Tudom,
hogy nemcsak (kihangsúlyozottan) Imre bajszát viszketteti, hanem sok mások bajszát is,
hogy nekünk, erdélyi szórványosoknak más a hozzáállásunk a
Nagy Magyarország projekthez. Bár elismerik jóhiszeműségünket,
úgy tekintenek ránk, mint beoltottakat, akit a románság szelleme
beszippantott.
Először
hallottam román szájából (igaz, pro eurós), hogy igen Erdély
Magyarországhoz tartózott, de mivel a történelem rossz oldalán
állott, elvesztette azt. (Mellesleg megjegyezte: "sajnos úgy
látszik Magyarország semmit sem tanult az idők folyamán és most
is a történelem rossz oldalán áll")
Kós
Károly személyesen volt ott a gyulafehérvári sokadalomban, és
úgy nyilatkozott, hogy rájött, nekünk erdélyi magyaroknak
békében kell élni a románokkal, mert nincs más útja a
fennmaradásunknak. Szememben pedig nagy magyar volt Kós Károly, az
is bizonyítja, hogy nevét szeretik hangoztatni, de magasról
leszarják úgy ahogy van.
(Tervezem,
hogy a csarnokom falára szimbolikus emlékművet szereljek Kós
Károly emlékére, ezzel létrehozva az egyetlen “mintiai Kós
Károly emlékmű”-vet)
Hogy
miféle csatákat vívtak meg eleink és miféle politikai kártya
vígadalmakban milyen játszmákat vesztettek vagy nyertek nagyjaink,
az a mi mai életünkben úgy csapódik le, ahogy le van csapódva.
Tény, hogy a magyar egy túlfűtötten büszke ember, és képes a
szomszédja haláláért a saját életét is feláldozni. Mi sem
bizonyítja ezt a jelenlegi gyűlölet pszichózis, amiben ma
Magyarország él, gyűlöletre biztatva a világ szerte élő
magyarjait is. Mindenki hibás, de ő nem.
Ebből
sosem csináltam titkot, én most is így látom. Hogy nem élünk a
béke adta stratégiákkal, hanem megint jár a pofánk, pattogunk a
világi hatalmakkal szemben -mint poker játszma kamulépése- de
közben azok akik szítanak, egyértelműen saját zsebre dolgoznak,
nem a köz javáért.
Abból
is látszik, hogy mennyire felületes és érzelmi alapokból fakad
az erdélyi szórvány magyar lerománozása, hogy ahányszor valamit
írtam a mi romániai magyar életünkről, mint Imre is (kihangsúlyozom, hogy nemcsak Imrének szól, hanem nála szakadt el a cérnám), kiemelt egy
szót és arra épített, hogy Erdély elfoglalását egyesülésnek
neveztem. Soha egy árva gondolatot nem tett ahhoz senki, a gazdasági
elképzeléseim mellé, pedig mint aki harminc éve konkrétan a
piacról élek, azaz vállalkozásom nem köthető pártokhoz, vagy
egyéb gittegyletekhez, hanem igenis szélmalom harcot vívtam a
világmárkás üzletházakkal -nemcsak járt a pofám- úgy érzem,
van némi jogom ehhez hozzászólni és tanácsra, cselekvésre
buzdítani, de ebben a fene nagy nemzeti önérzet buildingos időkben
erre egyszerűen nincs igény, már abból az egyszerű okból is
kiindulva, hogy igazi, piacról élő magyar vállalkozó alig van,
illetve el van foglalva a saját problémájával, nem ér rá
nemzetben gondolkodni.
Akik
állami vagy alkalmazott rendszerekben öregedtek meg, vajmi kevés
fogalmuk van az áfáról, az adókról, arról, hogy egyáltalán
mit jelent egy kibaszott lejt (forint, dollár, yen) letenni az asztalra, így nem is
tudják, de nem is érdekli őket, hogy mit jelent a kisipar.
Megmaradni
magyarnak, valamit letenni az asztalra, lehetőleg nem éhezve,
mindenkivel békében élve és okosan, lépésről lépésre
gyarapodni, ennél értelmesebb stratégia nemzetünk jövőjére
nézve nincs. Aki mást ígér, az felelőtlen hazug, álnok és
nemzet gyilkos.
Nem
beszélek senki nevében, de látom a szórvány magyarjait, nem
akarnak háborút, élnek a helyzet adta lehetőségekkel, én úgy
érzem, hogy elég sikeresen. Adná az Isten, hogy a székelyek
kivívják maguknak az autonómiát. Ők úgysem keverednek, már
akik nem mentek németbe, angolba s ki tudja hova felmosó niggernek,
nekem nem oszt vagy szoroz, hogy ők egy tömbben élnek. Indiánok
is több törzsben éltek és nem volt baj amíg át nem lépték
egymás vadász mezejét. Igaz, hogy aztán az indiánok sem tudtak
egyesülni az ellenség ellen. De hát a behozott nigger rabszolga is
elszaporodott most Amerikában, mint az Erdélybe hozott olcsó román
és cigány munkaerő. Ha sikerül a székelynek egy szigeten egyben
maradni, az jó. Érdekes lenne megfigyelni.
De én
azt már nem élem meg.
A mi
romániai magyar létünk attól is fenyegetve van, ha nem vagyunk
képesek integrálódni. Például a fiam nem képes románul
beszélni. Angolul már mondatokat alkot, de románul a vécéig nem
tud elmenni. És ez gond. Mert azt jelenti, hogy neki el fog kelleni
menni oda, ahol magyarul vagy angolul érvényesülhet, azaz még egy
mintiai magyarral kevesebb, még egy ingatlan román kézbe kerül,
és onnan tovább az román föld, hiába lucsog a magyar
izzadságtól.
És
akkor verjem a fiam, hogy tanuljon románul, hogy megmaradhasson itt
a magyar? Hogy jöjjenek a bajszosok és hümmögjenek itt neki?
Nem,
itt a játszmát nem az idegenek nyerték meg velünk szemben, hanem
mi nem tudtunk egy nevezőre jutni stratégiailag. És sajnos
vesztettünk.
A
fiatalok nem hülyék, látják hogy balfaszok voltunk, nem ők nem
adták magyarnak az ingatlanokat, hanem eleink tagadtak meg minket és
adták idegeneknek az ingatlanokat.
Most
már annyi éve nem kéne ilyeneket felvegyek, de rosszul esik, hogy
egész életem munkásságából annyit lát mindenki, hogy eladtam a
népemet.
Nem
adtam el. Hanem fel akarom építeni a romjaiból. Mely romjain igen,
ti, akik csak bajszokat pödörtök hümmögve, nem akarjátok belátni
hogy az ami elkártyáztatott, az elveszve vagyon és ti, akik
kimentetek itthagyva csapot s papot, és onnan a mosogató tálca
mögül oktattok engem a hazafiságról és kurva kapitalistáztok
meg mocskos migránsoztok, holott ti vagytok a legundokabb mocskos
gazdasági migránsok a kapitalizmus szemétdombján (ez utóbbi sem
Imrének szól). De nem, ti nem maradtok itthon gecizni, aszondjátok.
Mi az egy vállalkozást csavarról csavarra építeni, minek? Amikor
mosogatásra adnak ötponthat eurót? Egy euróért gecizni itthon?
Na
így az önérzetében megsértett geci elrománosodott janicsárról.
Sorosbérencről.
(Hú
ez jólesett..... na Kornélia, ez változott meg bennem?)