzá nem értés affektálási szinten, hisz a dobtest az dobtest, bárki bármiből csinálja. Nekem, aki a műbőr cipőmet minden szombat este meg kellett ragasztanom, hogy ne tátongó talppal menjek udvarolni, a műbőr cipő is cipő volt. Csak én tudom, hányszor varrtam meg a fenekem alatt szétmálló nadrágomat. Mert egy volt. Ha kimostam, bugyiban voltam. De ettől nem éreztem magam nyomorultnak. Örvendtem, ha kitaláltam valami új technológiát.

A lábcin szerkezetét effektíve kitaláltam. Megterveztem, alkatrészenként legyártattam. A lehetőségekhez és a hiányos anyagfeldolgozásos ismereteimhez adaptáltam a tervezést is. A lábdob pedált, ma gépnek nevezik, egy időre kölcsönkapott pedál szerint csináltattam, akkoriban Gyuszi barátom egy öntödében inaskodott, a pedál alkatrészeit használták mintának, sablont készítettek és kiöntötték. Nagyon egyszerű szerkezet volt, ma olyannal már elképzelhetetlen a dobolás.

A bőröket a sors groteszk jóvoltából biztosította nekem, egy hajnaliban mikor éjszakai műszakból mentem haza, a troliból a monostori bontott házakra lettem figyelmes, és egy adott pillanatban a törmelékek közt megcsillant valami, hirtelen megdobban a szívem, ráéreztem, hogy ott a plasztikom. Rögtön fogtam csodálkozó és semmit sem értő testvéremet és magammal lelkesítve vittem keressük fel a plasztikot a törmelékben.

Meg is találtuk és hihetetlen módon az egész dobszerkóra való tejfehér plasztikot találtunk, valamikor ablaküveg helyett használhatták.

Sokat doboltam akkoriban a saját dobfelszerelésemen. Szégyelltem mutogatni, de nekem nagyon megfelelt.

Nem szerették a munkatársaim az iszapot centrifugáló gépházat, egy irdatlan motor hatalmas fordulattal süketítő zajt csinált. Csak nézni kellett a műszereket és néha feltölteni a medencét iszappal. Ott szoktam dobolni. Egy kidobott szekrénybe szoktam zárni a dobokat és mikor délutáni műszakban voltam, akkor szoktam dobolni, akkor már nem voltak mesterek, mérnökök, akit zavart volna. A munkatársaim elnézték, mert elvállaltam a legszarabb munkahelyet cserébe.

Technikai vívmánnyal rukkoltam elő az iszapot szivattyúzó rendszert illetőleg. A pumpák gyakran levegőt kaptak, palettáit felgyűlt bőrdarabkák blokkolták. A mérnökök mindenfélét kitaláltak, de semmi sem működött huzamosan és megbízhatóan. Én megfigyeltem az iszap természetét és a pumpák adottságait. Mondtam is Kocsis bácsinak egyszerű elméletemet, hogy van két medence, amiben érlelődik az iszap, ebből medencénként a medence aljának szintjén, pinceszerű épületben két két pumpa lökné az iszapot a centrifugáló medencéjébe az iszapot. Mi lenne, ha a kimenetelüket egybekötnék és csaprendszerrel el lehessen zárni egyik vagy másik pumpát, és amikor a helyzet kéri az egyik pumpa egyszerűen kidugaszolja a másik pumpát. Visszanyomja az iszapot a másik pumpába, aztán kidugulva, kiszellőztetve újra lehet indítani.

A mesteremnek hiába mondtam, azt mondta “e prostie” azaz hülyeség. De Kocsis bácsi azt mondta, hogy szerinte is jó ötlet. Megkerülve a mestert elmondta a gondolatomat a mérnöknek. A mérnök annyira más világban élt, teljesen távol tartotta magát mindentől, magába zárt volt, sosem mert nyilatkozni, de éreztem, hogy nem az a tipikus rendszerbeli ember volt. Gyáván óvatos volt mindenkivel. De odajött hozzám és lementünk a pumpaházba, elmondtam neki mire gondolok, konkrétan megmutattam mit kéne csinálni, hol melyik csövet elvágni, hol illeszteni, hova csapokat tenni és miért. Azt is megmondtam neki, honnan lehetne felesleges csapokat leszerelni, meg csöveket, a víztisztító telep halott zónáiból, mert sok olyan része volt, ami inaktívan csak rozsdázott.

Nem mondott semmit, csak bólogatott. Pár hét múlva látom a szerelő brigád hegeszt, vág, csinálják amit mondtam a mérnöknek. Nem volt egyszerű művelet, mert ilyen húsz centi átmérőjű vas csövekről volt szó, egy egy csap is nyomhatott majd száz kilót.

A rendszer tökéletesen bevált. Egy nyolc órás műszakban legfeljebb kétszer kellett egyik medencéből a másikba keringetni az iszapot, így kidugaszolták egymást a pumpák. Mivel időmből kitelt, néha többet hagytam ezt az oda vissza keringetést, így hígabbá vált az állandóan lerakodó és vastagodó iszap, kevesebb gázt termelt és könnyebben volt kezelhető. Már azt is elértem, hogy a két medencében az edények közlekedési erejével pucoltattam ki a pumpákat. Ez azért volt jó, mert gyakorlatilag nem kellett annyit zárjam s nyissam a csapokat. De hiába oktattam ki a többieket, hogy ne hagyják addig amíg a rendszer levegőt kap, mert ha mindkét pumpa levegőt kap, nem lesz ami kidugaszolja őket. Bunkó románjának mind mondhattam. Nem értette, nem csinálta. Így megszokták, hogy csak Attila tudja. Kitaláltam, hogy egy tiszta vizes csövet is szereltettem a rendszerhez, ha mégis mindkét medence rendszere levegőt kap, vízzel töltöm fel a pumpákat és pár manőver után kidugja egyik a másikat. Könyörögtem nekik, bunkó román munkatársaimnak, hogy a csapokat mikor nyitják vagy zárják, ne szorítsák rá teljesen. Amikor bezárt vagy kinyitott, a menet a végére ért, egy két tekerést hajtsanak vissza, hogy ne feszüljön öntvény az öntvényen, mert egyszerűen beragad pár óra alatt. Barmok, ennyit nem tudtak megjegyezni. Még húztak rá egyet, mintha el akarna menekülni a csap. Aztán csak feszítő vassal lehetett újra indítani.

A mérnök aztán behívatott az irodájába, elmondta, hogy nem tud jutalmazni a találmányomért, mert az ő neve alatt futott a tervezés, nincs legális formája annak, hogy engem jutalmazzon. Nem is igazán értettem miről beszél, mondtam neki, hogy én köszönöm, hogy könnyebbé tette a munkámat. Ez Kocsis bácsi érdeme is volt, mert meghallgatott és közvetítette a mérnöknek. Sok ilyen találmánnyal rukkoltam utána is elő, legtöbbjét elfogadták. De mivel nem voltam Kisz tag, semmilyen előléptetést nem tudtak kieszközölni nekem.

Egy adott pillanatban mondtam a munkatársaimnak, ami aztán a mesterhez is eljutott, hogy volt egy inaktív, felesleges, hatalmas medencénk, hogy takarítsuk ki és tartsunk benne halakat. Mindenki lelkesedett, de nem lett belőle semmi, mert nem tudtak kiegyezni, hogy de akkor kié a hal? Hát mindenkié, mondtam nagy naivan. Aztán, hogy ne a kapzsiságuk miatt kelljen lefújni az akciót, hisz nagyon is igaz az a román mondás, hogy “a szomszéd kecskéje is dögöljön meg” arra fogták, hogy nem lehet magán akcióba fogni állami tulajdonon. Pedig én nem úgy gondoltam. Úgy gondoltam, hogy a víztisztító állomás egyik ékköve lehetett volna a halas medence, akár állami tulajdonban is. Mert ha mindenki megcsinálta volna a dolgát és nem szabotálták volna a folyamatot, a víz kristálytisztára lett volna tisztítva. Azért volt fontos az iszap szilárdítása, mert a kezelt szennyezett vízből kivonta a rézszulfáttal és mésszel megkötött hulladékot, ami föld trágyázására állítólag kitűnően bevált. Amíg mindhárom váltásban működött az iszap centrifugálása, a telepet elhagyó víz tiszta volt szemre is és a PH mértéke is tökéletes volt. De senkinek nem volt szemernyi gondja se ha nem mentek a dolgok. Még a mester is kapta a kifogást, a mérnök mosta kezeit, s mindenki jajgatott, hogy nehéz. Pedig én a munka időmben már azon spekuláltam, hogy a medencék közti zöld területeken kertészkedjek. De lebeszélt róla Kocsis bácsi, mondván, hogy ezek a gazemberek mind lerabolnák kertedet mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül.

Beláttam igaza van.

Az egyik dörzsöltebb, kommunista csoportfelelős, ki egyébként ellenfelet érzett bennem, valószínű irritálta hogy húszéves se vagyok és bármihez fogok minden működik, egyszer lekapott, hogy mit gondolok, az nekik nem jó, hogy bármihez fogok minden működik, mert nekik nem működik minden, és úgy veszik, hogy ők akkor hülyébbek mint én. Hogy fogjam vissza magam, mert nem lesz jó vége.

Rosszul esett és elgondolkoztam ezen. Még azt is mondta nevetve, hogy valószínű Amerikában már rohadt gazdag lennék, mert úgy osztom szorzom itt az állami vagyont, mintha a sajátom lenne, de tudjam meg, hogy ez a népé és olyan amilyen ez a nép, de élnie kell és én gyakorlatilag rendbontó vagyok. Azt hiszed, hogy te okosabb vagy mint mi? Ilyenekkel traktált. Erre nem gondoltam. Valóban mindig úgy álltam hozzá a dolgokhoz, mintha az enyém is lenne és törődtem azzal.

Aztán hogy ne vigyem minden nap a két három liter tejeket haza, nem engedtek többet tejért menni. Mást bíztak meg vele, aki káromkodva ment és nem hozta el az ott maradt tejeket. Csak úgy. Mint ahogy kidobták a félkész dob karimáimat.

Volt egy főnökasszonyféle az irodában, aki aztán felkerült az irodákba a párt révén. Én nem kapcsoltam akkor, hogy ez a fehérnép szemet vetett rám. Negyvenen túl lehetett, én meg friss hús, nagy kerekre nyílt naiv tekintetekkel, Jókai szentimentalizmussal mentem ha hivatott mindenféle ürüggyel. Vigyorgott, de valószínű meglátta beton elszántságomat, melyet amúgy sem tudtam értékesíteni semmiben, a vigyorgásnál maradt. Egyszer egy ilyen felhívatásnál bensőségesebb hangnembe elmondta, hogy nem jó, hogy nem vagyok párttag. Elrendezi, hogy rendkívüli módon felvegyenek a pártba, ott majd Kisz taggá avatnak először, s meglátom az előléptetések is gyorsabbak lesznek. Tesz ő róla, mert látja, hogy rendes, megbízható gyerek vagyok, sok potenciállal.

Vettem egy nagy levegőt és elmentem azon a szerda délután a pártgyűlésbe, a tekercselő műhelybe. Hamarább érkeztem oda, voltak már páran bent, felismertem legtöbb léhűtőt, akiket látásból ismertem, gyomoridegem lett és pár perc után felálltam, mintha csak kinézek amíg a gyűlés megkezdődik és felszáradtam. Soha többé nem hívatott a főnökasszony. Nem hányta fel nekem a dolgot, de nem is vigyorgott többet rám. Lemondott rólam.

Se Kisz tag, se párttag, se szakképzett nem voltam. Soha semmiben.

Püföltem a dobjaimat, otthon csinálgattam az erősítőket, autodidakta módon bütyköltem, bontottam, megint bütyköltem, mindez csak arra volt jó, hogy hallgatva a Kossuth rádiót csendemben gondolat világomban barangoltam. Látszólag életem teljesen értelmetlenül zajlott egyik napról a másikra. Mindig volt egy apróság ami lekötött, egy fül hegesztése, egy pléh doboz átalakítása. Kikerültem az élet legérdekesebb állomásait, nem hívtak bulikba, csajok nem álltak le velem, ha valahova mégis elhívtak, untam magam, vagy hamar megutáltattam magam, puszta létezésemmel. Ismeretlen csajt ha táncra kértem, már a refrén környékén megkérdezte, ha járok e valamilyen egyetemre. Nem, feleltem, dolgozom. A cipőgyárban. Azt már szégyelltem mondani, hogy szennyvíz tisztító állomáson dolgozom. Mert az mi is? Ja, szarkavarás, gyakorlatilag.

De tudod, ez nem olyan szar.... de mindig veszítettem ha belemélyedtem a magyarázkodásba. Szakadt cipőm, kopott ingem s nadrágom, és még egyetemista se vagyok, biztos képlete volt a faképnél hagyásnak. Mint víz az esőkabátról, úgy hullottak le mellőlem a csajok. Ezért nem is mentem bulikra. Minek? Égni?

Pláne miután életem első nagy szerelme kikosarazott, nagyon nem volt kedvem társasághoz. Ekkor már Gyuszi barátom is elfoglalttá vált, udvarolt egy szép lánynak, akivel már viszonya is volt. A mi időnkben ez felfoghatatlan haladásnak számított. Szilvási regényei voltak a mérvadók, naponta háromszor zuhanyozni és kétszer szexelni szerelem nélkül. Ez nagyon messze volt az én birtokos elképzeléseimtől, ahol szeretetben, együtt élve örvendezünk az életnek és beérve azzal amit meg tudunk termelni és csinálni.

De minden birtokom egy régi asztal volt, pár alkatrészes skatulyával és a sosem befejezhető munkáim.