Egy
csaj, legyen ez akárki, nem számít, aszongya harminc éves, és
párjával eldöntötték, hogy kiszállnak ebből a kurva
kapitalista világból. A csaj asztalos szeretne lenni, mert
természetszerűleg a tárgy készítést szereti, és helyi
termelőktől szeretne vásárolni élelmiszert, hogy kizárja a
multikat.
Ebben
a kérdésben írt rám Tibor, az életiskolás, kérte hívjam fel.
Felhívtam, mert nem sorakoznak a Tiborok ilyen témában nálam.
Beszélt hozzám egy jó félórát, elmondta világnézetét, amit
próbáltam belekotyogni, hogy ismerem töviről hegyire, hisz
olvastam amiket írt, láttam videóit, meg egy két interjúját.
Ja, hogy nem vagyok pesti? Hogy mitől is gondolta, hogy az vagyok,
már nem emlékszik, pedig ha jól emlékszem az életiskolás
(diploma nélküli) bemutatkozásomban kifejezetten írtam róla.
Hogy azt észre vette, hogy leiratkoztam a csoportból, de miért?
Még
mielőtt felhívtam, gondoltam ha meg is sértődik, elmondom miért
iratkoztam le a csoportból. Elmondtam. Hogy úgy érzem, az ő
mozgalma sem lesz több egy fesztiválnál, utaltam a “giant step”
pörformanszra, ahol azok a csajok fehérben körbe táncoltak, egy
hatalmas lábnyomot alakítva. Tibor elmondta, hogy miért csinálták
ezt azzal az ausztrál művésszel és Kassaival, a lovas emberrel,
akinél hetente szerveződnek lovas bemutatások. Hogy kellenek ezek
a dolgok, mert máshogy nincs ahogy eljussanak a mai fiatalokhoz.
A
beszélgetésünk után, sok dolgom lett agyilag. Mert az egész
lerakódott agyi matériát át kellett pörgessem ezzel az új vírus
keresővel, hogy mi az ami nincs rendben ebben az egészben, vagy
netán a tárolt információimmal?
Ilyenkor
háttér tevékenységet kell válasszak, hogy a vírus kereső
nyugodtan tegye dolgát. Megnéztem pár videót. Találtam egy
lepucolt Santana Európát zongorára, nagyjából az, amit kerestem,
de nem szeretném éppen elschopinolni a gitárszólót. Meg is
venném a kottát, pár euró, nem vészes, a This is my songot is
megvettem talán öt euróért és nem bántam meg, de még nem
találtam meg azt az Europa kottát, aminek az előnézetéből
kitűnne, hogy tetszene a variáció. Megnéztem egy másik videót,
ahol egy házi stúdiós gyerek, aki ilyen stúdiós és cuccos, meg
dobolásos mítoszokat bont le, dobol egy 700 eurós szetten és
ugyanazokkal a felvevő eszközökkel és beállításokkal egy 4000
eurós dob szetten, hogy döntsük el mi, mi a különbség. Én nem
találtam minőségi különbséget, sőt, az olcsóbb szett
pergőjének a hangja markánsabbnak tűnt.
Délután
pedig elkezdtem Sanyi ablakaira feltenni a nyíló bukó vasalatokat
és meghallgattam Puzsér kétórás diskurzusát a monogámiáról.
Érdekes volt, noha sokat nincs mit kezdenem vele, nem is tudok
vélemény formálni arról, hogy mi volt a szavannai ember fejében,
azaz mi van a modern ember fejében. Bennem egy romantikus kép van a
házasságról, és ha az nem az, a szeretet és a megértés
jegyében állom az adott szavam. Az élet is úgy hozta, hogy nem
volt nehéz állni a szavam. A szexuális robbanás nem lett úrrá
rajtam, nem gyűlölöm sem azt, aki nem él vele, sem azt, aki él
vele, mint ahogy a kapitalista rendszerben élő embert sem tudom
gyűlölni azért, mert van egy pár lelketlen spekuláns, akik
számtani ördöngösséggel tőkét halmoztak fel maguknak.
Elgondoltam,
hogy mi a fenét keresek én ebben a magyarországi törekvésekben?
Mikor Tibor megtudta, hogy nem Pest környéki asztalos vagyok, hanem
egy romániai asztalos, kissé csalódottnak éreztem. Hogy van neki
egy itteni kapcsolat embere, tartsam vele a kapcsolatot, hogy
példaképeket tudjunk felmutatni. De mire is? Gondolkoztam el ezen.
Mert itt voltam a történések epicentrumában, ahol akkoriban
egyetlen hely volt az országban, ahol egy szerzetes rendszert és
világnézetet meghazudtolva felkarolta az elhagyatott gyerekeket,
magam pedig 2004-ben teljesen saját erőből létrehoztam a
forgácstábort néhány elárvult gyermekkel, ami kőkeményen arról
szólt, amiről ma konferenciákon és dzsájentsztepp
pörformanszokkal csak álmodni mernek, cigánykerekek vetése
közepette. Az volt az álmom, hogy tanuljunk meg önerőből házat
építeni, majd más táborok alkalmával kenyeret sütni,
gazdálkodni. De egy hibát követtem el, hogy nem csináltam belőle
pörformanszot és kihagytam azokat a “játékosokat”, akik
pályázati pénzekből sem tudtak egy hetes irodalmi tábort
összekovácsolni. Úgy omlott össze kis nonprofit vállalkozásom,
mint egy belülről robbantott épület, mely befele omlik míg egyenlő
lett a földdel.
Megértettem
a szempontot, nem a kibaszott kapitalizmussal van nekünk bajunk és
harcunk, hanem a kis királyainkkal, akik szidván a kapitalista
világot, az európai uniót, társadalmi tőkét kovácsolva, de nem
képesek és nem hagynak önerőből semmit se csinálni, kizárólag
pályázatokból élősködnek.
Úgyhogy
nekem ez a legnagyobb megrökönyödésem, hogy harcolunk a képzelt
ellenséggel, a kurva kapitalista világgal, de közben nyújtjuk
nekik a pályázatokat, hogy finanszírozzák a pörformanszokat.
Mert kik azok a kurva kapitalisták? Elgondoltam az andorrai Miguelt,
akinek szállodája van és három millió tiszta pénze euróban a
bankban, és ő is szidja a kapitalizmust. A Raffael, akinek szálloda
lánca van és 11 millió euró a havi forgalma, és ő is szidja a
kapitalista világrendet. Ha nem ők, akkor kik a kurva kapitalisták?
Viszont amennyit Zsülien elmondott róluk, hogy vagyonuk nagy részét
örökölték, mert Andorrában senki nem ad el semmit, hanem mindent
örökölnek. És minden generáció hozzá tesz még valamit. Egy
egy szállodát. Nem ilyen panziós ketrecet, hanem luxus szállodát.
Ha én lennék egy ilyen örökös, nekem is kutya kötelességem
lenne odatenni a negyedik millió eurót.
Mikor
Raffaellel vacsoráztunk, elnéztem, hogy a tányérjába nem tett
csak annyi kaját, amennyit megevett. A felesége is. Ami bort
kitöltött, azt mind megitta. Teljesen józanul tértek nyugovóra.
Mikor elmegyek a fiammal a heti szouvlákira a görögöshöz,
hemzsegnek a félig otthagyott tányérok az asztalokon. Csirke
darabok, pityóka darabok, félig beleharapott cipók otthagyva. Noha
olyan a rendszer, hogy a tálcákat le kell üríteni egy erre
szolgáló pulton, legtöbb ember az asztalon hagyja a
civilizálatlanságuk névjegyét. De nagy pofával a kapitalizmust
szidja. Mit is szid ilyenkor ez az ember? Áldozatnak tartja magát?
Hogy mivé tette a kapitalizmus? Bunkót lehet formálni egyáltalán?
A bunkót hiába tanítják, sem így, sem úgy nem formálódik.
Tulajdonképpen
amikor a kapitalizmust szidjuk, akkor a konzum embert szidjuk.
Viszont a konzum ember nem a kapitalizmus hatására lett idióta,
hanem azért, mert eleve idióta volt. Idióta volt a kommunizmusban
is és akármilyen izmusba teszed az idiótát, ő nem változik.
Mert
azt üzentem a csajnak, aki asztalos akar lenni és ki akar szállni a
kurva kapitalista világból, hogy amikor önálló asztalos lesz,
akkor rájön, hogy durván benne van a kurvaista kapitalista
világban, ahol a harc ketrec jellegű és a nézők meg a show
megrendelői azok a cuki naturisták, kapitalista ellenesek,
természetkedvelők meg bálnamentők, akik kínai préselt áron
akarják a tölgyfa kredencüket, és fülig rajzolódó, cinikus
mosollyal fognak a szabad piacra esküdni. És ez nem egy
frusztráltságból eredő keserű gondolat, hanem kőkemény
igazság, amit klimatizált irodákból, ahol az ugyan unalmas munka
fizetést biztosít, ezt nem lehet megérteni. Ott születnek meg
ezek a Gepetto bácsis, romantikus imidzsek, egy egy unalmas
délutánon. Hogy milyen szép is lenne kis Pinokkiókat faragni a
forgácsok közepette.
Abban
igazat adok Tibornak, hogy az emberek elvesztették azt a
képességüket, hogy a cselekedeteiknek következménye van. Ha nem
veszik észre és kiszabadulnak a libák, seperc alatt feleszik a
salátát, amíg ha aznap nem mennek dolgozni az irodába, legfeljebb
levonnak egy napot a fizetéséből.
Én
azt mondom, hogy a dolgokat siettetni felesleges. Mert nem vagyunk
felkészülve a kapitalista utáni világra. Azok akik ma külföldre
mennek dolgozni, tulajdonképpen a jövőbe sietnek. Sietnek a vég
felé. Ők ott már megtapasztalják, hogy nem jó az. De kinek nem
jó? Miért nem jó? Mihez viszonyítva nem jó? Annak nem jó, aki
otthagyja a félig tele tányérokat?
Célt
a kapitalizmus nem biztosít. Ha az emberben nincs cél, melyik
rendszer fog neki célt adni? Asztalos akarsz lenni? Nosza fogjál
neki. Menj el inasnak, lesd el a fogásokat, vállalj munkát, ha
elszarod, fizesd ki az anyagot. Ne hagyd magad, ha valami nem sül el
jól, talán holnap. Sem a kommunizmus, sem a kapitalizmus nem adhat
ingyen semmit.
Mert
látom a videókat, hogy soknak mégis jó. Aki alkotni akar, megvan
rá a lehetősége. Asztalosok ezrei teszik fel a videójukat,
szebbnél szebb alkotásokkal. Házi zenészek, házi stúdiójukban
bármikor slágerképes zenéket írnak és töltenek fel az
internetre. Hobby fürjtenyésztők ezrei tesznek fel tartási
ötleteket. És széles a paletta. Van aki Tesla generátort épít
és a kutyát sem érdekli.
Hogy
mi balfaszok nem tudjuk lemásolni a multi modelleket? Mi rossz van
abban, hogy az árú kulturáltan van a polcon, az üzletben nincs
hideg vagy éppen meleg és a kasszánál gyorsan lepereg a vásárlás?
Ki nem engedi, hogy létrehozzuk a nagy erdélyi magyar üzletház
láncot? Megmondom én kik: a mi saját balfaszságunk. Mert csak a
pofánk jár és maximum elmegyünk egy ingyenes pörformanszra
álmodozni a kapitalista világ leigázásáról. De ez is csak egy
ilyen balfasz álmodozás, mert az ég világán semmi elképzelésünk
sincs arról, hogy mit tegyünk a kapitalizmus helyébe. Igen,
Gepetto bácsit, Pinokkiót farigcsálni, házi túrót majszolva. Egy
lófaszt.
Olyan
ez mint az aki nem oltotta be gyerekét és bizonygatja, hogy nem
lett semmi baja, ergo az oltás egy sorosista dolog. Igenám, de
abban a községben ahol tömegesen nem oltották a gyerekeket
(hanyagságból, nem tudatosságból), középkori betegségek
ütötték fel a fejüket. Nem lenne ez más a modern társadalmunkban
sem, a nagy kapitalizmus leigázása után. Egyszerűen a romantikán
kívül fogalmunk sincs mit tegyünk utána.
De
kérdem én, mi gátol minket abban, hogy ma önszerveződők
legyünk? Törvénybe kéne iktatni, hogy tessék holnaptól
kalákázni? Tessék holnaptól egymástól vásárolni?
Nem,
szerintem erről a kapitalista ellenes diskurzusról le kéne szállni.
Mert arról van szó, hogy a változtatni kívánó emberek legtöbbje
alkalmazott, függőségi viszonyban keresik a kenyerüket és
szeretnének önállóak lenni. Az önállósághoz csakis a
kapitalista rendszer vezet. Mert ma kell egy véső, holnap egy
ütvefúró, holnapután egy lapszabász gép és aztán hozzá egy
csarnok. Ehhez ma minden elvi kérdés adott, csak el kell kezdeni.
Vannak motivációs filmek, szakmai filmek, ki se kell találni a
spanyol viaszt. Vannak pénzügyi rendszerek, amikkel létrehozod az
álmodott műhelyedet, nem kell három generációt gürcölni egy
fészerért. Persze ennek ára van. Mint ahogy minden saját
vállalkozásnak, legyen az egy pár négyzetméteres nájlon széra.
A
mai polgármester, ha holnaptól felszámoljuk a kapitalista
rendszert, megváltozik? Hirtelen a közösség felé fog fordulni?
Felszámolódik a korrupció?
Sajnálom,
de nem tudok arra építeni, hogy a geci kapitalisták. Legalábbis
ezzel a haraggal leszámoltam 2004-ben, amikor megértettem, hogy
nekem nem a kapitalista kurvákkal van bajom, hanem a saját népem
kurváival.
Értem
én Tibort, tisztelem amit csinál, biztos jól is csinálja. Olyan
szempontból elgondolkoztat, hogy én is a magam módján
elkészíthetném a saját asztalos videóimat, ahogy ő mondja, hogy
valamit hagyjunk örökbe. Mert sosem tudhatjuk melyik gyerekünk
fordul vissza ahhoz, amit mi itt hagytunk félkészen. De úgy belül
még nem érzem ennek az igazi értelmét. Szeretném ezt élőben
átadni. Ha lennének ezek az Istvánkák, de ezeknek is az agyukat
telebaszták a nyugati mosogatással. És nekik kell jönni, hogy
Attila bácsi, ezt szeretném megtanulni. Én hiába csípem el a
füleiket és rántom őket magam mellé.
Valószínű
lesz annak egy külön öröme, amikor a fiam rájön, hogy ha apró
fával megtölti a kazánt és meggyújtja azt, lesz meleg vize. Ezt
csak saját akaratból megtapasztalni ér valamit. És ehhez
valószínű nekem el kell múlni. És ez így van rendjén. Az én
dolgom a kazánt ürükbe hagyni. Aztán neki van két opciója:
befűt vele, vagy elviszi a vasba.
Egy
dolog mindennél fontosabb: Bármit csinál, szeretem a fiamat, a
feleségemet, a családomat. Ehhez nem kell nekem sem liberális, sem
hagyományos diskurzus.